Árpád: nem lakott nálunk, de talán kétszer ott aludt. Eléggé zavartnak és kétségbeesettnek tűnt, azért tartottuk ott. Azt hiszem, minden cél nélkül jött, mintha csak valakihez tartozni akart volna, vagy valaki mellett "lenni" aki nem zaklatja fel. Jóval korábban (nyolcadikban?) volt vele olyan beszélgetésem amikor igyekeztem vele megértetni, hogy kifáradhat, kiéghet abban, hogy teljesíteni akar. A sok versenyt nem tartottam szerencsésnek, ha jól emlékszem az édesanyjával is beszéltem róla. Sajnos a sokirányú tehetség törvényszerűen fölőrli az embert.

tbb: mikor - Zsuzsit kiegészítve - írni próbáltam Katiról, magam is ilyesmit kezdtem sejteni, de már csak így utólag visszagondolva, felnött fejjel.

Árpád: Katival kapcsolatosan említettem a tehetséget. Hozzá kell fűznöm valamit, amit akkor még nem tudtam, vagy nem fogalmaztam meg magamnak.  A tehetségnek igen jellemző tulajdonsága - sok egyéb mellett - a stigmatikussága. A tehetség bélyegét ráütheti a család, a barátok, az iskola, népcsoport, szakma, hivatal, falu, város, ország... és ki tudja mi még? Előfordulhat, hogy valakit ország-világ tehetségesnek bélyegez meg, ő magát mégsem tartja annak. A megbélyegzettség komoly terhet jelent. Hatványozottat, ha valaki nagyon fiatal. A bélyeg nyilvános, nehezen törölhető. Akin rajta van, attól elvárják hogy teljesítsen. Nem mondom végig, következtetni lehet a különböző variációkra. Úgy gondolom, tisztában volt a képességeivel, de a megbélyegzettség terhe túl sok volt számára. Tökéletesen érthető, hogy azt már nem vállalta, hogy magára ráüsse a tehetség stigmáját.

tbb: A lányok szinte valamennyien kitünő tanulók voltak. Katival alsóban különtornáról néha együtt mentünk haza, s akkor derült ki, hogy ő még szolfézsra is jár, zongorázni tanul. A fiú-lány gettósodás felső tagozatban oldódott föl: születésnapi zsurrok, hétvégi kirándulások. Egyszer egy kirándulásra Kati szülei kísértek el bennünket. Kati apukája, mint egy korabeli vadőr: bridzsesz nadrág, térdzokni, túrabakancs, makkos kalap. Ahogy az öltözéke túl volt spilázva, úgy e vacak budai kirándulás is feszített lett: semmi játék, hülyéskedés, végig erőltetett menet. Másnap már nem is emlékeztünk az egészre.
Kati lázadása 7-8-ban kezdődhetett, de csak gimi első évében vágta ki otthon a biztosítékot. Míg osztálytársak voltunk, sosem jártam náluk, későbbről maradt olyasféle emlékem, hogy Kati anyukájával ülök a konyhájukban, ő panaszkodik, én próbálom nyugtatni, míg Kati elő nem kerül a szobából, ahol öltözködik vagy pakol, s el nem indulunk. Ami e képhez tartozik, hogy közben az apukája is otthon van, de külön szobában. Mikor a balhék kezdődtek már nem jártam hozzájuk, inkább Kati hozzánk, 'váratlanul' is. Az én életem akkor még konfliktusmentes, derűs volt otthon. Alighanem ez lehetett vonzó számára bennem, s hogy ő kitüntetett személy volt, aki miatt bármit félretettem, bárhova elindultam. Nem egyik pillanatról a másikra maradt el mellőlem, hanem miután apám elköltözött. Kati csak egyike volt a három lánynak, akik gyakrabban fordultak meg nálunk, de anyám hamarosan mindhármukat bűnbaknak tekintette. Bűnbaknak amiatt, hogy változni kezdtem, anyám szerint a válásuk következtében, s persze rossz irányban. Ennek leglátványosabb jele alighanem az lehetett, hogy megnövesztettem a hajam, amiről anyám azt gondolta, apám jelenlétében sosem történhetett volna meg. Valójában persze apámmal is tartottam a kapcsolatot, s végülis nem a hosszú haj, a farmer lehetett a probléma, mint inkább az, hogy egyre önállóbb lettem, s egyre világosabbá vált, hogy az én érdeklődésem, világképem folyamatosan távolodik az övéktől. Miközben anyám tankönyvet írt, én Ginsberget olvastam, aztán Camus-t, Kassákot, heti rendszerességgel kezdtem moziba, koncertekre, kiállítótermekbe járni, elkezdtem cigizni, meginni egy-egy sört a haverokkal. Még csak azt sem mondhatnám, hogy rosszabbul tanultam: egyszerűen csak szép lassan tisztázódott, hogy a reál tárgyakkal szemben a humán tantárgyak érdekelnek, s abból se minden, amit tanítanak. Hogy az is érhet valamit, amit iskolán kívül olvasok, látok, hallgatok, azt végképp nem tudta elképzelni, s úgy vélte, menthetetlenül zuhanok a poklok fenekére, holott csak annyi történt, hogy 16, aztán 17, majd 18 éves lettem. Kati látogatásai azért ritkázódtak, mert közben ő is újabb barátokra tett szert, akik - lelépvén szüleitől - alkalmasint hathatósabban tudtak segíteni neki. Mikor mesélt róluk, nem tudtam hozzászólni: mit is mondhattam volna? Aztán egyszercsak összefutottam valahol az anyukájával, aki mikor Katiról kérdeztem, könnyeit nyelve mondta, hogy disszidált. Már nem emlékszem az USA-t, vagy New York-ot említette. Kat 5-6 év múlva kezdett hiányozni, mikor olyasmiket gondoltam, ha itt lenne, biztos előkerülne a Liget Galéra vagy a Helyettes Szomjazók bulijain, s ott folytathatnánk, ahol abbahagytuk.