Edinával az óra alatti levelezés akkor kezdődött, mikor egymás mellé ültettek, tán ötödikben. Úgy rémlik, mintha Kati ült volna mögöttünk az ablak felőli padsorban. Nem tudom Kati és Edina barátsága mely tanévtől datálható, de hetediktől Katival is leveleztem, akkor persze már nem az órák alatt, hanem a nyári szünetben. Gyönyörűen telerajzolt borítékokat hozott és vitt a posta.
Nyolcadik után nem az Apáczaiban folytattam. Akkoriban alakították át az Apáczait, s így bennünket háromegésznyolc-négyegészkettő körül tanuló fiúkat nem vettek fel az ottani gimnáziumi osztályokba. Attila a Széchenyibe került, én a Vörösmartyba, Lanesz egy szakközépiskolába.

osztálykiránduláson, 1970-71-ben

A következő tanév első heteiben Kati elhívott egy orgonakoncertre a bécsi kapu téri templomba, ahova egy csomó apáczaissal érkezett. Nyilván az új osztálytársaival, mert néhányukat nem, vagy csak látásból ismertem. De aztán együtt sétáltunk haza Budáról, már csak azért is, mert egyébként fél percre laktunk egymástól: ők a Puskin utcában, mi a Múzeum körúton. Csak az ELTE udvarán kellett átmenni, de míg osztálytársak voltunk, nem jártunk át egymáshoz.
Katiék lakásában az volt a meglepő, hogy szinte semmi sem utalt benne a 60-as évekre. A legtöbb osztálytársunknál, ahogy nálunk is, a szüleink rég lecserélték a régi, sötét és nehézkes, esetenként ormótlan bútorokat, modern 60-as évekbeli darabokra, s többé-kevésbé minden szobában központi helyen állt a tévé, magnó, lemezjátszó, netán a bárszekrény. Náluk semmi ilyesmi, hanem - ha jól emlékszem - a ruhásszekrényen, ágyon, írósztalon kívül egy zongora volt.

Hogy kezdjünk el járni a Dési Huber Rajzkörbe, Kati ötlete volt. Havi 50 forintot kellett fizetni, amit - nyilván nevelési célzatból - én nem kaptam meg a szüleimtől. Beáldoztam az ebédpénzemet, amit akkor már sose fizettem be: kellett mozira, könyvekre, lemezekre, hetilapokra, folyóiratokra. A rajzkörről hamar kiderült, hogy nem túl érdekes. Viszont utána -  majd helyette is -, mindig jókat csavarogtunk, beszélgettünk. Kati adta a kezembe Gustav Januch Beszélgetések Kafkával című kötetét, Csoóri-Kósa Forradás címmel kiadott forgatókönyv-trilógiáját, s egyszer a Désibe - ahol néha hiába vártam - egy üveg saját készítésű baracklekvárt hozott nekem. Vagy volt például egy lenvászonból készített tarisznyája, amit ő varrt, s nekem nagyon megtetszett. Néhány héttel később egy zsákvászonból készített verziót kaptam tőle - jó két évig hordtam, mire teljesen kilyukadt -, s rajzokat is cseréltünk, később zoknit, trikókat. Zoknikat azért, mert elkezdtünk felemás zoknikban járni: egyik lábon kék, a másikon téglavörös (a közben előkerült fotó korrekcióra int: trikót ezek szerint már az 1970/71-es osztálykiránduláson is cseréltünk).

Szerettük egymást, de ez mégis inkább barátság, mint szerelem volt. Persze nem tudom. Mivel azelőtt egyikünk se járt még senkivel, benne lehetett ebben az első szerelem utáni vágyakozás is. Első második félévében kezdődött az első párkapcsolatom. A koincidenciák miatt nem mellékes, hogy első barátnőm keresztneve is Kati volt, jóllehet én szinte azon nyomban elneveztem Sárikának.
Katival minden maradt a régiben: továbbra is gyakran csavarogtunk, beszélgettünk, annál is inkább, mert Sárika a város szélén lakott, s így délután négy óránál tovább csak rendkívüli alkalmakkor maradhatott a városban, két hónap múlva pedig szakított velem, s csak valamikor a következő tanév október-novemberétől kezdtünk újra járni.

Katit második végén, a 1972/73-as tanév vége felé rúgták ki az Apáczaiból, egy március 15-i ünnepség miatt. Ez volt az az év, mikor a március 15 téri tüntetés miatt nekünk középiskolásoknak a suliban kellett tölteni a napot, jóllehet nem volt tanítás. Hozzánk a Vörösmartyba kiskatonákat vezényeltek ki, akik az udvaron főztek nekünk kaját kondérban, a nagyteremben filmeket vetítettek, de egyébként az egész épületben szabadon lófrálhattunk, aki akart az udvaron focizott. Így az ünnepség, melyen Kati a Petőfi versére írott Európa csendes című Illés számot énekelte el, nem hivatalos keretek közt zajlott. Az Európa csendes az Illés egy évvel korábbi lemezén jelent meg, s mivel megjelent, fogalmam sincs miként válhatott botránykővé. Annál kevésbé, mert Kati egyébként végig a legjobb tanulók egyike volt.
A szülei mindenesetre kétségbe estek, apja permanes veszekedésbe kezdett vele. Anyukája védeni próbálta, Kati külön szobába költözött. Pontosabban a spájzban rendezett be magának egy külön cellát. Addig együtt lakott az utcai szobában a bátyjával, de aztán ő is az apjuk pártjára állt. Végül egy újabb cirkusz után Kovács Jutkáékhoz menekült, aki az én osztálytársam volt, s akivel a gimi első néhány hónapja alatt hasonló bizalmas, testvéri viszonyba kerültem, mint ami Kathoz fűzött (Judit cipelt el magával az Andrej Rubljovot megnézni, később J.L.Borgest is neki köszönhettem, s végül: együtt jártunk Syrius hajókra).
Kati eleinte újságkihordásból élt. Az apjával való egyre inkább kiéleződő konfliktus oka nyilván az lehetett, hogy az öregének nem volt türelme megvárni, amíg Kati kiheveri az Apáczais ügyet. Kat nem mutatta, mert nem is mutathatta ki, mennyire viselte meg, hogy kicsapták a suliból, és nem lehetett könnyű azt sem kitalálnia, mihez kezdjen most, hogyan tovább? Juditékhoz nem költözhetett oda huzamosabb időre. Szabados Árpádhoz fordult, aki hatodikban lett a rajztanárunk, és sokunk számára az első igazi tanárnak bizonyult, jóllehet velünk kezdődött pedagógusi pályafutása.
Mindahhoz, amit Zsuzsi ír az általa tartott órákról, csak egyetlen részletet fűznék hozzá. Árpád kislánya akkoriban született. Azokban a hetekben az általa tartott órák megváltoztak: miközben dolgozni kezdtünk az aznapi feladaton, ő felolvasott nekünk Varga Domokos Kutyafülüek című könyvéből. Felnőtt fejjel, négy srác apjaként ezt hajlamos vagyok úgy értelmezni, hogy a gyermekvárás utolsó heteinek feszültségeit, izgalmát, aggodalmait próbálta levezetni vele. Azon a néhány órán Árpád érezhetően alig-alig volt jelen, s a feladatok is másfélék voltak. Inkább időigényesek, semmint nehezek. Szóval mi sem arra figyeltünk, hanem a Kutyafülüekre, amit valahányszor olvastam később, hosszú ideig még Árpád hangján hallottam magamban.

Árpád 73-ban - nem tudom milyen okokból - hagyta ott az Apáczait. Ez az az időszak, mikor Kata hozzá fordult. Aztán átmenetileg az ő József utcai műtermében lakott (később Konrád Györgyék, majd az Ungváry-Psota házaspár lakásában), s modell lett a Képzőművészeti Főiskolán.

1973/74-ben

E fotón, amit egy napfényes varárnap délelőtt csináltam a Múzeum körúton, az én korábbi - s első igazi - farmerem látható rajta. Világoskék színe volt, nagyon tetszett neki, nekem pedig nem sokkal korábban hozott az apám külföldről két másikat. Nagyapám télikabátját - egy a háború előtt Bécsben vásárolt darabot - egy késő őszi délután adtam oda neki. Fázott, nem volt kabátja. Nem ezzel összefüggésben, de ő fogalmazta meg: a régi ruhának lelke van. Én akkoriban fedeztem föl, s kezdtem hordani apám 50-es évekbeli ingeit, pulóvereit. Fogalmam se volt mennyivel jobb anyagokból készült, igényesebb darabok ezek, mint amilyeneket a 70-es évek itteni, korai fogyasztói társadalmának egyre bővülő kínálata nyújtott. Egyszerűen csak jobban tetszettek. Nem volt rajtuk annyi minta, visszafogottabbak, mégis szebbek voltak.
Maga a fotó véletlennek tekinthető. Nemcsak abban az értelemben, hogy aznap véletlenül futottam össze Katival, hanem mert apám fényképezőgépét, amivel e kép készült, alig használtam. Rendesen fotózni majdnem egy évtizeddel később Hali tanított meg. A 70-es évek folyamán apám kamerájával készített, tán három-négy tekercsnyi filmemen alig-alig akadt nagyítható minőségű felvétel.

A gimi végétől egyre ritkábban találkoztam Katával. Legutóljára a 70-es évek végén az Oktogonon futottunk össze. Évekkel később az édesanyjával a Metróban. Tőle tudtam meg, hogy Kati New Yorkban él, de nem tartják egymással a kapcsolatot. Nem tette hozzá, milyen nehéz ezt elviselnie, de látszott rajta.

A Liget Galériát 1983 tavaszán kezdtem csinálni. Nap mint nap eljártam Kovács Jutkáék garai utcai lakása előtt, de akkor már Judit is Párizsban élt. Juditot és barátnőjét, Csillát második évvégén buktatta évismétlésre az osztályfőnökünk. Nem mondhatnám, hogy tanultak, egyikünk se tanulta az iskolai tananyagokat szorgalmasan, de szemben az osztály többségével ők legalább jó eszű srácok voltak. Itt azonban érződött a szándék, hogy az osztályfőnökünk meg szeretne szabadulni tőlük.
Katihoz hasonlóan végül Judit és Csilla sem érettségizett le. Juditot azonban otthon nem izélgatták emiatt. Elfogadták, hogy Csillával eljárnak takarítani a Puskin moziba, különben meg élik a maguk ifjú életét. Párizsba Judit szerelme, Imo után mentek, aztán Csilla Amszterdamba.
Nem sokkal később kiderült, hogy a Liget kiállítói közül néhányan ugyancsak ismerték őket (Katit Hali is, Pap Tamás is). A 80-as évek második felében Judit néhányszor hazalátogatott, találkoztunk is. Tőle hallottam Csilla haláláról, de Katiról ő se tudott semmit. Mikor 89-ben először utaztam New Yorkba, biztos voltam benne, hogy a nyomára bukkanok. Számomra ez akkor még nem tűnt naívitásnak, előzőleg sikerült megtalálnom K.I.-t Stuttgartban, utóbb B.A.-t San Franciscoban, bár mindkettőjükkel csak telefonon tudtam beszélni.