V. fejezet

    A város - és a Belváros - változni kezdett.
    A hatvanas évek közepén „a vasfüggöny" egy kicsit felhúzódik, jön a gazdasági fellendülés, mindenki elégedett, úgy érzi, érdemes gyűjtögetni-gyarapodni, dolgozni... Van pénz az építkezésekre, a vásárlásokra, a befektetésekre. Átalakulnak az utcák, új üzletek, portálok, neonfüzérek sokasága jelenik meg, és bővül a választék, felbukkannak az első importcikkek; déligyümölcs, kakaó, csokoládé, finomabb kozmetikumok, olasz cipők, francia pulóverek...    Felszedik a villamos- síneket néhány helyen, épül a metró! Tömeg ácsorog a mélyülő gödör szélén, és bámulja a kotrógépeket. Egyre több az autó, egyre sűrűbb a kipufogógáz. Arról, hogy az utcán lófráljunk, már szó sem lehet. Megjelennek a nyugati turisták, főként az olaszok. Sok nagylány „digózik", Luli is kap egy pofont Gulicska úrtól. Szita Éváék elköltöznek a szomszédból, és lassan kiürül az épület, elmegy a tojásfejű házaspár, akik minden vasárnap, reggeltől estig szótlanul könyökölnek az ablakban; elmegy a földszintről az idősebb nő, elmebeteg fiával, ez a fiú naphosszat nyüszített, vonított, kiabált a bedeszkázott ablak mögött, hogy vigyék sétálni, de az anyja erre csak hétvégeken volt kapható, szégyellte a nyáladzó, bamba gyerekét, és szégyellte, mennyire szereti... Mind elmennek, kiürül a ház. Nem sokkal később munkásszállásnak használják, mert igaz, hogy lakhatatlanná és életveszélyessé nyilvánítják, de a munkásoknak, ugye. azért jó lesz... Az utca végéről is elköltöztetnek embereket, és egy modern Patyolat-szalon épül, kezdetben színészek és közéleti személyiségek hordják ide a ruháikat, aztán érdekes végigkísérni, hogyan hanyatlik és züllik a következő évek során. Gazdagodik az üzletek kínálata, igen, de azért még nem olyan nagyon... az osztályban, ha körülnézek, még mindig sok az egyforma cipő, sapka, kabát... Nem csoda, hogy a legdivatosabb játék az iskolában a csere, cserélni és gyűjteni bármit, csak sok és sokféle legyen; képeslap, kártyanaptár, matrica, bélyeg, jelvény, gomb... A kártyanaptár a legkapósabb, a fiúk úgy játsszák a cserét, mintha tőzsdéznének, komoly kérdés, kinek mennyi van, és hány közötte a külföldi... és lány persze nem lehet cserepartner... Játék még a „pitézés", ez annyi csupán, hogy valamilyen tárgyat - legelőször egy földre hullott almás pitét, innen kapta a későbbi rítus a nevét - folyamatosan, egész óra alatt rugdosni kell a padok alatt, a padsorok között, de úgy, hogy a tanár ne vegye észre... Ebben is csak a fiúk vehettek részt.
    Ekkoriban hoztak az osztályba füstölőket is a fiúk, a legelsőt Sünbátyó, akit vonzottak a keleti dolgok. Sünbátyó sokáig Snidling Mikivel barátkozott, az utolsó padban ültek, és kimaradtak a legtöbb közös mókából, nem hódoltak be Pandának, és egyik klikkhez sem csatlakoztak. Ötödiktől ugyanis megkezdődött a nagy harc Ámos Zsuzsa és Kovács Kati között. Kati kitűnően tanult, egyre nagyobb szája lett, átnézett Pandán, és gyűjtött maga köré néhány barátnőt. Az osztály- kiránduláson, a Hármashatár-hegyen, volt egy nagy számháború, pontosabban: lett volna... Készültünk rá, megcsináltuk a kartonlapokat a számokkal, vittük magunkkal... Ámos Zsuzsi mondta, hogy ő a kékek vezére. Mindenki várta, hogy a pirosaké Kati lesz, de Kati fogta magát, és az utolsó pillanatban kiállt, előtte még odaszólt az izgatottságát palástoló Zsuzsának, hogy „Le vagy szarva". Kati barátnői is félreálltak, tüntetően, és kiderült, hogy mindenki más kék akar lenni, Panda miatt, kivéve Sünbátyót, Snidling Mikit, Helént meg engem. Így nem lehet játszani, tajtékzott az osztályfőnök, huszonöt ember négy ellen, mit képzeltek; és lefújta az egészet. Az osztályfőnökünk egyébként, s egyben az iskola párttitkára, annak a műsorvezetőnek az öccse volt, akinek a televízióban a Kék fény hozta meg a hírnevet... Az ötödik úgy indul, hogy kis híján kiverem, bár nem szándékosan, Snidling Miki egyik fogát. Szerencsére csak egy darabka törik le, viszont jól láthatóan... Verekedtünk a szünetben a folyosón... Az eredmény: intő. Apámat behívják az osztályfőnökhöz, majd megjelenik nálunk Snidling, azaz Hagymási úr, és kéri a fogorvosi költségeket. Apa szó nélkül fizet, de hogy mire költik a pénzt, rejtély, Miki még egyetemista korában is csorba foggal mászkál, és rám vigyorog jó szélesen, ha összetalálkozunk... Mindenesetre a harcias kedvemet megfékezik, jó lesz észhez térned, mondogatja apa, de titokban tetszik neki, hogy fiúkkal verekszem. Bezzeg Ádám verekedéseire nem büszke... Ezután már csak egyszer, és tényleg önvédelemből, Várnagy Tibivel a tornatermi vécében ugrok össze, amikor megpróbálja belenyomni a fejemet a mosdóba, hogy hideg vizet engedjen rá... Igen, a verekedést be kell fejezni! Amikor a legközelebbi tornaórán, az öltözőben Kovács Kati beletép a hajamba, már nem ütök és nem rúgok vissza. A többiek csalódottak, szeretnének látni egy jó kis civakodást... Ebben az időben kezdődik az ellenségeskedés Kati és köztem, Ámos Zsuzsi érdeklődve figyeli. Osztályfőnöki óra, Katinak és nekem kínos percek következnek, kiállunk a táblához, szemben a többiekkel... a feladat az, hogy elmondjuk, miért akarjuk mi ketten megbontani az osztály egységét... Panda az első padban, párban Takács Mackóval, boldogan mosolyog, Sünbátyó és Snidling Miki, párban az utolsó padban, nyerítve szórakozik rajtunk, Kati grimaszokat vág, hallgat, hallgatok én is. Hirtelen feláll Helén, valami olyasmit mond, ez félreértés, hiszen egy a jelszónk, tartós béke, és menjünk haza ebédelni. Nagy röhögés, Kati engedély nélkül a helyére megy, zajosan csomagolja a táskáját, ebben a pillanatban megszólal a csengő. Szabó, az osztályfőnök int, hogy induljak én is. Megyek, és már megint nem értem, mi bajuk van velem. Furcsa érzés farkasszemet nézni harminc kandi, közönyös, kárörvendő emberrel... Összeszedem a könyveimet, Helén odajön, tehülyekisschön, minek keveredsz ilyesmibe, kérdezi. Körülbelül innen datálódik a barátságunk.

Kovács Kati rajza 1970/71-ből (vtbb gyűjteményéből)

    Kovács Kati még sokáig piszkál, amivel csak tud, borsot tör az orrom alá, de mivel továbbra is színjeles, én pedig egyre rosszabbul tanulok, megnyugszik. Csodaszépen énekel, ezt az egyet irigylem tőle, én viszont ügyesen tornázom, ez őt bosszantja. Mind a ketten jól rajzolunk, titokban lessük egymás rajzait, egyszer ellopom egy festményét - színes papírkosarat -, annyira tetszik. Kati lassan törleszteni akar Ámos Zsuzsinak. Halomra nyeri a tanulmányi versenyeket, zenét szerez, és zongorán, majd furulyán előadja a műveit; fergeteges az önbizalma, és Pandát hiába öltöztetik a legdrágább holmikba, Kati a maga két, agyonmosott ruhájában sokkal eredetibb. Az idő mégis Pandának dolgozik... Nyolcadikban valami történik a csodagyerek Katival, figyelmetlen, aztán késni kezd, gyakran révedezik... és egyszer csak rájön, hogy feleslegesen erőlködik, mert az élet az Ámos Zsuzsiknak osztja a lapokat. Kati az első gimnáziumi évben idegösszeomlást kap, és másodikban, félévkor kimarad. Újságot árul, hónapokon át nem hajlandó mosakodni, egy kommunában lakik, mert otthonról kidobják, aztán aktmodell a képzőművészeti főiskolán, ahol a bátyja megvárja egyszer a kapuban, és félholtra veri az utcán... Kati kopaszra borotváltatja a fejét, frakkban és balettcipőben jár, tizenhét évesen csatlakozik az első punkokhoz, Pesten akkor jószerével még azt se tudják, mi az... Ilyen-olyan idős férfiak tartják ki később, végül húszéves korában Nyugat-Németországba távozik, onnan Amerikába... Tizenöt év múlva Panda kérdezi majd Párizsban, mit tudok Kovács Katiról, aki egyszer-kétszer felhívta New Yorkból, és fél éjszakákon át beszélt, beszélt... Semmit sem tudok, feleltem Pandának.
    Helén az első komoly barátság. A valódi neve Ilona, de anyja bolgár, otthon Helénának nevezi a lányát, és ez rajta ragad. Helén szülei a külügyminisztériumban dolgoznak. Szép lakásuk van a Várban, gyakran vendégeskedem ott. Kellemes a hangulat, egészen más, mint nálunk, besüt a nap, könnyedség jellemzi a szobákat, érdekesek a külföldi tárgyak. Helénnek saját birodalma van, ahová bármikor visszahúzódhat, ezt nagyon irigylem. Helén jól tanul, jó könyveket olvas, fanyar humorú és ízléssel öltözik. Ráadásul kedves, mindenkihez kedves, velem ellentétben. Sokat csavargunk együtt, főleg a Várban.
    Kialakul a társaság, néhány fiú, Helén és én. Tanítás u tán irány a Duna-part, ülünk a lépcsőkön, amíg jó idő van; télen legtöbbször Helénéknél tanyázunk, a szülei nem bánják... Hetedik-nyolcadik táján már megkezdődnek a bulizások, egyszer-egyszer gimnazistáik is jönnek, persze rokonok, minket nem vesznek komolyan, de ott lebzselnek körülöttünk.
    Lankovics Laci meg a bátyja halakat tart, Laci folyton befőttesüvegeket hurcol magával az utánpótlással, sőt néha nejlonzacskóval őrjít meg minket, loholunk végig a körúton, hogy idejében akváriumba tegyük az ebiket.
    Hetedikben megkapjuk az első farmereket. Nyárra teniszcipőt veszünk, pamuttrikókat, zsákvászonból tarisznyát varrunk, a fiúk gázálarctáskát szereznek, Helén hoz erős bútoranyagot, csinálunk dzsekiket... Es van Beatles-trikó, Rolling-trikó, és Illés, Omega, Metró...
    Ott Jenő szülei is telket vásárolnak, faházzal, megyünk oda bulizni. Attila az első öt percben elrontja a magnót, megint nem vigyáztunk Attilára, mindig ez van vele, nem szabad senkinél a magnóhoz vagy a lemezjátszóhoz engedni... Őskori magnók, szalagosak, a kazettáról még azt sem tudjuk, micsoda... Na most mi lesz, őrjöng Tibor, mit csinálunk... Menjünk ki a mezőre, mondja Helén. Nem egerészni jöttem, dühöng Lankovics Laci. Végül persze kimegyünk, tavasz van, őrületes tavasz, sötétedésig kinn rohangálunk a szántóföldön.
    A fiúknak is megvoltak a maguk titkai, és Helénnek meg nekem is... például a versnaplók. A versnaplót én kezdtem el vezetni, egy vaskos füzetbe másoltam azokat a verseket, amelyek tetszettek, és újságból kivágott képeket ragasztottam bele. Helén megirigyelte, ő is csinált egy naplót, néha cseréltünk, és hurcoltuk magunkkal a naplókat mindenhova. A fiúk is rengeteget olvastak, Tibor hozott először filozófiát, esztétikát, a felét se értettük, de mindenki lelkesedett.
Egyszer Ádám megtalálta a tarisznyámban a versnaplót, nagy vihogásokkal beleolvasott, és azt mondta, megrekedtem az óvodai nagycsopi szinten. Megsértődtem. Kértem, hogy írjon egy verset a naplóba, de elhülyéskedte, és rajzolt egy mackót, hogy „Bújj, bújj, medve, gyere ki a gyepre...", a Vackorból. Aztán reggel észrevettem, hogy éjszaka beleírta a kedvenc Babits-versét, azt a szép szomorút, hogy „Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, Pesten is átbújtam egy telet... Nappal kezdődtek az éjszakák, csilingelt és búgott a világ... Mikulás ment a hátsó gangon át." Ettől kezdve Ádám mondta meg, mit érdemes kihozni a könyvtárból, és adott is jó könyveket. Ő is állandóan olvasott. Valahonnan szerzett egy fakókék dzsekit, rengeteg zsebbel, azt állította, hegymászók hordanak ilyet. Teletömte a mély zsebeket egy csomó könyvvel, és így közlekedett.
    Egy énekóra alatt pokolian unatkoztunk Helénnel, akkor született meg Kismogyeszt. Helén firkált az énekkönyvébe, rajzolt egy furcsa gyereket, aki pórázon vezet egy pókot. A rajz Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij képmásán helyezkedett el, és így lett a figura neve Kismogyeszt. Bárhova utaztunk aztán külön-külön, bármikor felszaladtunk egymáshoz, és a másikunk nem volt otthon, csak Kismogyeszt került a képeslapra, cetlire mint üzenet; sem szöveg, sem aláírás nem kellett, úgyis tudtuk, hogy kitől érkezett a „szia, rád gondolok" küldemény.
    Helén tervezgeti, hogy milyen lesz a jövő. Engem ez még a legkevésbé sem foglalkoztat. Helént és Tibort nagyon érdekli a film, a színház, drámákat hoznak, és filmesztétikát a könyvtárból. Helén kitalálja, hogy filmrendező lesz, Tibornak tetszik az ötlet. Járunk moziba, már újhullámos filmeket is nézünk. Aztán folyton Wajdát. Az Urániában egyszer kidől velünk a sor, addig vitatkozunk, ülünk a földön, hátunkon a zsöllyék, a jegyszedőnő kiabál... Tibor kitalálja, hogy festő lesz, jobbnál jobb képeket csinál. Attila kitalálja, hogy építész lesz, Lankovics azt, hogy pilóta. Én nem találok ki semmit. Mégis, mi izgat a világból, kérdezi dühösen Helén. Megvonom a vállam. Túl sok minden ahhoz, hogy választhassak. Legjobban az irodalom vonz, de ez nem nagy kunszt, mindenki vadul olvas. És rengeteget rajzolunk. Nagyszerű a rajztanárunk, Szabados Árpád, egy fiatal grafikus.

Teljesen más szellemű órákat tart, mint a többi tanár, kivisz minket a Tabánba, a Károlyi-kertbe, amíg az igazgatónő meg nem tiltja. Szabados dobálózik a nevekkel, fogalmakkal, kultúrákkal, már hatodikban Gaudi, Wright, Picasso, Bauhaus, impresszionisták, japán fametszetek, szecesszió, Michelangelo, gótikus szárnyas oltárok, barlangrajzok; olyan diavetítéseket tart, hogy tátva marad a szánk, kinyitja előttünk a világot. Imádtuk az óráit, a nap nagy eseménye volt mindig. Aztán Szabados egyszer csak eltűnt az iskolából.
    És a többi tanár? Bódi, a történelem tudósa... Magasabb igénnyel és felkészültséggel magyarázott ötödikben, mint mások később az egyetemen... Elbocsátották, mert ivott... valószínűleg nem jól bírta a hely szellemét, az ő képességeivel... Tímár, a magyartanár... Ezek az emberek hamarosan kivétel nélkül elmennek az iskolából, elegük van a tenyészetből, a kockafejgyártásból...  És  maradnak a zsarnokoskodók... mint például Kakas, a kémiatanár, a sajátos módszereivel és azzal a megnyerő szokásával, hogy felsorakoztat minket a folyosón... mindenkinek egy-egy fehér vagy fekete kockalapra kellett állnia, egyszerre elindulnia, és pontosan derékszögben fordultunk a folyosói szekrénynél. Megesett, hogy nem derékszögben fordult valaki, ilyenkor visszamentünk, és kezdtük elölről, ezzel telt el az óraközi szünet. Néha csak ötszöri próbálkozásra jutottunk el a szertárig. Kakasnak négy fia volt, gyakran láttam, ahogy reggelente jön a legkisebb fiával az iskolába, szegény kölyöknek derékszögben kell fordulnia minden utcasarkon.
Nem tanultam már jól, egyáltalán nem. Illetve a humán tárgyakkal valahogy boldogultam, de a matematika, a fizika, a kémia!... A fizika olyan aggasztóan nem érdekelt, hogy képtelen voltam palástolni. A csillagászat kötött volna le egyedül, a csillagászat alapfogalmai, de azt kihagytuk a tananyagból, volt viszont homorú tükör, meg ék, meg inga és a legképtelenebb számítások. A kémia rögtön elvadított, amikor azzal kezdték, hogy tanuljuk meg egy kohó működését, és hogyan öntik a vasat. Nem érdekeltek a vasgyártás alapfolyamatai, Csepelen a Ballá bácsi vasgyári történetei sokkal életszagúbbak voltak, mint azok a megfejthetetlen képletek, amelyeket a többiek hűen bemagoltak. Én egyszerűen nem tudtam olyasmit megtanulni, ami nem indított el egy fél gondolatot se bennem, ami puszta időpazarlásnak tűnt, és a tartalmas dolgoktól vont el, főként az olvasástól. Így aztán három tárgyból bukásra álltam hamarosan, és életre szóló szorongásokat éltem át az órákon. Hányszor, de hányszor visszatértek későbbi álmaimban ezek a félelmek! Végül apa ragaszkodott ahhoz, hogy Ádám foglalkozzon velem délutánonként. Már egy hónap múltán javultak a jegyeim, mert nem hozhattam kellemetlen helyzetbe a bátyámat.
    Egy vasárnap sétáltunk Ádámmal, és a Madách téren láttuk Bódit, a történelemtanárt. Fáradt volt, szomorú és öreg. Látod, mondta a bátyám, ez is az intézményesített hazugság egyik következménye. Éppen azon a héten özönlötték el az iskolát a tanárjelöltek. Hozzánk egy túlfűtött, sovány lány jött be történelemórára, kezében kis darab, szikkadt kenyérrel, és megrendülten magyarázta, hogy a partizánlányok ekkora adagokon éltek, és így indultak a csatába. Még csak ki se nevettük, olyan szánalmas volt. Óra után kimentünk a mosdóba. Helén kinyitotta a csapot, lehajolt, hogy igyon, és felsikoltott. Egy svábbogár pottyant a markába. Úgy látszik, a csótányok uralják az épületet, mondta Ádám, amikor elmeséltem, mi történt.
    Jártunk énekkarba is, kötelező volt. Nem szerettük az indulókat, a mozgalmi dalokat, de az sem volt jobb, amikor azt gyakoroltuk kánonban, hogy „nyár van, nyár, röpke lepke száll virágra, leng az illatár..." Az énekkarból Kovács Dénes lányára emlékszem, Cilire, aki sokat énekelt szólót, és a szőke, törékeny Messmer Lilire. Az énekkartól Solymár Tamás szenvedett a legjobban, mert imádta a zenét, és értett is hozzá. Gyakran láttuk az utcán, ahogy vezényelt. Ez volt a szokása, egyáltalán nem zavarta, hogy bolondnak nézik, fütyült valami hegedű- vagy zongoradarabot, vezényelt hozzá, és így ment a közértbe.
    Nyáron a szülők körbecipeltek minket, Ádámot és engem, az országban, „Ismerd meg hazádat!" mozgalomszerűen. Megismerjük. Kőszegtől Karcagig, a Hortobágytól Sopronig, Miskolctól Szegedig, a Mátrától a Mecsekig. Apa, a nagy magyar, lelkesülten mutogatja a várakat, itt lakott Kinizsi Pál, ez a Sub Rosa-terem, ez a Rákócziak birtoka volt, itt raboskodott Rózsa Sándor, ez egy régi vízimalom, ez egy szélmalom... járjuk a skanzeneket, múzeumokat, országutakat... Sok hasznosat látunk, de Ádám büntetésnek veszi az egészet. Biciklitúrára akart menni a szakosztállyal. A bátyám akkoriban több versenyt megnyert.
    Apa energikus volt, ereje teljében; szeretett vezetni, viszonylag sok pénzt költhettünk, és boldogan figyelte, ahogy épül-szépül az ország, mármint az ő elképzelései szerint... Apa a karrierje csúcsán állt, még egy létrafok, és miniszterhelyettes lesz, élete a munkája, az ár- és pénzügy; már hajnalban felkel, bújja a közgazdasági és jogi közlönyöket, naprakésznek kell lennem, magyarázza anyának. Lelkes. Nem a pénz izgatja valójában, a pénz kellemes járulék, apa a pozíció megszállottja, a teljesítésé, és őszintén hiszi, hogy ő és az élcsapat többi tagja hasznára válnak az országnak... Igen, apa nagy magyar, órákig képes mondani Arany balladáit, a kuruc keserveseket, Vörösmarty, Kölcsey sorait - és ez mind ötvöződik a kommunista öntudatával. És van már szolgálati kocsi, sofőr, saját titkárnő, a lakást folyton rendezgeti, cseréli a Trabantot, Budaliget épül... És rajtam bécsi harisnyanadrág, szép cipő, drága farmer, és már semmi olyan nem kell, amiből még egy akad az osztályban. Amikor látok valamit a kirakatban, ruhát, könyvet, pipereszert, szólok anyának, és ad pénzt. Ebben az időszakban mindig megkapom, amit kérek. Igaz, nem viszem túlzásba, nem követelőzöm, de az például furcsa lenne, hogy mondjuk kinézek egy olasz cipőt a Váci utcában, és nincs. Van. És nem egy pár van, hanem több. Majdnem annyi, mint Ámos Zsuzsinak. Lassan úgy gondolom, hogy nekem is mindenből a legjobb jár. Az osztályban már irigyelnek. Helén nem, miért is irigyelne, neki még több van, mint nekem, csupa külföldi holmi. És még csak tizenhárom évesek vagyunk... és egyszer megyek haza Stein Gyöngyivel, és azt mondja, nem akarok már veled hazajárni, inkább egyedül. Miért, kérdezem döbbenten. Öt éve mindennap együtt indultunk hazafelé. Mert olyan más vagy már, tudod, mondta Gyöngyi, és nézte a lila harisnyát, amit Bécsben vett nekem apa, és nézte a saját ócska kabátját. És otthagyott a Kossuth Lajos utca közepén, elment, nem is köszönt. Pedig soha nem voltam dicsekedős... De ezt vállalni kellett, innen kezdve, a bécsi csipkeharisnyát, meg ami mögötte volt; vállalni kellett, nem volt mese. A csepeliek pillantását, azokét, akikkel régen megosztottam a pirítós kenyeret... a pillantásukat, azt, hogy nem köszönnek, aztán az ilyen élményeket, már a pestiek között is, mint Gyöngyivel... A mi kutyánk kölyke... és én az voltam akkor, tenyésztett, jól tartott kutyakölyök. És nem esett rosszul, hogy az vagyok. Még jó volt a közérzetem. Majd csak Ádám halálával jönnek azok az események, amelyek szépen, sorjában kibillentenek a nagy megelégedésből.
    A következő évben apa és Ádám kapcsolata végképp megromlik. A tanévzáró előtt a bátyámat lopáson kapják a Semmelweis utcai közértben. Ráadásul cigarettát lop. Ádám menekülni próbál, nekiszalad az ajtónak, de pechjére, az ajtó befelé és nem kifelé nyílik... Nem tartják be a tűzrendészeti előírást, dühöng este, a cselédszobában Ádám, mert ebben az országban semmi nem az, ami... Szóval Ádámot elkapják, anya megy érte a rendőrségre. Apa valahogy elsimítja az ügyet, de otthon, minden nevelési elvét megcsúfolva, pofon vágja Ádámot. Aztán taktikát változtat. Új kerékpárt ígér a bátyámnak, ha otthon marad Pesten, és lemond a családi nyaralásról az Adrián. Így hát hármasban utazunk. Nekem már semmi kedvem. A tenger gyönyörű, Jugoszlávia érdekes, kapok egy szép bőrdzsekit, nagyot választok, hogy Ádám is beleférjen. Bámulom a pálmafákat, a hófehér házakat, a kikötőket. És a horvátok büszkeségét. Tito népe nem titkolja, hogy lenéz minket, tengertelen, koldus magyarokat. Hiányzik a bátyám. Három hét múltán hazajövünk. Meglepő kép fogad, Ádám sátrat vert a nappaliban, berendezte, abban lakik. Feltörte apa kulcsra zárt dolgozószobáját, és kiitta az üvegekből a konyakot és a likőröket. A versenybiciklit eladta, az árából farmert vett magának az ócskapiacon. Apa üvölt, anya sír. Ádám a vakáció további részét megint nagyapánál tölti, és engem megint eltiltanak tőle.
    És hirtelen befejezzük a nyolcadik osztályt. Nem nagyon bánjuk, kissé meguntuk egymást a nyolc év alatt. Szép emlék az utolsó tanítási nap, ragyogó nyári napfényben Szabados elvitt minket a Gellért-hegyre, mentünk át az Erzsébet hídon, papírrepülőket, kis lampionokat dobáltunk a Dunába, Ott Jenő a gyűlölt fizikakönyvet is belevágta, ünnepélyes káromkodások kíséretében. Tanítás után, mi, a társaság, még visszamentünk a Duna-partra, a lépcsőkhöz. Zacskós tejet vettünk, akkoriban jelent meg a zacskós tej, nem szerettük, nem lehetett jól inni a zacskóból, még szétcsavart Versatillal sem... Pudingot is vettünk, de aztán valahogy fokozatosan elszomorodtunk, odaadtuk az összes tejet egy bóklászó farkaskutyának. Ültünk ott, szótlanul, a fiúk se harsánykodtak, mint szokásosan; néztük szemben a Várat, a vízen csillogó fényeket, egészen alkonyatig. Vége volt, éreztük, bár nem mondtuk ki, hogy vége volt egy korszaknak, most szét - szóródunk, hiába ígérgetnénk, hogy majd azért találkozunk. Hát nem is ígértünk semmit, tudtuk már, hogy mindegyikünk más iskolába kerül ősztől, és a társaság széthull, mert nem vagyunk elég erősek, hogy megtartsuk egymást. Alkonyatkor felálltunk, mindenki összeölelkezett mindenkivel. Lankovics Lacit többé nem láttam, Ott Jenőt még egyszer, érettségi után, nagy örömmel borultunk egymás nyakába az utcán. Attila néha-néha majd feltűnik, ha számos barátnője mellől elszabadul egy estére. Helén és Tibor marad része csak a gimnáziumi éveknek, de ők sem igazán. A csapat valójában elköszönt egymástól a villamosmegállóban, és elköszönt végleg az ártatlanságtól is.
Hogyan is néztünk ki középiskolás korunkban? A puritanizmus volt a divat, persze azért megvoltak a kötelező kellékek. Elsősorban a farmer, a hímzett parasztingek, a hosszú, kibontott haj, az alföldi papucsok és bakancsok, a nagy, bő, sokzsebes viharkabátok, a vadásztáskák. Szoknyát csak nagy ritkán húztunk, hol volt már akkor a mini! Bokáig érő, lebbenő flanel- és kartonszoknyákban jártunk, lehetőleg bakanccsal és térdig érő fiúinggel, pulóverrel... Azért természetesen voltak fokozatok, lehetett kevesebb és lehetett több pénzből lezsernek lenni, de mégis, valahogy sokkal egységesebbnek hatott külsőre akkor a tizen- és huszonévesek nemzedéke, mint most. Smink, ékszer még alig volt, legfeljebb némi szemfesték.
    Csavargunk... Minden szabad percünkben úton vagyunk valahova. Cél nélküli séták, bolyongások a Tabánban, a Várban, ücsörgések a tereken, a Gellérthegyen a fűben, és ücsörgések filmklubokban, vitakörökben, más gimnáziumok bulijain, idegen lakásokban. Állandóan volt valahol házibuli, vagy csak beszélgetés, zenehallgatás, de jártunk művelődési házakba is, a TIT-re, egyetemekre, a legkülönfélébb és legképtelenebb előadások tömegére... Mennyi ismeretlen lakásban voltam! Néha azt sem tudtam, ki a házigazda. Emlékszem egy bulira, egy fiatal szobrász rendezte a műtermében, és meghívta énekelni Cseh Tamást, mindenki tódult oda, az előszobában negyven viharkabát, negyven vadásztáska... Ekkor kötöttem színes madzagot a táskámra, ne kelljen kutatni a sok egyforma között, melyik az enyém... Nagy vitatkozások az élet értelméről... És néha azért már csodálkozom, milyen lakásokba, villákba hívtak meg... vannak ismerősök, akik állandóan tovább költöznek... süllyesztett nappalik, kétszintes, háromszintes házak, mediterrán növények, csupa nyugati szerzemény szanaszét... Újabb házibuli, hárman megyünk, Ádám, Solymár Tamás és én, busszal; kiderül, hogy mindenki más kocsival érkezett, a papáéval vagy a sajátjával... Kis Polskik és Trabantok a kertben... csinos hétvégi ház, akkor tudjuk meg, hogy a házigazda nem más, mint az egyik leghíresebb színésznő lánya... Mi hárman kilógunk a társaságból, itt már belvárosinak sem elég lenni, ez a felső tízezer gyerekeinek a tenyészete, nagyon sok pénzzel, jó összeköttetésekkel, és udvariasan néznek át rajtunk... Megint más házibuli, valahol a peremvárosban, ide egyedül megyek, egy negyedikes fiú hív el, pedig még csak elsős vagyok, majd ott találkozunk, mondja, keresem a házat a sok lepusztult bérház között, végre megtalálom; furcsa, hatalmas, áttekinthetetlen, romos lakás, van vagy öt fürdőszoba, és számtalan folyosó, mindenhol félhomály, bútor szinte semmi, hullik a vakolat... Itt élnek körülbelül húszan, tökéletes összevisszaságban, isznak és szórakozásból lopnak, egyébként mindegyikük magas rangú funkcionárius gyereke, de ez a nagy kaland számukra a külvárosban... Megint más buli, Zuglóban, orvosegyetemistákkal, nagyképűek, kioktatnak, elégedettek magukkal és a lehetőségeikkel; elegánsak, hűvösek, amíg be nem rúgnak...
    Ami az iskolán kívül történik, az tűrhető, de az iskola szörnyű. Börtön. Ugyanannak a belvárosi iskolának a gimnáziumába járok, ahova általánosba írattak; ugyanaz a gondosan szervezett kockafejgyártás folyik, mint eddig, de már elmentek a jó tanárok, már egy új igazgató van, fokozódik a terror. Akinek valami nem tetszik, az pillanatokon belül repül, akár tanár, akár diák, és olyan minősítéssel, ami nem teszi könnyűvé a további pályafutását. Új találmány, hogy időnként a diákok is értékelik egymást... A tetejébe kitalálják, hogy kísérleti iskola leszünk, és a mi évfolyamunkkal kezdik. Nem elég, hogy gyakorlóiskola vagyunk, tehát a végzős bölcsészek itt adják le a diplomához szükséges óráikat, most még az is bonyolítja a helyzetet, hogy a tenyészet összetételét megváltoztatják. Az ötlet érdekes; mivel mi túlkényeztetett városi gyerekek, többségében egykék és kettőcskék vagyunk, összekevernek minket parasztgyerekekkel, akiknek kollégiumot építenek az első emeleten, és néhány bejáró városi F-essel... a diplomatakölykök közé belökdösnek egy munkás-paraszt csapatot, és ebből az egyvelegből kinevelik a minden szempontból megfelelő elit értelmiséget... Ha ezt valaki végiggondolja, könnyen rájöhet, hova fajulhat az egész, kár leírni. De még csak nem is ez történt, sokkal rosszabb. Ugyanis vidéken is működött a protekció... és érkezett körülbelül hatvan gazdag gyerek, a papa tsz-elnök, múzeumigazgató, állatorvos, kertészmérnök... és érkezett velük tíz-tizenöt kirakati példány, félárvák, egyszerű és szegény emberek gyerekei valahonnan a tanyavilágból, jó képességekkel, de sebezhetőén és egy fillér nélkül... olyan bonyolult hierarchia alakult ki, hogy nehéz volt követni. Az első időben a gazdag gyerekek lenézték a szegényeket a kollégiumon belül. Miért is ne, ha a tsz-elnök lányának annyi ruhája és illatszere volt, hogy alig bírta elhurcolni magával... Egy kollégista fiú egyszer kért az uzsonnámból, adtam, és azon nyomban bevágta a szemétkosárba a sajtos kenyeret, nálunk kolbász nélkül nincs kenyér, mondta. Igen ám, de aztán a kollégisták körülnéztek az osztályban, és látniuk kellett, hogy hiába van pénzük, esetleg több, mint a pestieknek; más az ízlésük, és másképp viselkednek, másképp öltöznek, főleg a lányok, a fidres-fodros nejlonruháikban, rajtunk meg farmer és fiúing... És jó két év telt el, amíg közeledtünk egymáshoz, akkor is csak egy bizonyos határig ment. Az igazán szegények meg se mertek mukkanni, hát nem is csoda; és az ő kiránduláspénzüket mindig a jómódúak adták össze közadakozásként, hát elképzelhető, milyen remekül érezhették magukat köztünk. Az első két évben a kollégistáknak napi két óra kimenő jár, az összes többi „szabadidőben" közös tanulás... ehhez képest csak egy lány kísérel meg öngyilkosságot... Ezeket a vidéki gyerekeket azzal zsarolják, hogy ha egy bizonyos átlagot elérnek, előnyt élveznek majd az egyetemi felvételinél... és tanulnak, mint az őrültek, majdnem mindegyik színjeles, húzzák magukkal a pestieket is, mert szégyen lemaradni... Az első év végén 4,5 volt az átlagom, és ezzel az osztály három legrosszabb tanulója között vagyok. Pedig elsőben még tanulok, majd másodiktól szállok ki a versenyből, mert unom. A fizikatanár, aki egyszerre hasonlít Svejkre és Chaplinre, minden szünetben elkap, összeszid, fenyeget, úgy les rám, mint Ila néni a bárónőre a liftnél. Egyik tanárjelöltje, egy partvisforma lány, megvár a lépcsőházban, amikor megyek haza, miért nem tanulsz, mondd meg nekem őszintén, miért nem tanulsz, tudod te, milyen kiváltság ez az iskola, kérdezi. Jön mellettem, és mondja, mondja, nem tudok tőle szabadulni. Ugyanaz az élmény, mint Stein Gyöngyivel; a fizikus egér sandít a farmeremre, a bőrdzsekimre és a saját flórharisnyájára... A fenébe, gondolom, hagyjon békén, a reálos tanárjelöltekkel együtt, naponta odajön valamelyik, és úgy bánik velem, mintha a fenekéből rángatott volna elő. Kémiából egyszer alaposan felkészülök, feleltetnek, mindent, de mindent tudok. Kettes, mondja a tanárjelölt. Az osztály felzúdul, hogy miért. Mert eddig nem tanult, közli a lány, és bevési a kettest. Kimegyek, bevágom az ajtót. Kakas jön utánam. Mit képzelsz, hogyan viselkedsz, kérdezi. Az a nő egy szemét, felelem. Ilyet nem mondhatsz, vedd úgy, hogy nem hallottam, gyere be, kérj bocsánatot. Nem megyek, felelem. Ide figyelj, folytatja Kakas, soha többet nem feleltetlek, és megvan év végén a kettesed, jövőre már nincs kémia. Bámulok rá, ez ugyanaz a Kakas lenne, aki derékszögben fordultatja a fiát... Rájövök, még sokat kell tanulnom az emberekről. Visszamegyek, elnézést kérek, leülök. Kakas állja a szavát, mind a két dolgozatom egyes, és mégsem buktat meg.
Időpocsékolás, időpocsékolás minden egyes nap az iskolában, bezártságtudat... Milyen vágyakozással bámultam le az utcára! Szemben a papnevelde épülete volt, órák alatt nézegettem a sötét ruhás kispapokat... a templom gombját... a surrogó galambokat... Ezek a madarak folyton párosodtak, állandó nászt ültek... figyeltem őket... Tehettem, mert második évtől kezdve az utolsó padban volt a helyem, és titokban olvastam, vagy ha nem lehetett, töprengtem valamelyik könyv fölött. Az olvasáson kívül semmi más nem érdekelt. Egyik-másik tanár felkészültsége amúgy is botrányos volt. Valahogy ledarálták az anyagot, és kész. A biológia-tanárnő nem is fárasztotta magát magyarázassál. Kinyitotta a könyvet a megfelelő fejezetnél, kibökött valakit, hogy menjen a táblához, na, olvasd fiam, mondta, és leült a katedrán. Kipróbáltuk, kihagytunk egy sort, nem vette észre, kihagytuk minden második sort, nem vette észre, tökéletesen összevissza olvastuk az oldalt, nem vette észre... Vagy csak nem akarta?
    Négy éven át Ábel volt a padtársam, még talán ő a legeredetibb figura az osztályban, bár... hát őt is elég az iskolában látni, nem szívesen töltöttem volna vele a délutánjaimat... Apja ismert orvos, anyja textiltervező. Mélyen reformátusok, de az apja nagy pártmócsing, Ábel pedig KISZ-titkár... Amikor ez kiderült, már elhúztam a számat... Ábelek gazdagok. Én sose járok náluk, de mások mesélik, hogy nagy és pazarul berendezett házuk van, nyugati kocsijuk. Ennek ellenére Ábelen ugyanaz a koszos nadrág, félretaposott cipő, agyonmosott ing látható. Egyszerűen lusta ahhoz, hogy törődjön magával, a haját se mossa. Megőrülök mellette, könyörgök, zsarolni próbálom, fenyegetem, de hiába. Jókat nevet rajtam, jár továbbra is lomposan, büdösen. Kitűnő tanuló, mert tornából felmenteti  magát. Utál  mozogni. Puhány,   folyton eszik. Előttem, az utolsó előtti padban, Rita is folyton eszik,   tubusból   nyalogatja   a   bocisajtot,   emeletes szendvicseket  hoz  otthonról.   Rita hormonzavaros, sovány, pattanásos. Ábel az idők folyamán egyre kövérebb, Rita egyre soványabb, és mind a kettő állandóan rágcsál valamit. A puszta nézésüktől rosszul vagyok időnként... Ábel nagyon jól rajzol, mindent telerajzol,  a padot,  a füzeteit,  a könyveit,  amikor megtelnek, akkor az enyémeket, minden cetlire rajzol. Ábel nagy rejtély, mert a tohonyasága mögött van értelem, bámulatos dolgokat tud, két lábon járó lexikon, esténként a Zeneakadémián ül, két hangszeren játszik, jól beszél németül, angolul, szóval nem hülye. Csak valami végzetesen hiányzik belőle... és gyáva. Nem mer puskát csinálni nekem, ez kész gutaütés, öt perc alatt megírja a fizika-, kémia- és matematikadolgozatait; még az első padban is vidáman puskázik Takács Mackó, Ábel meg olyan gyáva, hogy azt nem lehet kibírni... Egyébként mindenben ennyire gyáva volt, sose merte elmondani a véleményét, sose állt ki valami mellett.
    Sokan gúnyosan figyelték az állandó különbözni akarásomat. Másodiktól kezdtem, a lehetőségeken belül, lázadni az egyformaság ellen, külsőségekkel. Más köpenyem volt, mint a többieknek; köpeny nélkül senki sem lehetett, hazaküldtek bárkit érte... és másfajta, más borítójú füzeteket használtam, lila és zöld tintával írtam. Virágh, az osztályfőnök, először töprengett, hogy szóljon, vagy ne... láttam, ahogy vívódik... aztán nem szólt. Elfoglalta a fiúk hajviseletének ellenőrzése. Akkoriban mindennaposak voltak a cirkuszok a hosszú haj miatt. Tulajdonképpen nem is volt igazán hosszú haja senkinek, mégis folyton piszkálták a fiúkat... Virágh egyszer beállított egy centiméterrel, azzal mérte a fiúk haját, utána vonalzóval... Még azt is mérlegelte a tanári kar, elsőben, hogy a lányok viselhetnek nadrágot, vagy nem... Szerencsére a kék svájcisapkát, az iskola zománcjelvényével, csak általánosban kellett hordanunk, középiskolában már nem.
Középiskolában mindenki KISZ-tag volt, automatikusan. Engem harmadikban vettek fel, vagyis közölték, hogy most már tag vagyok. Soha semmit nem csináltam, nem is kellett, a KISZ-ben. Érettségi után nem fizettem tagdíjat, és ezzel vége lett az egésznek.
    Amikor elsős voltam, Ádám és Solymár Tamás már negyedikbe járt. Solymár Tamásra sokszor rábámultam a folyosón, látszott, hogy egyéniség. A legnagyobb hidegben is csak egy vékony zöld vászondzsekit hordott, katonabakancsot és fekete, csúcsos jakobinussapkát. Szikár volt, de izmos, és ritkán mosolygott. Egyszer egy történelmi rendezvényen odajött hozzám, beszélgettünk. Történelemőrült volt, mint az apám, csak éppen mélyen ellenzéki. Vitatkoztunk, elég hevesen, valószínűleg ettől lettem érdekes a számára... Egyénien, egyszerűen rendezte be a szobáját, olyan volt, mint egy szerzetesi cella. Ő maga épített egy galériát, csinálta a bútorait, később Ádám segített néhányszor. Solymár Tamásnak rengeteg könyve volt, mindegyiket bekötötte fehér papírba, és különböző árnyalatú lila tintával ráírta a címüket. Képes volt napokig pepecselni ilyesmivel. Mindent átalakított, a maga képére formált.
    Harmadikos vagyok, amikor felbukkan Laci, dédmama kisebbik fia, aki elment a feleségével Izraelbe, és azóta senki sem tudott róluk semmit. Egyszer csak megjelent, mint aki a felhőből pottyant le... Fantasztikus alak, nagyon megkedveltem. Egy szavát sem szabad komolyan venni, de a sziporkázó történetei rabul ejtenek, jó a humora, és nem kímél senkit, saját magát a legkevésbé. Sokat élcelődik Gizán, a feleségén, aki szintén nem mindennapi figura lehet. Giza azonban, sajnos, nem jön, még a háború végén megfogadta, hogy nem lép többet magyar földre. Tulajdonképpen megértem; azok között volt, akiket belelőttek a Dunába, két testvére ott halt meg mellette, de ő csodával határos módon megmenekült. Az első látogatás idején Laci és Giza amúgy is éppen nagy összeveszésben él, Laci, aki megrögzött nőcsábász, éveken át fotókkal ellátott titkos naplót vezetett a szeretőiről. Körülbelül nyolcvan nőnél tartott, amikor Giza egy takarítás rendet - lenségében rátalált a naplóra. Ez azért nagy sokk volt, hiába tudta addig is, hogy Laci olyan, amilyen. Óriási patália, akkora, hogy Laci végső menedékként összecsomagol, és felkutatja a családját. Hát így jött vissza... háromszor, mindig nyaranta... Akkor már nem Izraelből, természetesen, Laci egyéniségének ismeretében az ember rögtön sejthette, hogy a kibucot és a mezőgazdasági munkát nem neki találták ki... bár a katonaságot végigcsinálta a seregben, és nemcsak ivritül, hanem héberül és jiddisül is megtanult... Giza volt az ész, kitalálta, hogy beverekedjék magukat egy angol nyelvtanfolyamra, aztán Cipruson át nekivágtak Európának, hol keresztény, hol zsidó segélyszervezetektől koldultak segélyt, nyaraltak még egy jót a Riviérán, aztán Giza és a közben megszületett Péter fiuk felült egy Dél-Amerikába tartó hajóra, indultak a rokonokhoz, Laci pedig hamarosan megérkezett New Yorkba, állást keresni... Egy jachtklub gondnoka lett, gyűjtögette a pénzt, és négy év múlva végre letelepedhetett az egész család Manhattan szélén... Akkor alakult ki náluk az a szokás, hogy ha Laci és Giza nem akarta, hogy a gyerek értse, amit beszélnek, magyarul társalogtak, Giza és Péter viszont spanyolul hadart, ha Laci elől titkoltak valamit... A fiam, mesélte nekünk Laci, olyan mamlasz, hogy egy asztalt széltében próbál áttuszkolni a másik szobába, de nem baj, majd kitaníttatom fotósnak, arra mindenki alkalmas... Egyébként imádta a fiát. Giza nagy halom ajándéknak szánt holmit pakolt össze nekünk, csupa használhatatlan, hiányos kacatot, fél pár klipszet, övcsat nélküli övet, egyebeket; ámuldoztunk és nevettünk. Erre Laci elrohant a Konsumexbe, és bevásárolt, nem volt kicsinyes. De Laci harmadik látogatása az utolsó volt, s megint eltűnt. Sajnáltuk.
    A középiskolás évek vége felé újra járok a rokonokhoz. Apám kibékült az apjával ekkorra, miután már a bírósági cirkusz befejeződött, nagyapa is látogat minket, főleg ünnepek táján. Nagyapa se egy könnyű eset. A háború előtt meglehetősen jómódú volt. Az elsők közé tartozott, akik autójavító műhelyt üzemeltettek, és ez kamatozott az idők folyamán. Szép háza volt, értékes tárgyai, nagyanyámnak ékszerei. A nagyanyámat egyébként „megesetten" vette el, apámnak van egy nővére. Nagyanyám származásáról, családjáról nem tudok semmit. Anyám szerint parasztlány lehetett, mert mindig tiltakozott, ha ezt feltételezték róla. Nagyanyám meghal rákban, amikor én hároméves vagyok. Nagyapa egyre jobban iszik ezután. Addig is ivott, de nem az alkohol rabjaként, hanem a mulatásért. Azt szerette, ha belépett a kocsmába, és elkiálthatta magát, hogy mindenki az ő vendége. Erőszakos, nagyon makacs ember volt. Kétszer hajította ki a feldíszített karácsonyfát az ablakon. De a cimboráihoz nagyvonalú kedvességgel viszonyult, és a nőkhöz is. Apám nővére korán férjhez ment, apám élte a maga életét, különben se sokat kapott az apjából, mint apából, soha. Így aztán könnyen elképzelhető, hogy nagyanyám halála után a nagyapa minden pénzét pillanatok alatt elissza és nőkre költi. Időnként új élettárs, új feleség jelenik meg az oldalán. Elúszik a műhely a ház, a vagyon, az ékszerek. Nagyapa, rejtélyes indíttatással, perelni kezdi apámat. Nem is szól, egyszerűen csak jön egy idézés. Azt akarja, hogy apám fizessen szülőtartást. Érthetetlen, mert addig is kapott tőle pénzt, rendszeresen. Csakhogy törvényes biztosítékot akart... Hát ilyen volt. A pert rögtön elvesztette, apám évekig nem volt hajlandó találkozni vele. Így történt, hogy az apai nagyszülők szinte nincsenek jelen az életemben. Aztán végül apa kibékül nagyapával. Ad neki pénzt, cserébe odaköltözteti a bátyámat... Később nagyapa újranősül, ez már a harmadik feleség, Éva néni. Kicsi, gömbölyű asszony, van egy elmebeteg lánya, valahol messze, egy határszéli intézetben. Szorgalmasan küldi neki a csomagokat. Éva nénit megszeretjük, a sok kapzsi öregasszony után végre egy házitündér. Mindig mosolyog, mindig kedves, hozza a lekvárjait és a birsalmasajtot ajándékba. Ehetetlen masszák, de mégis örülünk, hogy hozza, és sokáig nem dobjuk ki. Aztán Éva néni sárgaságot kap két év múlva; meghal. Emlékszem, nagybetegen is felkelt, egyik kezével a konyhakredencbe kapaszkodott, úgy sütötte a pogácsát a nagyapámnak, aki elvárta a jó kosztot. Anyám felháborodásában kifordult a konyhából a kertbe, apám zavartan hallgatott... Nagyapám három feleséget és két élettársat temetett el, folyton sírba dőltek mellőle az asszonyok. Éva néni egyetlen, olcsó kis fülbevalója rám marad. Nagy becsben tartom. A nagyanyám legendás ékszerei eltűntek, még a második feleség rokonai vitték magukkal. Nagyapa újabb élettársat szerez, de nagyon boldogtalan így is, sokat sír, nagyon sajnálja magát. Akkor már egy nyomorúságos helyen lakik, lumpenek között, akiket persze mélyen lenéz. Mindenki utálja, egyre magányosabb. Maradék, eldugott pénzével meglép az élettárs. Nagyapa hozzánk jár panaszkodni. Végül meghal, mert nem bírja az egyedüllétet. Hatósági felszólítás jön, hogy ürítsük ki a lakást. Nem nagy gond, a kevés motyót a szomszédoknak adjuk. Még egy üres befőttesüvegért, egy vállfáért, csorba kanálért is veszekednek egymással. Ez új élmény, az ilyen léptékű szegénység, más, mint az újfalui vagy a csepeli. A lakás percek alatt kiürül. Nagyapa után egyetlen valamirevaló tárgy marad, egy szép, régi ingaóra, ezt Ádámra hagyja. A másik nagyapám, az órás nagyapa is egy órát adott nekem... Véletlen? Figyelmeztetés? Ami vagyon volt a családban, amiért az őseink kuporgattak, az bizony mind elúszott, tik-tak... azt államosították, elvették, elmulatták, tik-tak...
    Apa nem ért rá, hogy nagyapa dolgaival foglalkozzon, elég gondja volt. Átszervezték a minisztériumot, leváltották a minisztert, és apa nagyot bukott. Kemény csapás volt. Az egyik legjobb barátja fúrta meg, ahogy az lenni szokott; már amennyire voltak barátai apának, mert túlságosan bizalmatlan természet a ba-rátkozáshoz, na és ideje se volt sok a társasági élethez, a munkája miatt. Hát az elkövetkező években több idő lesz eljárogatni; kirántják alóla az íróasztalát. Kap ugyan egy másikat, de hát az már nem ilyen fontos pozíció... és sokkal kevesebbet keres, és önként lemond a hivatali kocsiról, és mi is autót cserélünk, olcsóbbra... És fokozatosan romlik az életszínvonalunk, de nem ez a baj, hanem apa kedvetlensége. Elvették tőle élete értelmét, az ár- és pénzügyet, a statisztikáit, a rendeleteit, a szabályozókat, a bruttót és a nettót. Nem tudja mivel kitölteni a hirtelen sokká váló szabad idejét. Mogorva lesz, ingerlékeny. Idióta hobbikat űz, de napokon belül abbahagyja mindegyiket. Órákig töpreng. Beszűkül, egyre kevesebb dolog érdekli, limonádé könyvek és filmek. Kicsit szentimentális néha. Beszélgetni, vitatkozni nem érdemes vele, mert beleragad a saját nézőpontjába. Fúr-farag, de mindent félbehagy.
    És meghal István nagyapa. Váratlanul, napok alatt történik az egész. Emlékszem a kórházi folyosóra, ahol állunk, anya, a nagynéném és én. Szinte a szemünk előtt halt meg, rossz halála volt, szenvedős. Már nem lélegzett rendesen, haldoklott. És beteg lett a Dédi is, kórház, másik kórház. Április 16-án temették, húsvét volt, zúgtak a harangok, metszett a tavaszi szél. Emlékszem rá is, az utolsó látogatásra. Összetöpörödött, mint Ursula a Száz év magányban. Egy ápolónő levágta a haját, hogy ne legyen gond vele. Őrülten idegen volt az a tépett frizura. Ott álltunk az ágyánál, már nem ismert meg minket, félrebeszélt, az ifjúkori emlékeit sorolta. Döbbenetes lett volna ez a régi kontyával. De senki nem tudta levenni a tekintetét a Dédi újhullámos fejéről, meredtünk rá megbűvölten, és akkor jöttem rá, hogy nincsenek egyértelmű helyzetek. A temetésen az jutott eszembe, hogy ez is csak nézőpont kérdése, neki így jobb, neki így már jobb lesz. Sokáig nem álmodtam a Dédivel, de egy idő múlva egyre gyakrabban. Bűntudatos álmok voltak. Az utolsó években ritkán látogattam őt, mindig elfoglalt valami, és halasztgattam a látogatásokat.
Nagymama ott maradt a csepeli házban egyedül, és kezdődtek a bajok. Alkalmatlan volt arra, hogy magányosan lakjon. Napokra bezárkózott, nem evett. Hangosan beszélt magában, végül a szomszédok telefonáltak, hogy menjünk, mert ez így nem lesz jó.
    Nagymama a Dédi legkisebb gyereke volt, a két fiú után; különös természetű, zárkózott, magának való lány. Szépen kézimunkázott, úgyhogy a Dédi varrni taníttatta, de a nagymamát ez nem nagyon vonzotta. Egész életében nem derült ki, mi érdekelte a világból, ha egyáltalán érdekelte valami ebből a világból; ő a saját maga által teremtettben élt. Míg a nagypapa egy meggyőződéses komcsi munkásként szorgalmasan eljárt a pártgyűlésekre, mellesleg az első agyvérzését is ott szerezte, addig a nagymama nagyon vallásos volt, a legtöbb szabad idejét a templomban töltötte. Ugyanakkor a Bibliát szinte elő se vette otthon. Újságokat szeretett böngészni, és szívesen fejtett keresztrejtvényt. A tévében a focimeccseket élvezte a legjobban, és Honthy Hannát. Amit főzött, alig lehetett megenni, mert a legkisebb figyelmet se fordította az ízek összehangolására, beledobálgatott ezt-azt a fazékba. Annál jobban sütött, a túrós-kapros lepényének a csodájára jártak rokonok, szomszédok. Sokat horgolt, függönyöket, ágyterítőket, többnyire irdatlan nagy darabokat, mert a horgolásaiban se volt hajlandó szokványos formákhoz igazodni. Azt hiszem, nagymama az egész életét csendes lázadással élte, csak azt nem tudtuk, pontosan mi ellen lázad. Gyerekkorában fejtífuszt kapott, és végigrettegte a háborút, a Dédi szerint attól lett ilyen fura.
    Amikor nagymama magára marad otthon, már nagyon nehéz vele. Alacsony, vékony asszony volt, mindig hízókúráztatták, de egyre fogyott, és az éhségsztrájkjának az a vége, hogy kórházba kell vinni. Ez már nem tetszik neki, de hónapokig benn tartják, végül egy szanatóriumban köt ki, állandó orvosi felügyelet alatt. Nagy, régi épület a Mártonhegyi úton, egy park közepén. Gyakran látogatjuk. Nekem mindig nagyon örül, de anyámat és a nagynénémet a Bibliából vett hosszú idézetekkel átkozza, ha rossz napja van. Nemegyszer hangos zokogással jön haza anya, „A mama azt mondta, olyan vagyok, mint a bűnös város". Anyám komolyan veszi nagymama zagyvaságait. Nekem igazán sose volt közeli kapcsolatom a nagymamával, de jól elbeszélgettünk, mert nem hagytam magam felidegesíteni. Emlékszem, például, találkoztunk, miután végignézte Brezsnyev temetését a tévében. A politika is nagyon érdekelte, természetesen a saját szempontjai alapján. Szóval végignézte Brezsnyev temetését, és nagyon izgatottan kezdte mesélni anyámnak meg nekem, hogy ő is ilyen temetést szeretne. Anyám elájult, hogy jaj, mama, már megint a halállal jön, ne gondoljon rá. Erre a nagymama elszomorodott, én meg faggattam, mi tetszett neki annyira abból a temetésből. Akkor előadta, hogy ő is ilyen díszes ceremóniát szeretne, ennyi embert, díszlövéseket, mert ha az a vén gazember ezt megkaphatta, akkor Gömöriné százszorosan megérdemli. Ilyen történeteket naponta mesélt, és amikor az öregasszonyok közösen tévéztek, tudatta velük is. Mondanom sem kell, hogy az otthon tele volt nagymenő káderek rokonaival, és a nagymamát hamarosan kerülni kezdték, bár egy jó humorú parasztnéni, az egyik miniszter anyja, végig kitartott mellette, és együtt öltöztették át minden reggel a néni féltett hajas babáját. Nagymama ebben a szanatóriumban töltötte utolsó hónapjait, hirtelen halt meg ő is; kapott egy agyérgörcsöt estefelé, és miközben telefonáltak, hogy menjünk, már halott volt. A temetése nem lett olyan előkelő, mint Brezsnyevé, de nem is volt átlagos. Nagymama ugyanis eltűnt a saját temetéséről. Ott várt a gyászoló család órák óta a ravatalozóban, és a koporsót nem találták sehol. Kiderült, hogy tévedésből egy másik temetőbe küldték, a város túlsó végére. Visszairányították a furgont, de útközben defektet kapott. Mindehhez tudni kell, nagymama imádott autózni. Küldtek egy másik autót, megérkezett a koporsó, de addigra hazament már a pap. Nem volt egyszerű temetés, jó fél napig tartott.
    A nagymama világéletében igénytelenül élt, alig evett, néhány ruhája volt csak, egyetlen kabátja, tőlünk se fogadott el semmit, visszaadott minden ajándékot. Olyan volt, mint egy szerzetes. Így aztán maradt utána egy csomó pénz, ennek nagy részét rám hagyta, meg egy-két ékszert. Azt se tudtam, hogy vannak ékszerei, sose hordta. Ez nagyon furcsa volt, hogy hagyott rám ezt-azt, mert olyan különösebben nem tartoztunk össze. Én a Dédi kedvence voltam, de ő meg csak azért is egy másik rokonra hagyta mindenét, mert nem látogattam eleget, és megsértődött. Úgyhogy ez még egy adag erős lelkifurdalással is járt, hogy pont a nagymama hagyja rám a pénzét, amikor egyáltalán nem viselkedtem soha úgy vele, ahogy illett volna.
    Így mentek hát el, nagypapa, Dédi, nagymama, sorban. Megint ki kellett üríteni egy lakást, a hatóság által felszólítva; rossz érzés volt nagyon, a csepeli nyarak után.
    De jöttek új nyarak, új helyszínek.
    Érettségi. Nagy hűhó, ijesztgetnek minket a tanárok. Különösebb nehézség nélkül vizsgázom. Annyira megijedek, már előre, a matematikától, hogy hármasra megoldom a tesztet. Ádám két hónapig foglalkozott velem előtte. Hamar rájött, mi a dolga. Semmit nem akart megértetni, egyszerűen kiválasztotta a feladatok alaptípusait, és beidomított a megoldásokra, mint egy fehéregeret. Így hát az első vizsga sikerült, a többitől meg nem féltem. Előzőleg a ballagás is lezajlott, a meghatódás legkisebb jele nélkül. Örültem, hogy szabadulok a kaszárnyából. Ádámmal beültünk a Pilvaxba ebédelni, és ezzel kész volt a középiskola. Ebéd közben Ádám lehúzta az ujjáról a legféltettebb ezüstgyűrűjét, és azt mondta, nekem adja. Pedig nagyon szerette ezt a vékony gyűrűt, Szegeden vette, a piacon, amikor katona volt. Egyszerű ezüstpántnak tűnt a gyűrű, de közelről látszott a bevésett felirat, hogy Pro Patria et Libertate. Az én cinikus bátyám ugyanis rajongott Rákócziért. Ádám alig beszélt a katonaságról, utálta. Valahogy átvészelte a nehezét, aztán a kultúrszakaszban énekelt, pedig még annyi hangja se volt, mint nekem. A karrierjét a nagy találmány, a szarószék biztosította. A latrina mocskos volt és büdös, úgyhogy Ádám szerzett valahonnan egy rozoga tonettszéket, kivágta az ülőke közepét, és a keretre ülve időzött a sportpálya végében, a bokroknál. Mások kifigyelték, s ezzel megkezdődött a szék bérbeadása. Végig tisztes jövedelmet hozott.
    A bölcsészkarra jelentkeztem. Jól sikerültek a tesztjeim, a szóbeli vizsgáim még jobban. Megnézték a papíromat, miből indultam magyarversenyen, kérdezték. József Attilából, mondtam. Nagyszerű, felelték, akkor beszéljek nekik Thomas Mannról. Mert abban az évben ez a két témakör volt. És arra lettek kíváncsiak, mit tudok abból, ami helyett a másikat választottam... Már ez nekem nem nagyon tetszett, ez a nagy cselesség, de szerencsém volt, mert előzőleg hosszú ideig vívódtam, és mind a két témához sokat olvastam. Mindent tudtam, amit kérdeztek. Nem aggódtam a pontszámomért, hogy meglegyen.
    Meg is volt. A papíron, amikor értesítettek, még ennyi állt: „Helyhiány miatt nem tudjuk felvenni."
Álltam a koszos lépcsőházunkban, kezemben a borítékkal, és éreztem, hogy most érkeztem a nagybetűs Élet küszöbéhez...
    Apa dühös lett, és elhatározta, hogy majd ő megmutatja. És szervezkedett, protekció után futkosott, mindenféle jó elvtárshoz meg a miniszterhelyetteshez. Engem becipelt a minisztériumba, egy nőhöz, aki nagyon régi mozgalmi ember volt, és megígérte, hogy majd segít. El se akartam menni, mert nem bíztam az egészben, az apám világéletében biztosan tett a rossz lóra ilyen esetekben, mindig mindenki átverte. És amúgy sem túl jó a kapcsolat köztünk az érettségim táján... Egy lehetséges lakáscsere is éppen akkor került szóba. Már korábban is felajánlottak néhányszor egy másik lakást, egyszer például egy pasaréti villában, de az apám nem költözött, elvből és lustaságból. Neki nagyon megfelel a belváros, mondogatta. Persze, hiszen hatalmas saját szobája van, anyám a sötét hallba szorul, Ádám a cselédszobába, Dédi és én a hálóba. Aztán Dédi elmegy Csepelre, anya behurcolkodik a helyére, végig úgy tanulok középiskolás koromban, hogy nincs egy kis zug nekem a lakásban, gyakran a konyhában ülök a kissámlin. Csak éjjel van csend és nyugalom, rákapok a rendszeres éjjeli olvasásokra, mint a bátyám. És ha későn megyek haza, anya vár, ül az ágyban, már megint hol voltál, kérdezi, sehol, felelem, ne beszélj így velem, mondja; hagyjál békén, ez a válasz, így lakunk a nagy lakásban, a fűtés és a festés egy vagyon örökké, Ádámmal könyörgünk, hogy cseréljük el végre. Anyám megsértődik, hogy ő zavar engem. Igenis, zavarsz, felelem. Nagyon szeretlek, csak éjjel-nappal egy kicsit sok belőled, teszem hozzá. Megbántódik, én vagyok az élete értelme, mondja. Kösz, jegyzi meg Ádám az előszobából, éppen a veszekedésre ér haza. Végül a szüleink komolyan foglalkoznak a költözés gondolatával... És akkor apa azt a választ kapja mindenkitől a minisztériumban, hogy támogatják a lakáscserénket, jó helyre, majd meglátja, milyen szép környék, zöldövezet, második kerület, szép ház, szép kilátás... de ne akarjon olyan sok mindent kérni, az én egyetemi felvételimről majd máskor beszélnek. Apa ekkorra már bukott; és finoman csinálnak belőle hülyét, végkielégítésként kap egy új lakást, amit már tíz éve simán megkaphatott volna. Az én ügyemet pedig ezzel elintézik, bár a jó elvtársnővel való találkozást nem úszom meg, félelmetes figura, puritán komszomolka-asszony. Egyszer csak sorolja nekem, ki mindenkit juttatott be megfelelő pontszám nélkül a megfelelő egyetemre. Meglepetten hallgatom a névsort, ismerem szinte az összes lányt és fiút, a balatoni nyaralásokról, apa kollégáival való összejövetelekről; az ő gyerekeik, csupa tenyésztett példány, mint én... nagyképűen adták elő nekem, hogy már egyetemisták, és lám, kiderült a titok... Nem is baj, gondoltam, hogy én nem leszek benne ebben a névsorban. Nincsenek illúzióim, de apának még vannak, köszönd meg az Ági elvtársnőnek, hogy fogadott, mondja. Nagyon dühös vagyok, kedvesen bólintok, majd megköszönöm, ha megkapom a papírt, hogy felvettek. Apa megmerevedik, de a nőnek van humorérzéke, őszintén jót nevet. Apa napokig nem szól hozzám, utólag tudom meg, ez a szörnyűséges nő volt az egyetlen, aki próbált intézkedni, de a miniszter leállította a telefonjait, az egyik államtitkár fiának és egy másik fiúnak kell a protekció, én nem férek a keretbe. Az egyik fiút tizenöt, a másikat tizenhat ponttal veszik fel... Fellebbezni nem vagyok hajlandó, apa csinálja helyettem, és így végül felvesznek estire. Apa megint megnyugszik, remek, mondja, majd szerez összeköttetést, hogy áttegyenek nappalira. Annyira unom a hiszékenységét, hogy már szóba se állok vele.
    Egyetlen vágyam van, aludni. Ezt a nyarat úgy töltöm, hogy egy lepedőbe csavartan alszom a teraszunkon. Már a törökvészi lakásban; Ádám halála után elköltöztünk a Belvárosból. Olyan sokat tervezgettem, mi lenne, ha saját szobám lenne, hogy mire meglett, és ami után lett, már egyáltalán nem voltam boldog. A legtöbb holmit, amit összegyűjtöttünk az évek folyamán Ádámmal, ládákban hagytam, és elraktam a pincében.
    És alszom, és alszom, egész nyáron át. Megszűnik a világ. Aztán egy este leülök, nézem a sötét dombot, anyámék elutaztak, nyugalom van, csend. És fogom az összes emléket, Solymár Tamás hagyatékát, egy zacskóba gyömöszölöm, és leviszem a kukákhoz. Megsemmisül a múlt... Lefekszem a teraszon, bámulom a csillagokat. Végtére is csak tizenkilenc éves vagyok, gondoltam, még annyi minden lehet... És hallgatom az edénycsörömpölést, a tévé átszűrődő hangjait a szomszédból, az éjszakai kert neszeit és a távoli kutyaugatást.
 

                                                                                           - vége -