Bihari László
    Hol vannak az egyetemisták?
        Népszabadság, 2000.11.18.
 

    A Műcsarnokban október végén megtartott konferencián, ahol Joseph Beuys, a német képzőművész, akcionista – és ahogy magát nevezte: forradalmár – életművéről beszéltek, a külföldi vendégek egyszer csak megkérdezték a néhány jelen lévő magyart, hogy vajon miért nem jöttek el ide az egyetemisták, hol vannak a progresszió ügyére érzékeny művészek, szakírók, újságírók, aktivisták, és egyáltalán: miért nincs itt nagy erőkkel a média a világhírű ember életművét feltáró első magyarországi konferencián?
    Az egyik házigazda, a Műcsarnok éléről nemrégiben leváltott Beke László azzal magyarázta a szomorú helyzetet, hogy Magyarországon alig ismerik Beuys nevét, ráadásul az a néhány ember, aki a jelentőségével is tisztában van, jószerével mind itt ül a teremben. Amikor ezt az érdektelenséget tárgyalták, felállt egy dél-afrikai nő, Shelley Sacks, aki egyébként ma Oxfordban él, és azt mondta, hogy ő már sejti, hogy mi a helyzet Magyarországon. Ahogy megérkezett ide, rögtön föltűnt neki, hogy itt arcba vágja az embert a rossz hangulat, csak éppen azt nem látta, hogy miért. Most vált világossá számára, hogy ugyanolyan állapotok uralkodnak itt, mint Dél-Afrikában a fehéruralom bukása után, amikor is a törvények megváltoztak ugyan, a lényeg azonban maradt a régi: egy szűk réteg uralma a többség felett. Ezt a rossz hangulatot, mint mondta, más országokban is tapasztalta már, ahol lezajlott egy sikertelen, félig véghezvitt forradalom, és az emberekbe beleragadt az elégedetlenség. Miután megdőlt a gyűlölt rezsim, eltűnt a közösségi összetartó erő, amit addig a rezsimgyűlölet fűtött, de megmaradt a frusztráció. Már nincs öszszetartás, az embereknek fogalmuk sincs, hogy igazából mi a bajuk. És ez az a probléma, amivel Joseph Beuys foglalkozott.
 

    Grand Cherokee

    Beuys azt tartotta, hogy minden embert hagyni kell beszélni. Pontosabban mindenkiben van valamilyen értékes képesség, amelyet ki kell bontakoztatni. Érdemes megnézni az arcokat azon a fényképen, amely Beuys: Mézpumpa a munkahelyen címet viselő száznapos akcióján készült. Ott a világ és az élet alapvtő dolgairól való vitára inspirálta a közönséget. Az emberek a képen a lehető legtermészetesebb állapotban vannak, egymástól nem zavartatva, ki álmodozik, ki a gyerekét babusgatja, ki a kedvesének a vállára dől, ki gondolkodik, ki a többieket vizslatja, egyszóval otthon vannak, és mégis együtt. Nem akármilyen pillanat ez. Senki nem akarja őket meggyőzni semmiről, például arról, hogy vegyenek árut, nem kezelik őket közönségként, mint a színházban, sőt még csak egymással sem kell versenyezniük a sikerért, éppen ezért vannak ilyen jól. És még valami miatt: mert valami összekapcsolja éppen őket. Beuys e száznapos akcióját 1977-ben vitte véghez Kasselban, a kortárs képzőmővészet egyik legjelentősebb seregszemléjén, a „documentán". A Fridericanum termeiben villanymotorokból és csőrendszerből szerkezetet épített, amelyben méz cirkulált a földszint és az emeleti terem között. Az installáció az élő szervezetekben működő keringést imitálta. Beuys a Mézpumpával azt próbálta bemutatni, hogy az életnek az önfenntartás nem a legmagasabbrendű tevékenysége, ahogyan az emberi szervezetben a keringés és az anyagcsere sem önmagáért van, hanem végső soron a szellem működését szolgálja, ugyanígy a társadalomban a termelés sem lehet minden dolgok célja. Más szóval arról az utópiáról lenne szó, hogy az élet célja nem a pénzszerzés, hanem a létezés célja az élet, azaz ideális esetben a gazdaság nem rendelődik fölé a szellemi életnek, hanem szolgálja azt.
    A konferencián Beuys egyik asszisztense, Peter Schata tartott előadást a Mézpumpáról, az installáció szimbolikájáról. Miután végzett, Beuys egy másik munkatársa, Rhea Thönges-Stringaris kért szót, és elmondta, hogy e mű lényege az volt, hogy a terem zsúfolásig megtelt vitatkozó, beszélgető emberekkel, mégpedig a legkülönfélébb korosztályokból. Sokan csak úgy odatévedtek és ott ragadtak, mások, mint a különféle alternatív mozgalmak képviselői, egyenesen oda jöttek, a méz szaga betöltötte a helyet, amely egy zümmögő méhkaptárhoz hasonlított, és ahol Beuys távollétében is fennmaradt a nyüzsgés. Sokszor észre sem vették, hogy ő is ott van. – Ez a lényeg. A hangulat, amely elszállt. Egy olyan hangulat, amelyet ma nagyon nehéz megtalálni Magyarországon, sőt azt beszélik, hogy másutt sem sokkal jobb a helyzet.
    Azon a napon, amikor a Műcsarnokban a Mézpumpáról volt szó, a Népszabadságban megjelent egy cikk, amelyben a következő mondatok olvashatóak: „Valószínűleg nincsenek csodák. Minden korosztály ugyanazon a hiábavaló, de szükségszer kerülő úton járja végig az idealisztikus értékek elveszejtésének állomásait. A sikerek köntösébe csomagolt tévedésekét, a hatalom kábulatában születő hibákét, s a bűnökét, melyek az indulás, a kezdet elgondolásaitól való cinikus elszakadás anorganikus evolúciójából származnak." – Bojár Iván András azt veszi számba itt, hogy a harmincas korosztály (mellesleg én is oda tartozom) hogyan jutott el a felnőttkorba, a sikerhez meg a hatalomhoz. Úgy, hogy lecserélte az eszméit Grand Cherokee-ra, meg A3-as Audira, állapítja meg a szerző.
 

    A forradalom mi vagyunk

    Bojár Iván András megállapításának súlyát Shelley Sacks életével tudnám érzékeltetni. A ma negyvenes éveiben járó nő, mint már említettem, Dél-Afrikában nőtt fel, jómódú, zsidó családban. Nagy háztartást vezetett a család, fekete bőrű cselédeket tartottak. A felcseperedő Shelley szerette őket, sokat beszélgetett velük, és nehezen értette meg, hogy miért az udvaron esznek, míg a család bent a házban, a nagy asztalnál. A szülők nem nézték jó szemmel, hogy milyen szoros kapcsolat fejlődött ki a lányuk és az alkalmazottak között, és ez mind több baj forrása lett. Ahogyan a szülők, a szolgálók is megpróbálták törésig vinni a konfliktust: a már huszonkét éves Shelleyt meghívták egy szeánszra, ahol felkínálták neki, hogy megtanulhatja valamelyik ősi afrikai kultúrkör gyógyító eljárásait, ezáltal pedig maga is mintegy feketévé válhat. Shelley rohadtul megijedt, három napig gondolkodott, majd nemet mondott, rövidesen azonban rá kellett jönnie, hogy fehér emberként sem tud már élni ebben az országban. Elvégezte a képzőművészeti akadémiát, de teljesen fölöslegesnek és abszurdnak érezte, hogy mint művész beilleszkedjen ebbe a rendszerbe, és a műveivel próbáljon érvényesülni. Ekkor döntött úgy, hogy felkeres Európában egy Joseph Beuys nevű illetőt, akiről az a hír járta, hogy hasonlóképpen elfogadhatatlannak érzi a művészet mai szerepét meg a világ helyzetét általában. Beuys mellett Shelley Sacks azt tanulta meg, hogy a világ jelenlegi állapota nem olyan adottság, amibe bele kell törődni, sőt a változást éppen önmagunkban kell elkezdeni, belül. Beuys ebben a művészetnek alapvető szerepet jelölt ki, úgy gondolta, hogy a művészet egyedüli legitim feladata a világ átalakítása lehet: minden kreatív tevékenység felfogható művészetként, amely a világ megformálására irányul. Shelley Sacks ma az Oxford Brooks Egyetem szociális plasztika kutatócsoportjának vezetője, és a világ különböző pontjain tart csoportos művészeti foglalkozásokat, amelyek a társadalmi feszültségek megértését és kifejezését szolgálják.
    Visszatérve a saját generációmhoz, Shelley Sacks esete a fenti recept szerint másként is alakulhatott volna. Mint ifjú képzőművész beletörődhetett volna a világ rútságába, amelyet „feldolgozhatott" volna a műveiben (jó pénzért), egyszóval választhatta volna „az indulás, a kezdet elgondolásaitól való cinikus elszakadást". Az apartheid idején.
    Nem tudom, hogy a kapitalista világrendnek behódolni mennyiben megbocsáthatóbb, mint a letűnt dél-afrikai rendszernek. Azért nem tudom, mert nehéz lenne mondjuk a fajüldözés bűneit összehasonlítani azzal a ténnyel, hogy a világon megtermelt javak nyolcvan százalékát a Föld lakóinak húsz százaléka élvezi, aminek következtében a világ szegényebbik részén milliók esnek áldozatul járványoknak, éhínségnek, háborúknak, vagy egyszerűen csak százezrével veszítik el lakóhelyeiket a Világbank által támogatott környezetpusztító beruházások miatt. Beuys egyszerűen megállapította, hogy az a gazdasági berendezkedés, amit kapitalizmusnak neveznek, valamint az az államkapitalizmus, amit kommunizmusnak hívnak, egy fejlődés állomásai, amelyeket természetesen meg kell haladni. És ebben egy evolúciós folyamattól várta az előrelépést, az egyes ember kezdeményezéseitől, mert Beuys az ideológiától irtózott. Azt tartotta, hogy akár egy döglött nyúl is nagyobb hatást gyakorolhat a társadalomra, mint az elmélet.
    Bojár idézett mondatában ezzel szemben szerepelt egy kifejezés: „anorganikus evolúció". Mármint a fiatalkori elgondolásoktól való elszakadást határozza meg így. Hallatlanul pontos kifejezés.
Nézzük hát, mi lenne ennek az ellentéte, mi lenne organikus. Képzeljük el Budapesten azt az akciót, amit Joseph Beuys indított el 1982-ben, Kasselban, a „documenta 7" alkalmából. A híres 7000 tölgy projektre gondolok. Azzal kezdte, hogy hétezer bazaltoszlopot szállíttatott oda a város központjába, a múzeum előtti térre. Egy ekkora halom olyan nagy, hogy már megkerülni is komoly munka, szinte  eltorlaszolta a teret. A halom ék alakú volt, az ék hegye pedig egy kis tölgyfacsemetére mutatott. A fa mellett információs pult állt, ahol az akcióhoz verbuváltak önkénteseket, és a népszavazáson alapuló demokrácia intézményét népszerűsítették. Beuys ugyanis a képviseleti, illetve pártdemokráciáról azt gondolta, hogy alkalmatlan a társadalom érdekeinek képviseletére, ami – azt hiszem – a mai Magyarországon aligha szorulna magyarázatra, jóllehet az ennek alternatívájaként javasolt közvetlen demokráciáról annál kevesebbet tudunk. Tehát képzeljük el, hogy mondjuk a Hősök terén kiállna valaki egy akkora kőhalom mellé, ami elfoglalná a fél teret, és azt mondaná, hogy ültessünk el hétezer fát a városban, mindegyik mellé ássunk el egy bazaltoszlopot, és ez emlékeztessen minket arra, hogy saját sorsunkat magunknak kell a kezünkbe vennünk, és emlékeztessen arra, hogy a világ rendje mennyire természetellenessé vált stb., stb. Ugye, nehéz elképzelni ma Budapesten azt a hangulatot, ami ezután következne, amikor is a lakók vitatkozni kezdenének az utcán a demokráciáról, mint a taxisblokád idején, és ásót ragadnának, hogy fákat ültessenek? Pedig Kasselban ez történt. Beuyst, az utópista forradalmárt több éven át követte rengeteg aktivista, akik közösen erdősítették a várost. Minden ősszel és tavasszal ötszáz-ötszáz bazalttömböt szállítottak el a halomból, és ugyanennyi fát ültettek melléjük. Az eredmény: a város szociális élete megváltozott. Kopár terek helyén parkok alakultak ki, kerthelyiségek, kávéházak nyíltak, beindult a korzózás, még az öltözködési szokásokra is hatást gyakorolt a változás. Hogy azt már ne is említsem, ami a fejekben történhetett. Beuys ezzel az akcióval ugyanis leginkább azt szerette volna elérni, hogy a fejekben induljon meg a változás.
    Beuys 1986-ban meghalt. Ami ezután következett Kasselban, az már sajnos nagyon is elképzelhető magyar vonatkozásban is. A fák gondozására, védelmére szánt pénz elfogyott, azt ugyanis főként Beuys teremtette elő. Mint Rhea Thönges-Stringaris, a 7000 tölgy alapítvány munkatársa elmondta a Műcsarnokban: a városi önkormányzat nem igazán támogatta az ügyet. Sokan szorgalmazni kezdték, hogy ritkítsák meg a fákat, mert nincs elég parkolóhely. A város vezetői, belátván, hogy a fák gondozására pénz kell, bizonyos facsoportokat kiárusítottak műgyűjtőknek mint műtárgyat, a pénzt pedig alapítványnak adták. Csakhogy a vásárlók némelyike aztán bekerítette vagy fallal vette körül a saját fáját mint tulajdont.
 

    …ha kell, mint fa jövök

    A fenti mondás Beuystól származik. Hat évvel a halála előtt elültetett két pálmát Afrika és India között, egy szigeten. Az egyik rövidesen kihajtott és magasra nőtt, a másik azonban nem. Ez a fa 1986 januárjában bújt ki a földből, amikor Beuys meghalt.