IV. fejezet
     Volt az Anker köztől nem messze egy bolt, ahol használt biciklialkatrészeket is árultak, minden délután ott gyülekeztek a környékbeli fiúk. Mi, lányok, persze tudtuk, azért mentünk arra. Tulajdonképpen fagylaltozni indultunk, csak hát mehettünk volna akár száz más helyre is... Stein Gyöngyi mondta, hogy a Bazilikával szemben van egy hely, ott a legjobb a vanília, és én nem vitatkoztam, bár sosem ettem vaníliát, mert nem szerettem. Meglepetésünkre Panda is hozzánk csapódott, különtornáról jöttünk ki, ácsorogtunk, beszélgettünk az iskola előtt, és Panda, amikor meghallotta, hogy fagylaltozás lesz, a vállára akasztotta a tornazsákját, és hívás nélkül, a világ legtermészetesebb módján jött velünk. Mentünk át az óvároson, és fecsegtünk. Odaértünk az alkatrészes bolthoz. Milyen jóképű ez a fiú, mondta egyszer csak Panda. Melyik, kérdeztem, mert legalább hatan csoportosultak a kirakatnál. Hát az, aki a biciklin ül, nevetett Panda. Megfordultam és visszanéztem. Az a fiú Solymár Tamás volt, kék gyapjúpulóverben, feszes térdnadrágban. Intett nekem. Ismered, csodálkozott Ámos Zsuzsi. A bátyám barátja, magyaráztam. Hogy hívják, kérdezte Panda. Mondtam, hogy Tamás a neve. Tamás, ismételte Panda dallamosan, sokat sejtetően. És hirtelen engem a Tamás név elgondolkodtatott. Rácz Tamás, a csepeli bringás Tamás, Solymár Tamás... ezek a Tamások valahogy jól bírtak kinézni. Ámos Zsuzsi megállt, és fesztelenül bámulta Solymár Tamást. És a bátyád kicsoda, kérdezte. Hát a Nagyschön, felelte Stein Gyöngyi mogorván, akinek tetszett a bátyám. És őt hogy hívják, folytatta Ámos Zsuzsi. Nem válaszoltam. Borzasztóan drukkoltam, hogy inkább Solymár Tamásra legyen kíváncsi. Stein Gyöngyi hamarabb észrevehette Ádámot, mint én, mert elindult hazafelé, a Kossuth Lajos utcába. Már régóta odavolt a bátyámért, de nem mérkőzött meg Pandával, eleve feladta. Ádám a Rumbach Sebestyén utca felől jött, az új versenykerékpárján. Szóval, hogy hívják a bátyádat, nézett rám Ámos Zsuzsi. Ott jön, kérdezd meg tőle, ha ennyire érdekel, feleltem, és mutattam Ádámot. Persze, nem hittem, hogy van bátorsága hozzá, de tévedtem. Gondolkodás nélkül lelépett a járdáról, Ádám csikorogva fékezett. Panda mosolygott. A húgod nem akarja megmondani, hogy hívnak, mi erről a véleményed, kérdezte. Az, hogy jól teszi, majdnem fejre álltam miattad, dühöngött Ádám. Panda tovább mosolygott, a te nevedet már tudom, fordult Solymár Tamáshoz, és meg is jegyzem, kár, hogy a barátodnak nincs humorérzéke. Ezzel ellibbent előttük, és elment, csak úgy, köszönés nélkül. És mind a ketten néztek utána, Ádám is, Solymár Tamás is.

     Engem Solymár Tamás csókolt meg először.

     Solymár Tamás megkérdezte, hogy ki ez a kis beképzelt senki, vagy valami effélét. Végül hárman mentünk fagylaltozni. Megeredt az eső. Solymár Tamás a vállamra terítette a kék gyapjúpulóvert. Később azt állította, hogy én kértem el a szvetterét, de ez nem igaz. Akkor se jutott volna eszembe, ha megfagyok.
 Másnap bevittem az osztályba Solymár Tamás pulóverét, és úgy gyömöszöltem a padba, hogy Ámos Zsuzsi észrevegye. Láttam, hogy énekóra alatt hosszan tanulmányozza, de nem szólt semmit.

     Nem vettem észre, hogy a bátyám járni kezdett Ámos Zsuzsival. Stein Gyöngyi mondta meg, a húsvéti szünet előtt. Gyöngyi szomorú volt, nem tanult jól, folyton veszekedett a szüleivel, s akkor még ez is... Én bosszúságot éreztem, nem szomorúságot. Tetszett nekem akkor már Solymár Tamás, de még mindig lemondtam volna róla, ha cserébe Panda békén hagyja a bátyámat. Rossz előérzetem volt.

     Pandáék először a Váci utcában laktak, az Angolkisasszonyok templomával szemközt, aztán elköltöztek Pasarétre. Akkoriban Panda volt az egyetlen az osztályban, akit reggelente autóval hoztak az iskoláig, szolgálati kocsival. Miért ne, kérdezte Ámos Zsuzsi, amikor az osztályfőnök pedzegette a dolgot; ez nem burzsoá csökevény vagy ilyesmi, egyszerűen messze lakunk, és tudja, tanár úr, tényleg utálok korán kelni. Ellenállhatatlan bájjal mondta mindezt, az osztály dőlt a nevetéstől, és Pandát azontúl békén hagyták a reggeli autózással.

     A Váci utcai lakásukban nem voltam, de Pasarétre egyszer meghívott Panda, a tizenharmadik születésnapjára. Többen mentünk, Helén és néhány fiú; Stein Gyöngyi és Kovács Kati nem jött el. Ámosék a Torockó utcában laktak, négyemeletes házban, nagy kerttel. Tágas, polgári módon berendezett szobában ültetett le minket az anyja. Vitrin csecsebecsékkel, festmények, sok ezüst. Nem ehhez szoktunk. Hallottuk, ahogy Panda a konyhában veszekedett a bejárónővel, kevésnek találta a csirkehúsos szendvicseket. Éreztem, hogy az ő apja nem úgy káder, mint az enyém, és nem azért, mert diplomata. Hozott valamit a múltból, neveltetést, ízlést, vagyont. Sokáig megmaradt bennem a Torockó utca hangulata. Jóval később költöztünk a Virágárok utcába. Sokszor vittem a fiaimat a Torockó téri játszótérre. Elég szórakozott vagyok ahhoz, hogy évek múlva nézzem meg egy tér nevét... A kisebbik fiam is négyéves lett, mire rádöbbentem, hogy a Torockó utca, amely a térből nyílik, ismerős... És nem találtam meg a házat, hiába kerestem. Többször végigmentem a Torockó utcán, és semmi... pedig az emlékeimben pontosan él a szürke ház... Hányas szám lehet, huszonvalahány vagy harminc? Megkérdeztem anyát, de nem érdekelte. Mondtam, sétáljon velem a környéken. Azt felelte, nem jön, mert fáj a lába. Ádám halálának napjától kezdődően mindig beteg, szúr a szíve, izzad, fullad és néha biceg.

     Amikor a rádióban bejelentették, hogy az oroszok kivonultak, apa majdnem sírva fakadt, anya pedig azt kiabálta, miért nem akkor sírtál, amikor bejöttek, Ádám talán élne. Apa bevágta az ajtót. Anya az ajtón keresztül kiabált tovább. Miért, mondta apa vacsoránál, volt, aki rendes volt, például Szergej, aki eljött a tévét szerelni, hát miért ordítasz velem. Te vén hülye, felelte anyám, tévészerelési szinten éled meg az egészet. Direkt agyonsózod a lecsót, morgott apa, pedig tudod, hogy a só árt nekem, assziszed nem veszem észre... És megint bevágta az ajtót.

     Apa kiabált, csapkodta az ajtót. Mi a fenét csináltok, és mindenki szeme láttára, te meg az a lány, legalább a Duna-parton lófrálnátok vagy a Gellért-hegyen, nem csodálom, hogy az igazgatónő feldühödik. Orosz nő, szólal meg anya. Nem orosz, a férje orosz, mondom. Na és, folytatja apa, ez teljesen mindegy, a lényeg, hogy Ádám minősíthetetlenül viselkedik, kettőből bukásra áll, nemsokára négyből, üvölti, és lecsapja Ádám ellenőrzőjét az asztalra. Mi az elképzelésed a jövődről, kérdezi Ádámtól, aki addig egy szót sem szól. Mi lenne neked jó, kérdezi apa, ha már annyi fáradságot se veszel, hogy ne az iskolában, hanem máshol lógj. Azt hiszem, az lenne jó, feleli teljesen nyugodtan Ádám, ha végre Badacsonyba mehetnék Pandával, és adnál egy kis pénzt. Apa feje elvörösödik. Ez most viccel velem, üvölti anyának, esküszöm, nem fogok hozzá szólni egy évig. Na de hát eddig se nagyon szóltál hozzá, mondja anya, hiszen alig vagy itthon. Mert dolgozom, valakinek azt is kell a családban, nemcsak ülni, és vakarni a fenekét, kiabál apa. Anya megsértődik. És egyáltalán, ki hívott meg téged Badacsonyba hozzájuk? Talán válaszolnál, sürgeti apa a bátyámat. Hát Aléta és Panda, feleli Ádám. Micsoda nevek ezek, normális nevű nincs a családban, és ki az Atléta, kérdezi apa. Nem Atléta, dünnyögi Ádám, és kelletlenül elmagyarázza, hogy Ámoséknál mindenkinek beceneve van, és Panda kicsi korában képtelen volt kiejteni azt, hogy Anita, így rajta ragadt az anyján az Aléta név. Apa végig se hallgatja, nem mész Badacsonyba és kész, ha csak egyetlen tárgyból is megbuksz, üvölti Ádámnak.

     A bolond grófné, ahogyan nevezték, a Cukor utca elején lakott a kutyáival, egy rettenetes szuterénban, egy odúban. Négy-öt vizsla volt nála a minimum, de nem gazdaként tartotta őket, hanem falkatársként, együtt aludtak az asszonnyal, egy kupacban ettek. A lompos, szakadozott ruhájú grófné nagy tekercs vécépapírral haladt a vizslák nyomában az utcán, és rendesen kitörölte a feneküket. A kutyáit ápolta. A vizslák gyakran beszaladtak az iskolaudvarra. Ilyenkor az igazgatónőnk lement, vagy ha éppen órát tartott, lekiabált az ablakból, hogy a grófné azonnal vigye haza a kutyáit. Az a nő osztályidegen, és a kutyák fertőzhetnek, magyarázta nekünk az igazgatónő.

     Pandáéknak volt egy nyaralójuk Badacsonyban, egy nagy és omladozó régi kúria, Aléta örökölte a szüleitől. Ádámot egész nyárra meghívták.

     Amikor Solymár Tamásnak visszavittem a kék gyapjúpulóvert, sétáltunk a Madách téren. Már alkonyodott. Hirtelen mellettünk termett a nevelőapja, a papírbolt kirakatánál álltunk, észre se vettük, pedig nagy darab, vállas férfi volt. Odaugrott, és ráförmedt Solymár Tamásra, megmondtam, hogy nyolcra gyere haza, és ezzel lekevert egy hatalmas pofont. Hozzám egy szót se szólt, nem is köszönt. Megütötte a fiát, azzal sarkon fordult és elment. Hány óra van, kérdezte Solymár Tamás. Felnéztem a templom órájára, öt perccel múlt nyolc. Ne törődj az apámmal, mondta Solymár Tamás, gyere, hazakísérlek.

     Arról is beszélni kell, hogy Solymár Tamás vallásos volt. Szigorú neveltetést kapott, nyelvtanulás, zongora, tenisz. És szigorúan vették a templomba járást; gyónás, áldozás, vasárnapi mise. Aztán a Krisztinakör... egy fiatal pap vezette, akinek a vezetékneve a Frankensteinre rímelt. Ujabb ember a sok közül, aki cezaromániás, akinek udvartartásra, apródokra volt szüksége. Solymár Tamás behódolt, feltétel nélkül. Tehetséges volt, nyugtalan és becsvágyó, bizonyos vonatkozásban nagyon hiú, de Ádámmal ellentétben sohasem jártatta a száját, volt benne alkalmazkodókészség, és pártolta a szerencse. Tálpára esett mindig, mint a macska. Máshol is voltak katolikus csoportok. Botrány volt például a József Attilásokkal, főleg az egyik negyedik osztállyal, mert rendszeresen hallgatták Bolberitz atya előadásait. De a Krisztina-kör más volt, zárt társaság. Nem lehetett csak úgy odamenni és bejutni. Frankenstein válogatott, ítélt, döntött.
     A vizslák miatt az igazgatónőnek szokásává vált, hogy gyakran lepillantott az udvarra. A kaput nem zárták, mert az alagsorban egy orosz katonai raktár működött, és ingáztak a teherautók. A vizslákat leste az igazgatónő akkor is, amikor észrevette a bátyámat és Ámos Zsuzsit. Ádám sokat lógott az órákról, és persze rábeszélte Pandát, hogy lógjanak együtt. És a tetejébe még csak el se csavarogtak, hanem ott ültek az udvar közepén, a törmelékdombon, kéz a kézben, a bimbamos falióra alatt. Az óra hajszálpontosan jelezte mindig a tanítás kezdetét, én rémesen utáltam. Szerdán tízkor volt az egyik matematikagyakorlatunk, az igazgatónő lenézett az udvarra, Ádám és Ámos Zsuzsi az óra tövében csókolózott. Kitört a botrány, gyere fel, fiam, és add ide az ellenőrződet...
     Este Ádám két új ellenőrzőt gyártott, egyet magának, egyet Pandának. Segítettem neki, bár egyedül is boldogult volna.

     Az a méltatlanul és miattam kapott pofon hozott össze minket Solymár Tamással.
 ... és képzeld, úgy végződött az álom, hogy lefeküdtem aludni a nyulaknak szedett friss fűkupac tetejére, meséltem anyámnak. Ilyen nyugodtnak képzelem a halált, mondta anya. Igen, válaszoltam, én is ilyennek hiszem, és ezt megéreztem álmomban is... Hallgattunk. Senki nem élt már akkor, se Dédi, se a nagyszülők, se Ádám. A csepeli nagy kertet régen beépítették, gyár települt oda. Anya soha nem ment el, nem nézte meg, mint a nagynéném. Nem járt vissza, gondolatban, a klinkertéglás házhoz sem. Olyan volt az álom, mint egy üzenet, folytattam. Te mit üzennél Ádámnak, kérdeztem. Nem felelt, bámulta a kinti hóesést. Felkavarnak ezek az álmok, mondtam. Anya rám nézett, hát akkor ne álmodj velük, ha nem bírod el a viszontlátást. De hiszen nem láttam őket, nem voltak a házban, magyaráztam. Ott voltak, mondta anya határozottan, biztosan ott voltak, csak nem vetted észre a jelenlétüket, mert folyton magaddal foglalkozol. Szegény bátyád, tette hozzá kis csend után, ő nem volt ennyire önző.
     Solymár Tamás kiszínezett egy történetet arról, hogyan tette magáévá először Pandát, és ezt a történetet sokszor elmesélte.
     Ádám hihetetlenül ügyesen hamisított papírokat és aláírásokat. A sokadik otthoni üvöltözés után kitalálta a két ellenőrzős módszert, ami remekül működött, végig a gimnáziumi évek alatt. A tankönyvboltban üres ellenőrzőket vásárolt, és először csak kicserélt néhány lapot a valódi ellenőrzőjében, persze azokat az oldalakat, ahol túl sok volt már az aláíratlan elégtelen. Aztán egyszerűen gyártott magának egy másik ellenőrzőt, négyeseket, ötösöket írt bele, osztályfőnöki dicséreteket írt, és ezt láttamoztatta apával... Az iskolai ellenőrzőben pedig a rossz jegyek mellé odakanyarította apa vagy anya kézjegyét. Később Pandának is készített egy második ellenőrzőt. Megtanulta Ámos Károly aláírását is... Sohasem derült ki a dolog, olyan körültekintő volt Ádám. Éppen csak év végén keltett meglepetést, hogy elég gyenge a bizonyítványa. Pedig, látod, annyira igyekeztem, mondta Ádám rezzenéstelen arccal apának.
     Emlékszem, a karácsonyi ajándékok után kutattunk Ádámmal anyánk szekrényében, amikor megtaláltuk a keresztlevelünket. Nocsak, vigyorgott Ádám, hát mégiscsak benyuvasztottak minket az egyházba. Meglepődtem, nem tudtam erről. Akkor mi most mik vagyunk, kérdeztem a bátyámtól. Egy komcsi kutya zsiresztény kölykei, nevetett Ádám. Nem foglalkozott tovább a dologgal, meggyőződéses ateista volt, bár sokat olvasott a vallásokról. Nekem nehezebb volt. Ádám ezen is csak nevetett, keress egy jó srácot, mondta, majd az megadja neked az identitásodat.
     A Lánchídnál a vörös virágokból ültetett ötágú csillagot mindenki utálta. Először is, nyilván, politikai okból, másodszor, mert ronda volt, harmadszor, mert lassította a forgalmat. Emlékszem, hogy Cs. V, az író, amikor a Psyché forgatókönyvén dolgozott, hosszú előadást tartott nekem a csillagról, hogy vigyék már a fenébe, és akkor nem lesz csigatempójú a közlekedés, de persze, fejezte be a monológot, ezt a csúfságot sosem szüntetik meg. Tévedett egyébként, mert a változás után a csillagot felszámolták, viszont maradt a körforgalom. De akkor, amikor a csillag még a helyén terpeszkedett, egyetlen ember volt a városban, aki imádott arra vezetni a legnagyobb dugóban is, Solymár Tamás. Ámos Zsuzsi féltestvére, Patrik, kapott az apjától egy lerobbant Trabantot, és néha kölcsönadta Solymár Tamásnak, néha kettesben vagy hármasban portyáztak. A fiúk, Ádám is, mind nagyon korán szereztek jogosítványt, és titokban már Panda is vezetett. Solymár Tamás, ha csak tehette, átment a Lánchídon, szerette a kőoroszlánokat. Nekem is mutatta a kőbe vésett, régi címert, amit, szerencsére, nem vertek szét. A legendás történet szerint egyszer, szombat éjjel egy buliról indultak haza, Patrik vezetett, Solymár Tamás mellette ült, Panda hátul. Patrik kicsit berúgott, és lassan körözgetett a csillagnál. Közben énekelt, azt az átírt szövegű munkásmozgalmi dalt dúdolgatta, amely szájról szájra terjedt; hogy Natasa várja otthon a fiúkat, „nincs szükség a tankjaitokra", dobolt a kormányon Patrik, s megemelte a hangját, hej, orosz testvér, menjetek haza! Néha az eredeti szöveget is dobolta; leszünk a holnap szabad embere!... Vezetett körbe-körbe és énekelt. Solymár Tamás pedig hátramászott, és a hátsó ülésen a magáévá tette Pandát. És aztán jött egy fehér Ford Pestről, és majdnem nekimentek.
     Azt meg Stein Gyöngyi mesélte, hogy mit szólok hozzá, Ámos Zsuzsi szépen eljár a templomba Solymár Tamással, már többször látta őket mise után kijönni a Ferenciek templomából, amikor kutyasétáltatás közben nézelődött. Biztos, hogy őket láttad, csodálkoztam; miért tévednék, megismerem mind a kettőjüket, mondta fanyarul, ki nem állhatta Pandát, mióta Ádámmal járt, és Solymár Tamást se téveszthette össze senkivel. Ádám éppen zuhanyozott, amikor hazaértem, dörömböltem az ajtón, és bekiabáltam, képzeld, Panda katolikus lett. Milyen lett, erotikus, kiáltott vissza Ádám, szerintem mindig is az volt. Katolikus, te süket, nyitottam be az ajtón. Ádám kimászott a kádból, és a pattanásait nyomkodta a tükörnél. Elmondtam, mit hallottam. Szegény Aléta, dünnyögte Ádám. Miért, kérdeztem, miért pont az anyját sajnálod, miért nem magadat. Azért, felelte Ádám, mert tőlem Panda az lehet, ami akar, baháj vagy Jehova tanúja, tök nem érdekel, de Aléta megpadlózik, ha megtudja, ők nem is karácsonyt tartanak, hanem hanukát, és Patrik körül van metélve, és Aléta nagyon szigorúan veszi a vallást, na persze titokban. Ugyan már, nevettem, azt hiszed, ez komoly, majd éppen Panda fog gyónni, meg ilyenek, csinálja a műsort, és Solymár Tamás bedől neki. Honnan tudod, nézett rám a bátyám, ez csak teória, folyton elméleteket gyártasz és megpróbálod hozzáigazítani a valóságot, lehet, hogy Panda tényleg elhiszi ezt a Krisztus-sztorit, ugyanúgy, mint Solymár Tamás...
     Ádám kétszer nyaralt Badacsonyban. Keveset beszélt erről, hiába faggattam. Nagyon jó volt, mondta, és ezzel lezárta a témát. A második nyáron váratlanul megjelent Solymár Tamás. Ez közvetlenül azelőtt történt, hogy összeverekedtek a Torockó kertjében. A két badacsonyi nyaralás között volt egy rövid közjáték, amikor négyen elutaztunk Kelet-Berlinbe. Én az Unter den Lindenre voltam kíváncsi, Ádám a falra, Solymár Tamás Goethéből készült, Ámos Zsuzsi meg csak a száját húzogatta,  hogy utálja a németeket, mert kiirtották a fél családját. Ádám nyomatékosan rászólt, hogy nem a németek, hanem a nácik. Az mindegy, mondta Panda. Egyáltalán nem mindegy, emelte fel a hangját Ádám. Azért elég speciális helyzet lehet, mondta Solymár Tamás, német zsidónak lenni, főleg Berlinben. Vitatkoztak ők hárman, én hallgattam. Az volt a véleményem, hogy Pesten is elég speciális helyzet magyar zsidónak lenni. Eszembe jutott, amikor a kötelező osztálykiránduláson, útban Kassára, Rákóczi sírjához, Snidling Miki és Sün-bátyó beszélgetett mögöttem a buszon. Nekem semmi bajom velük; hallottam Sünbátyó mély hangját; és az tényleg szörnyű, amit Hitlerek csináltak, gázkamra meg minden, de most már ideje lenne helyre tenni a zsidókat. Önkéntelenül hátrafordultam, és megkérdeztem, hogy hova. Hát egy kicsit lejjebb, nevetett Snidling Miki. Hova lejjebb, értetlenkedtem. Nézz körül, mondta komolyan Sünbátyó, hogy hol vannak, csak vezető pozíciókban vannak, övék a művészet meg a jó állások mindenhol. Ez jutott eszembe Berlinben, és hallgattam. Másnap Ámos Zsuzsi addig hisztizett, amíg Ádám továbbment vele Prágába, megnézték az óvárost és a zsidó temetőt. Ádám megtanult egy kicsit csehül, és amikor végül Krakkóban kötöttek ki, már az első kocsmában lengyelül ismerkedett. Patrik ócska Trabantjával csalinkáztak, szántóföldeken, erdőszélen aludtak. Én ezalatt Solymár Tamással eljutottam Drezdába, ahol a képtár előcsarnokában hevesen összevesztünk, végigszáguldottunk a termeken, délután vásároltunk két pár endékás egyenszandált, aztán vonatra ültünk, és hazajöttünk. Ádám és Panda egy hónap múlva került elő, napbarnítottan és elégedetten. Rádöbbentem, hogy Solymár Tamás Panda miatt ideges.

     Azt is megtudtam, hogy Solymár Tamás elárult. Nyilvánosan gyónt a krisztinásoknak a velem való kapcsolatáról, rólam, a szokásaimról, mindenről. Kíváncsi voltam, vajon Pandáról mit mondott. De ez sosem derült ki.
     Nekem persze nem Solymár Tamás mesélte el a legendás körforgalmi történetet, vagyis mi csak sokkal később beszéltünk róla. Másvalakitől tudtam meg. Véletlenül elvetődtem egy társaságba, K. Tamáshoz, a festőhöz, aki furcsa, derengő képeket festett, és akkoriban nagyon divatban volt. A Veres Pálné utcában lakott, egy udvari lakásban, és különös, de az udvarban is állt egy kőoroszlán, hasonló a lánchídiakhoz, egy régi kutat díszített. És éppen a szomszéd házban lakott akkor B. G., az író, a szobrász feleségével, de ők hárman nem ismerték egymást, én sem ismertem jól egyiküket sem, csak ide-oda csapódtam különféle társaságokhoz, és nem találtam a helyem. Ez is egy belvárosi helyszín, a kőoroszlános udvar, egy szép, nyári délutánon... A festőnek rossz napja volt, fájt a feje, szótlanul ücsörgött köztünk, de az egyik vendég, egy rokonszenves, rövidre nyírt hajú lány, megállíthatatlanul beszélt. Képzeljétek, nevetgélt, micsoda történetet hallottam egy fiútól, úgy hívják, Solymár Tamás, együtt szokott biciklizni a bátyámmal, helyes srác, de azért nem indulnék el vele közös kulaccsal a Szaharába... És elmesélte a történetet. Na és képzeljétek, az a poén, folytatta a rövid hajú lány, hogy amikor már éppen befejezték a szerelmet, jött egy autó Pestről, és majdnem karamboloztak, a vezető kiszállt, rátenyerelt a Trabcsi motorháztetőjére, és erre a lány megszólalt, hogy Jézusom, ez az apám. Nem hiszem el, mondta K. T, a festő, ez egy túlságosan kimódolt fordulat. Ugyan, miért ne hinnéd, nevetett az egyik vendég, számtalan ilyen eset van. És végül mi történt, kérdezte egy fiú. Semmi, felelte a rövid hajú lány, kölcsönösen elnézést kértek, és hazamentek aludni. És apuka nem tombolt, kérdezte a fiú. Biztosan nem, nevetett újra a lány, hiszen apuka is sáros volt, mert mit keresett Pesten hajnali háromkor, talán sokat dolgozott...
     Tényleg sokáig dolgozott, mondta volna Ádám, ha ott van, mert összebarátkozott Karcsi bácsival, Panda apjával. De Ádám nem jött el a festőhöz, otthon feküdt influenzásan. Amikor elmeséltem, mit hallottam, nem mutatott meglepetést, nem lett dühös. Ismerem a történetet, többféle változatban is, krákogta. Csak feküdt, a szűk és sötét cselédszobában, ahova kihurcolta az ágyát, és köhögött. Hozhatnál nekem egy jó köptetőt a patikából, mondta. Ez az összes reakciód, kérdeztem. Nem biztos, hogy igaz, végül is egyikünk sem tudhatja. Solymár Tamás akkor is egy tetű, feleltem. Ilyen az én formám, krákogta Ádám, madarat tolláról, és légyszi hozzál Phlogosolt is. De én kiabáltam. Anya benyitott, hogy lehalkíthatnánk a magnót, és hogy mi bajom van. Ádám lekapcsolta a Doorst, és befordult a fal felé aludni.
     Játszotta a vagányt, de tudtam, hogy megviseli a dolog, akár igaz a történet, akár nem. Helén mondta, hogy többször látta Pandát és Solymár Tamást a Belgrád rakparti dzsesszklubban. Pandáék akkor már a Torockó utcában laktak, az új, nagy lakásban. És Ádám egyszer összetalálkozott a kertben Solymár Tamással. Solymár Tamás magasabb volt a bátyámnál, és erősebb csontozatú, mégis Ádám ütött először. Ámos Zsuzsi megpróbálta szétválasztani őket, de nem sikerült. Végül Patrik lement, és leöntötte a fiúkat hideg vízzel. Solymár Tamás a kertkapunál hányt, aztán hívott egy taxit, és eltűnt. Panda feltámogatta a lakásba Ádámot, lefektette az egyik bieder heverőre, lemosta az arcát, megvárta, amíg jobban lett, és akkor végre elmondta, hogy ő és Solymár Tamás már régóta, de nem akart fájdalmat okozni a bátyámnak, és hogy vége, és elege van mindenkiből és mindenből, és különben is elmegy, a szülei elintézik. Game over, mondta fanyarul Ádám hajnalban, amikor hazajött, és a cselédszobában vártam. És most mi lesz, kérdeztem bambán. Mi lenne, semmi, felelte dühösen, feküdt, cigizett, és tűnődött. Nem tudom, szólalt meg végül, szerintem Pandának mindig is Solymár Tamás tetszett, csak én közbejöttem, és egyiküket sem hibáztathatom. Na és én, kérdeztem. Ádám rám nézett, kínos ügy, mondta, de Solymár Tamás azt állítja, hogy te nem vagy döntő tényező.
     Engem Solymár Tamás csókolt meg először. Visszavittem a kék gyapjúpulóverét, és hazakísért. Beszélgettünk, egy kicsit a gyerekkorunkról, egy kicsit többet az iskoláról. Mondtam, hogy nem érzem jól magam az osztályban, és Ádám is szenved az úgynevezett elitképzéstől. Solymár Tamás hallgatott egy darabig, aztán azt mondta, neki se nagyon tetszik az egész, csak attól fél, nehogy később majd mégis kiderüljön, hogy ez volt az idill. Nevettem, de ő komolyan folytatta, tudod, az, hogy mi mennyire fontos, és mennyit ér, az legtöbbször akkor mutatkozik meg, amikor már elmúlt és nincs, és nem is lesz soha. Ezen is nevettem, és ő hallgatagon jött mellettem. Szóval neked az iskola az idill, az oroszóra meg a világnézeti alapismeretek, mondtam gúnyosan. Félreértettél, felelte Solymár Tamás, nekem a Madách tér a fontos, vagy az, hogy bármit csinálhatok, eljárok bicikliedzésre a barátaimmal, például Ádámmal, utána kiülünk az Engels térre... Úgy beszélsz, nevettem, mintha nem lenne itt mindig a Madách tér és az Engels tér, vagy nem lennének sokkal szebb terek a világon. Biztos, hogy vannak, mondta Solymár Tamás, de nem a szépségen múlik, nem az a lényeg. Akkor mi a lényeg, kérdeztem. Nem válaszolt, mosolygott, sóhajtott egy mélyet, és megcsókolt. Ott, a kapualjban, a rothadó zöldséggel telegyömöszölt kukák karéjában. Emlékszem, hogy egy hosszú sárgarépaszár leesett a földre, és fél pár elnyűtt tornacipőt dobtak mellé.
 Azt még el kell mondanom, hogy mindig irigyeltem Pandát. Nem szerettem, főként a beképzeltsége és a piszok szerencséje miatt, na meg persze azért, ahogyan a bátyámmal bánt vagy inkább elbánt, de mindennek ellenére irigyeltem. Már én is két gyerek anyja lettem, mire végre bevallottam magamnak ezt az irigységet. De csak önmagammal voltam képes szembenézni, Pandával nem, végül is megfutamodtam, nem beszéltem neki arról, miért kerestem meg Párizsban, hiszen ő nem hívott, sőt, érezhetően nem látott szívesen. Azért végigcsináltuk, ő is, én is, a nagy találkozást, de a lényegről nem esett szó, egyetlenegy szó sem, a bátyámról.
     Solymár Tamás néhány napra visszajött Pestre, és felhívott, akárcsak Helén. Mindenképpen találkoznunk kell, mondta felszólító módban. Annyi év után, minek; kérdeztem. Muszáj, közölte. Megint volt egy nagy története, a menleveles. Solymár Tamás visszajött, de nem maradt itt. Majdnem mindegy. Szerintem sohasem találja meg azt a helyet a világban, ahol megszabadulhat Ádámtól. Akárcsak én.
     Miután Ádám meghalt, úgy éreztem, menekülnöm kell. Utazási kényszer tört rám.
 Nem sokat tudtam a krisztinásokról, kifelé kötelező volt a hallgatás. Aztán egyszer egy ismerősöm a kezembe nyomott egy fényképet. Szilveszteri buli a krisztinásokkal, egy rózsadombi lakásban. Na igen, Frankenstein előnyben részesítette a jómódú szülők gyerekeit. Középen Solymár Tamás, bankárnak öltözve, álbajusszal, szivarral. Hórihorgas műorral. Olyan volt, mint a kapitalistákról készült gúnyrajzok a legvadabb idők propagandakönyveiben. Megmutattam a képet Solymár Tamásnak, és rákérdeztem, mi ez. Szinte fellélegzett. Megmondta azonnal, hogy vége. És azt hiszi, Pandával is vége. Frankenstein összehozta egy rendes lánnyal a csoportból.
     Solymár Tamás a vallás miatt is el akart menni. Öntudatos katolikus volt. Félt a megalkuvástól, a bezártságtól. Félt, hogy az ő útlevelét is elveszik. Katona sem akart lenni. Elege volt belőlem is. Azt hitte, hogy én vagyok a legpirosabb stoplámpa az életében, mert kételyeket ébresztek benne. Eltérítem a vallásától. Egyszer mondta is, hogy saját magára a legdühösebb, mi a nyavalyának vonzódik ennyire az óhitűekhez. Ádám ateista, feleltem. Nem úgy értettem, dünnyögött Solymár Tamás. Akkor hogyan, kérdeztem, de csak mosolygott.

     Ahogy a nagymamánk lekéste a saját temetését, és közben ide-oda kocsizott a városban, úgy Ádám is a rá jellemző módon ment el. Kifutott az életből. A temetőben a szép nyári idő szinte gombnyomásra szélviharba fordult, felhők tornyosodtak az égen, eleredt, szakadt az eső. A gyászolók közül sokan a kocsijukhoz szaladtak. Hogy röhög most rajtunk Ádám odafenn, gondoltam, álltam és áztam. Mind a ketten szerettük az esőt. Amikor Ádám beadta a felvételi kérelmét, senki sem hitt a sikerben, csak én és Tarajos, a tornatanár. Tarajos, akinek mindig csimbókokban és felfelé állt a haja, imádta Ádámot. Imádta, de nem tartott neki erkölcsnemesítő szónoklatokat, mint a többi tanár. Rábeszélte viszont, hogy sportoljon, szerezzen jogosítványt és tanuljon műszaki rajzot. Azt hiszem, Tarajosnak köszönhető, hogy Ádám nem hagyta ott a középiskolát. Tarajos azt hangoztatta, hogy a foci és a szertorna ideológiamentes, továbbá többé-kevésbé hitelesen mérhető, és ha valamiben csak picit lehet csalni, de nagyon nem, az már jó. Végül Ádám elhatározta, hogy különleges sportteljesítményként, két hét alatt felkészül az érettségire. Tanult éjjel-nappal. És megcsinálta. Felvették a Műegyetemre. Apa elképedt. Bement Tarajoshoz köszönetet rebegni, úgy érezte, kötelessége. Tarajos gratulált apának, milyen tehetséges fia van. Ádám azalatt iszonyúan berúgott a Lucullusban. Amikor apa hazaért, a bátyám éppen a mosogatót hányta tele, de apa még annyira Tarajos dicshimnuszának hatása alatt állt, hogy semmit nem vett észre. Ádám hajnalig Shelley verseit szavalta nekem. Irodalomból is nagyon rendesen felkészült.
     Később,  sokkal később, már Ádám halála után, anya és apa elutazott Bécsbe. Busszal mentek, turistacsoporttal. Shopping City, Burg, Kärtnerstrasse és a többi szokásos hely. Egynapos út volt csak, hajnalban indultak és éjjel jöttek vissza. Már aludtam, amikor megérkeztek. Reggel anya megállt a szobám ajtajában, szomorú, lemondó, zavart mosollyal. Sohasem felejtem el azt a szégyenkezős mosolyt. Hoztam neked ajándékot, mondta. Egy képes magazint szorongatott a hóna alatt, és a másik kezében egy adagolós fogkrém volt. Ezeket a háromszínű, pumpás fogpasztákat akkor még nem árulták Pesten, két-három magyar fogkrém volt forgalomban, semmi több. Tetszik, jó lesz, kérdezte anya idegesen, és hirtelen sírva fakadt. Persze, feleltem, remek a divatlap, és tudod, hogy bolondulok a jó fogkrémekért, de miért sírsz, mi baj van, ugrottam ki az ágyból. Akkor anya elhadarta, hogy apa úgy viselkedett, mint egy őrült, hajszolta át egész Bécsen, csak egy parkban ültek le végre, addig étlen-szomjan talpaltak, merthogy drága a kávé, az üdítő, a sütemény, a szendvics, „odaát" minden drága, közölte apa, és még egy pohár sörre sem költött. Nem értem, mondtam anyának, hiszen vittetek elég pénzt. Vissza is hoztuk mind, bólogatott anya. És te miért nem vettél magadnak valamit, faggattam anyát, miért nem vettél kávét, narancslét, akármit, és miért nem hoztál egy-két apróságot, ha megtetszett; megtehetted volna, erősködtem, beszélsz németül és van pénzed. Anya sírt, apád nem engedte, hát mit csináljak, hüppögte. Borzasztóan éreztem magam, anyám évek óta készült egy bécsi kirándulásra, és ez lett belőle. És ezekre adott pénzt, kérdeztem anyától, s az újságra és a fogkrémre mutattam. A saját pénzemből vettem, felelte büszkén. De magadnak miért nem, miért nem, ismételtem makacsul. De anya nem válaszolt.

     Egy vacsora Solymár Tamáséknál... Szecessziós régiségekkel és népi kerámiákkal megtöltött lakás. Minden a bizományiból származik, vagy kéz alatt vették, Solymár Tamás anyja, Elza, egy szál ruhában ment hozzá Rétihez. Réti jól keres, egy nagy vegyipari cég vezérigazgatója. Mogorva, zárkózott férfi, keveset beszél, de az rögtön kiderül, hogy gyilkos humora van. Különös feszültség uralkodik köztük, Elza ugyanolyan zavart, ha a férjével, a fiával vagy velem társalog. Fölényesnek, magabiztosnak akar látszani, de erőlködik. Solymár Tamás és Réti alig szól egymáshoz. Nézem a szép terítéket, a hagymás meisseni tányérokat, az ezüstvillákat, a sajtlapátot. Kellemes, patinás elegancia a három nagy szobában. A konyhában viszont hull a vakolat és csöpög a mosogató. Elzát nem érdekli, úgysem mosogat, bejárónője van. Később vendégek jönnek, egy középkorú házaspár, Réti barátai, hangsúlyozottan zsidók és hangsúlyozottan káderek. Finoman bosszantják Elzát, aki dzsentroid neveltetésű polgárlány, és hittanra járatja a fiát. Elza cirádás tálcán januári primőr epret kínál körbe. Először Rétinek nyújtja oda. A férfi úgy tesz, mintha nem venné észre, mosolyog, tréfálkozik, s érződik, hogy szándékosan váratja az asszonyt. Solymár Tamás idegesen átmegy a másik szobába. Elza mosolya eltorzul, de türelmesen vár. A vendég férfi rászól Rétire, hogy vegyen már az eperből.
     Fekete színű tornadresszben kellett tornáznunk. Csak fekete lehetett, még a sötétkéket sem tűrték. Kötelező volt a fehér gumipánt deréktájt, övként; ronda bugyigumiból készült. Nem vettem fel, intőt kaptam. A fiúk fekete klottgatyában tornáztak, és fehér atlétatrikóban. A köpenyünk sima, sötétkék; a svájcisapka sötétkék. Mindkettőn ott díszlett az iskola jelvénye. Utáltuk.
     A gimnázium első két évében Tantó volt a tornatanárnőnk, Tantó, vagyis Peterdi Ágnes. Jól emlékszem rá. Alacsony termet, lezser öltözködés, smink semmi, befőttesgumival összefogott, hosszú, göndör haj. Mintha az egyik foga ugyanúgy lett volna csorba, mint Snidling Mikié... Tehát Tantó. Szokatlan lazaság az órákon, tegeződés. Kosárlabda éjjel-nappal, tanítás után is, hétvégén is. Tantót általában imádták a tanítványai. Én nem. Kölcsönös ellenszenv az első perctől. Neki udvartartás kellett, apródok. Alkalmatlan vagyok a rajongásra. Csak nézelődtem a pálya széléről. Helén beolvadt a bolyba. Bejárt a tornaterembe kosarazni Szivaros, Bábszínház, jött beszélgetni Panda. Bábszínház már akkor a zűrös nőügyeiről volt híres. Jóképű volt, magas, szőke. Később láttam még az építészkönyvtárban, az Andrássy-palotában. Fülbevalót hordott, és ez akkoriban szokatlannak számított. Hosszú, fekete kabátban tétován kérdezgette a könyvtárost, nem is érdekelte igazán, amit kérdezett. Valószínűleg Londonból jött, és utazott vissza. Tantó is elment hamarosan Ausztráliába... Négygyerekes családanya lett a nagy lázadóból.
     Solymár Tamás nevelőapja, Réti, egy gazdag debreceni zsidó család egyetlen életben maradt utódja volt, tizenöt évvel idősebb Elzánál. Réti megjárta a poklot. A felesége és a csecsemő gyereke az elsők között menetelt a gázba. Huszonhét unokatestvér közül egyedül Réti jött vissza. Sohasem heverte ki. Sohasem beszélt  a gyerekéről  Elzának, Elza az egész történetet Réti egyik távoli, Izraelből látogatóba érkezett rokonától tudta meg; jóval a házasságkötésük után. De nem derült ki, hogy a gyerek fiú volt vagy lány. Réti hallgatásba burkolózott. Solymár Tamás azzal vádolta, azért vett el nem zsidó nőt, hogy bosszút álljon, de ezt nem merte Réti szemébe mondani, csak a háta mögött hangoztatta. Réti csak egyszer mesélt Elzának, a falióráról. A falióra az ebédlőben lógott, először Debrecenben, aztán Budán... Réti, amikor hazajött a táborból, és elment a szülői házba, látta, hogy kifosztották. Becsengetett a szomszédodhoz kérdezősködni, és megdermedt. Észrevette a szőnyegeiket, a csillárt, apja könyveit, anyja hímzéseit, a testvérei játékait... Ez sok volt. Üvöltött és ütött. Végül csak az órát követelte vissza, az volt a legrégibb tárgyuk, öröklődött nemzedékről nemzedékre. Az órával a hóna alatt ült vonatra és jött Pestre, és itt kezdett új életet. A falióra egyébként sohasem mutatta az időt, bár nem volt semmi hibája. Réti nem engedte felhúzni.
     Panda Párizsban azt mondta, mindegyik fiú nagyon sikeres lett a szakmájában, Európában vagy Amerikában. Csak ő, Panda maradt egy senki, hiába végezte el a pszichológia szakot Londonban és Párizsban. Kozma Gyuri jött elsőnek vissza, korán; tudod, ő olyan fragile, mondta Panda, jobb neki, ha magyar író. Révész Gábor a változás után jött vissza, és elvette Zazie-t, a rendezőnőt. Érdekes, mondta Panda, a fiúk mind visszavágytak és hazaköltöztek, és most is jól megy nekik, Bábszínház például felkapott építész, annyit keres, amennyit akar, na és a nők szétszedik, nevetett Panda, különben született most egy fia, és Révész Gábornak is született egy fia.

     Én úgy gondoltam, Panda a legsikeresebb. El akart menni innen, és elment.
     És most megint a bátyámról mesélek. Medárdkor befejeződött a tanítás, és lezúdultunk a Balatonra. Sokszor a tavaszi szünetet is ott töltöttük. Valahol mindig akadt szállás. Ádám első egyetemi éve jól kezdődött. Ádám ugyan nem tanult, de valahogy levizsgázott,  és nem is feltétlenül rosszul. Ábrázoló geometriából pedig a legjobbak közé került, általános  meglepetésre. Hídépítő  mérnök  akart  lenni, szerette nagyon a hidakat és a folyókat. Néha órákig fényképezett a Duna-parton, hidat és vizet, hidat és vizet, nem unta meg. Tavasszal elhatároztuk, hogy elmegyünk Badacsonyba, Pandáék nyaralójába. Panda ezúttal engem is meghívott. Jött a márciusi-áprilisi hármas ünnep, március tizenötödikét örökösen összekapcsolták a Tanácsköztársaság és a „felszabadítottunk titeket" megemlékezésével, mert rettegtek a tizenötödikei botrányoktól. Megszoktuk, hogy tizenötödikén reggel nyolctól délután hatig nem mehetünk ki az iskola épületéből. Utólag visszagondolva, furcsa volt, hogy a szülők nem tiltakoztak, milyen okkal tartják benn a gyerekeiket, jóval a tanítási időn túl, egy munkaszüneti napon. Mindenesetre reggel bementem a díszterembe.  Előzőleg megbeszéltem Ádámmal, hogy délelőtt kilógok a kapun, és majd csatlakozom az egyetemistákhoz a Múzeum-kertben. De nem sikerült.  Önkéntes, karszalagos diákőrök álltak a portánál, azt hittem, rosszul látok. Panda leszaladt a tornaterembe, és az udvari kapun át kijutott az utcára. Nem tudtam utána szökni, mert az osztályfőnök az első sorba ültetett, és rajtam tartotta a szemét. A szokásos forradalmi összeállítást kellett végignéznünk. Amikor végre kiszabadultam az iskolából, a Petőfi-szobor felé indultam. Már a Klotild palotánál nagy volt a kavarodás, a rendőrök gumibotozták az embereket. Valaki azt kiabálta, hogy irány a Lánchíd. Láttam, ahogy fiúkat betuszkolnak egy járőrkocsiba. Letépett kokárdák hevertek a földön. Egy darabig ácsorogtam az egyik átjáróházban, aztán a Szép utca felé kanyarodva hazamentem. Ádám csak este került elő. Őt is megverték, mert egy nemzetiszín zászlót lobogtatott, és azzal vádolták, hogy a párját, a vörös zászlót szándékosan összetörte. Bevitték a rendőrségre, másokat is bevittek, Solymár Tamást is. Tényleg eltörtél egy zászlót, kérdeztem. Dehogyis, felelte Ádám, nem is láttam orosz zászlót a közelemben, de most biztosan kirúgnak az egyetemről. Azért, mondta Ádám, mert valaki ellenem vallott, azt is, hogy én a csehtamásos dalt énekeltem, tudod, a Natasát, hogy hej, orosz testvér, menjetek haza... Napokig féltünk, hogy mi lesz. Végül Ádámot nem bocsátották el a hídépítői karról, tekintettel apa mozgalmi múltjára. De ki lehetett, aki bemószerolt, töprengett Ádám.
     Solymár Tamás sokáig a nagymamájánál nevelkedett, miután Réti elvette Elzát. A mi nemzedékünknél, úgy látszik, kulcsfigura volt a nagymama vagy nagypapa. Solymár Tamás ugyanúgy mellőzöttséget és sértettséget érzett, mint a bátyám. Solymár Tamás Rétit okolta, érthetően, amiért kitúrta őt az anyja életéből. Ádám szerint sokkal inkább Elza volt a hibás. Napokon át vitatkoztak erről. Solymár Tamás mondogatta: „nekem nincs bajom a zsidókkal, de... nekem nincs bajom veletek, de..." Mi az, hogy velünk, kérdezte  Ádám gúnyosan. Próbálta  bebizonyítani Solymár Tamásnak, hogy előítéletei vannak. Nem jutottak egymással semmire.
 Kilencvenhét nyarán volt már, hogy mentünk le a gyerekekért a Balatonra. Badacsony... A legszebb kilátás talán itt van ezen a parton, mondtam. Mindenkinek ott a legszebb, ahol a háza van, felelte a férjem. Nekem sajnos nincs sehol, nevettem, de ha pénzhez jutok, azonnal veszek itt egyet. Hiszen borzasztóan proli az egész, mondta a féljem, és egykedvűen vezetett tovább. Na és, a gyerekkorunk végig borzasztóan proli volt, mégis szerettük, makacskodtam. Mert ostobák voltunk, dörmögte a férjem. Este hazajöttünk, egy hír fogadott az újságban, gyászjelentés, Révész Gábor matematikus, negyvennégy éves korában, hirtelen. Néztük a napilapot, igen, csak a Révész Magdi bátyja lehet, aki később elvette Zazie-t, de akkor, amikor Pandáékkal elment, egy Jennifer nevű lánnyal élt Londonban. Többen mentek el azon a nyáron. Panda, Révész Gábor, Szivaros, Bábszínház, Kozma Gyuri. Együtt indultak, aztán szétváltak. Panda névházasságot kötött. A fiúkról nem tudtam sokat, akkoriban nem nagyon érdekelt. Révész Magdi néha mesélt a bátyjáról, egyszer megmutatta a fényképét. Révész Gábor volt az egyetlen, akivel nem találkoztam soha, csak mindig hallottam róla. És csak évek múltán állt össze a kép, hogy ő is a Pandáékkal indult útnak.
 Bábszínház hazajött. A következő évben halt meg, autóbalesetben, alig túl a negyvenen. Túlságosan sok a korai halál a történetben, mondaná Ádám.
     Ádám nem mehetett Badacsonyba a kihallgatások miatt, így én sem mentem. Solymár Tamás utazott Pandával. Napokig magam alatt voltam. Ádám, kérdeztem a bátyámat, biztos vagy abban, hogy nem Solymár Tamás mondta a rendőröknek a zászlóeltörést; mit képzelsz, üvöltött Ádám, Solymár Tamás az én legjobb barátom... Akkor is, ha elvette tőled Pandát, kérdeztem. Akkor is, üvöltött Ádám.
     Amikor Solymár Tamás elmesélte a menleveles történetét a pasaréti cukrászdában, azt mondtam neki, könnyen úgy járhat, mint apa Ádámmal... Akkortájt nálunk nagy vasárnapi ebédek voltak. Szépen terített asztal, három fogás, cukrászdából hozott édességek. Háromszor fulladt botrányba az ünnepi ebéd. Először engem zavartak ki a szobából. Nyolcéves lehettem, a bátyám tizenegy múlt, s tanultam tőle néhány nemkívánatos kifejezést. Kanalaztuk a húslevest, azt tudni kell, hogy anyánk örökösen tűzforrón tette elénk a tálat, fújtam a kanálnyi levest, csörömpöltem, zörögtem, anya rám szólt, mire kifakadtam, hogy mit csináljak, ha ilyen geci forró ez a leves. Anyám és apám tágra nyílt szemmel nézett rám, aztán Ádámra, de a bátyám rezzenéstelen arccal ült, csak a válla rázkódott egy kicsit a visszafojtott röhögéstől, nagyon jól tudta, hogy fogalmam sincs, mit mondtam. A második eset nem sokkal ezután történt. A rántott húsnál tartottunk, Ádám éppen uborkasalátát tömött a szájába, és iskolai élményekről beszélt. Szemét egy zsidó ez az Irénke néni, fejezte be az egyik történetet. Éreztem, hogy megállnak a levegőben a kések, villák; mit mondtál, kérdezte sápadtan apa. Ádám megismételte. Akkor eljött az igazság pillanata, és a szüleink nem titkolózhattak tovább. Emlékszem, hogy én sírva fakadtam, és Ádám is zavarba jött. Este az ágy szélén ültünk, sokáig beszélgettünk. Azt hittem, a zsidó, az valami rossz, az olyan, mint a geci, suttogta Ádám. Másnap elmesélte az egészet Solymár Tamásnak. Tudod, az a zsével kezdődő vagyunk, mondta Ádám, aki jó ideig nem volt hajlandó kiejteni a száján a szót. De hát tudom, felelte meglepetés nélkül Solymár Tamás. Honnan, kérdezte a bátyám. Anyám mondta, közölte Solymár Tamás... És aztán hatvannyolcban is volt botrány az ebédnél. Ádám már tizenöt éves volt, valamennyire értette a helyzetet. A tankokat is látta a Balatonnál... Apa azt mondta, jobb, ha magyarosít, lehetnénk Szép, Szentesi vagy Széplaki. Ádám azt felelte, ő már megszokta, hogy Schön. Anya szomorúan nézte az összetottyadó felfújtat. Miért ne lehetnék Széplaki Sophie, néztem a bátyámra; elnevette magát, gyönyörű lenne, felelte, ezzel a göndör hajaddal és a lúdtalpaddal. Összevesztünk, apa kiabált, hogy most nem erről van szó, Ádám visszakiabált, hogy miért kell mindig félni, csak nem gondolod, apa, hogy menekülnünk kell a Vármegye utcából... Anya halkan megszólalt, nekem a Pozsonyi útról kellett menekülni, éppen annyi idős voltam, mint Zsófi, mi a különbség. Itt mindig készenlétben kell állni, mondta apa, ezért van nektek keresztleveletek is, mindjárt megmutatom, hol keressétek... Összenéztünk Ádámmal, szóval hát ezért, dünnyögte a bátyám.
     Amikor hazajöttek Badacsonyból, Solymár Tamás két napon keresztül telefonált, egyszer Panda is, de Ádám nem volt hajlandó beszélni velük. Solymár Tamás a kapunkban állt egész este, várta, hogy Ádám mikor megy le. De Ádám nem ment sehova. Feküdt a cselédszobában, az ágyán, bőgette Morrisont, folyton csak őt, és nézte a plafont. Másnap összeverekedtek a Torockó utcai kertben. Én nem tilthatom meg neked, mondtam Ádámnak, de ha még egyszer szóba állsz ezzel a tetűvel; elég, szakított félbe fáradtan Ádám; elég, megígérem, nem állok szóba senkivel. Napokig részeg volt. Részeg volt akkor is, amikor elindult Solymár Tamással a Balatonra.
     A Ferenciek temploma előtt találkoztunk utoljára, a Felszabadulás téren. Visszaadta a teniszütőmet. Borongós idő volt, a felhők mögé bújt a nap. Kicsit még beszélgettünk. Ez volt az utolsó randevúm Solymár Tamással júliusban, aztán már csak a repülőtéren láttam, karácsony előtt. A harmincadik születésnapomra küldött egy lapot: „Texas wild flowers." Előtte, utána semmi. Amikor találkoztunk Pesten, elcsodálkozott, hogy ismerem a déli államokat, jártam ott. Otthon a férjem azt kérdezte, hát miakurvaanyjukat gondolnak ezek, akik megléptek innen, hogy minden csak nekik jár az élettől?
     Azt gondolják, persze. Valami agymosáson mennek keresztül, manipulálja őket a fogyasztói társadalom, mondta Helén a pasaréti cukrászdában, és azt kérdezte, mit tudok Solymár Tamásról. Nevetséges, fakadtam ki, ti vagytok azok, akik éveket éltetek külföldön, és mindenki engem kérdez, hogy mit tudok Kovács Katiról, Tantóról, Pandáról és a többiekről, hát vegyétek tudomásul, nem érdekelnek, és kész. Na csak azért kérdeztem, felelte Helén, mert Pesten van. Kicsoda, néztem rá. Solymár Tamás, ki más, folytatta Helén, nem találta a nevedet a telefonkönyvben, úgyhogy engem hívott fel, és megadtam a számotokat. És mit akar tőlem, kérdeztem. Természetesen ez egy ostoba kérdés volt.

     Nem ártott neki az idő. Fiatalon is éles metszésű arca volt, és az a néhány ezüst csík a hajában semmit se rontott az összhatáson. És egy gramm felesleges zsír sem volt rajta; healthy life, healthy food, mosolygott. Csak a cigit nem bírom elhagyni, tette hozzá, pedig a feleségem mindennap jelenetet rendez miatta. Ez volt az egyetlen mondata a kanadai nőről. Inkább a fiáról beszélt, akit egy lutheránus magániskolába járatnak, és aki remekül úszik és teniszezik. Én nem meséltem a fiaimról. Ültem, kissé feszélyezetten, ugyanabban a pasaréti kávézóban, ahol Helénnel találkoztam, és szótlanul kanalaztam a fagylaltomat. Hallgattam a sikereit, a kényelmes ügyvédi állását, a tengerparti házat, az utazásokat. Észrevette, hogy unom, és akkor hirtelen belekezdett, miért akart mindenképpen beszélni velem. Wallenberg-menlevél, mondta, és rám nézett. Nem értettem. Tudod, azért jöttem haza, mert meghalt az anyám, átnéztem a holmiját, és találtam egy csomó régi fényképet és iratot, kezdte tagoltan magyarázni, a nagyapám annak idején magyarosította a nevét és kikeresztelkedett... Megállt a kezemben a kiskanál, és végre felfogtam, miről beszél. Fagylalttól fagylaltig, bezárult a kör.
     Megéreztem, hogy egyszerre kell őket elvesztenem. Minden ok nélkül ideges és szétszórt voltam. Anyáék vidéken, én a pesti lakásban, és Ádám egyszer csak eltűnt, nem telefonált. És tudtam, hogy iszik. Kis cetlit találtam a konyhaasztalon, kusza betűkkel. Hogy elment a Balatonra, az ő igen kedves jó barátjával, Kacor királlyal. Az ágya előtti szőnyegen egy telefirkált, összegyűrt füzet hevert. „28. oldal: Nem az a fontos, hogy az ember vigye valamire, hanem az, hogy elkerüljön onnan, ahol van. Kényszerképzet???" Ez volt az egyetlen bejegyzés. Semmilyen könyv huszonnyolcadik oldalán nem találtam meg az idézetet. Később arra gondoltam, talán Ilja Fajnzilbergtől származik, utoljára tőle és róla olvasott a bátyám. Shelley-kötet, Nagy László összes, Ady és Thomas Dylan. Egy összegalacsinozott levél, amit nekem írt. A többi füzetét eltépte, a rajzokkal együtt. Pár üres vodkásüveg, koszos kávéscsésze és büdös zoknik az ágy alatt. Gépiesen rendet raktam, bár tudtam, hogy gyűlöli, ha pakolok utána. És a párna mögött egy gyűrött fénykép, Panda és Ádám, egymást átkarolva, valahol a Balaton-parton. Versenyfutás az ára, fussunk egyet utána...

     Éjjel tizenegy után telefonált Solymár Tamás. Nem aludtam, a tévében néztem egy idióta filmet. Megszólalt a telefon, rohantam. Solymár Tamás hangja elcsuklott. Emlékszem, ahogy a tévé kékes fénye villódzott a falon. Solymár Tamás magyarázta, amit nem lehet. A veszprémi kórházban volt Ádám. Solymár Tamás nevelőapja, Réti vitt le. Ámokfutás az éjszakai országúton. Elkéstünk. Anya és apa másnap tudta meg... Úgy emlékszem, azt sikoltoztam a kórházi folyosón, hogy megölöm Solymár Tamást.
     Az lehetetlen, mondtam Solymár Tamásnak, hogy anyád erről nem beszélt neked. Márpedig nem beszélt soha, felelte Solymár Tamás a pasaréti cukrászdában, gondolom, a nevelőapámnak beszélt, de nekem soha, és a régi fényképeket se mutatta, az apai nagyszüleim házasságlevelét se, az apámról szóló iratokat se, semmit. Nem hiszem el, ismételtem, hogy valaki negyvenhárom éves korában ébred rá, hogy zsidó. Akkor ne hidd el, mondta Solymár Tamás, egyszerűen csak úgy hittem, tartozom neked annyival, hogy találkozunk. Még nem dolgoztam fel ezt az egészet, morogta. És a családod, kérdeztem. Rám nézett, hallgatott. Semmi közöm az egészhez, mondtam egy idő után, de szerintem kár lenne a fiadat ugyanilyen helyzetbe hozni, mint amilyenben most te vagy, és amilyenben Ádám és én találtuk magunkat. Megint hallgatott. Végül is a te fiad már amerikai, folytattam. Amerikai zsé, mondta Solymár Tamás, olyan hangsúllyal, amilyennel huszonkét éve is mindig felidegesített; tudod, az a zsé betűs szó, tette hozzá fanyarul. Nem a legrosszabb leosztás, te kis hülye, válaszoltam, és végre elnevette magát. Aztán megitta a kávéját, és elkomolyodott. Valamit még tisztáznunk kell, nézett a szemembe, mert lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást, és ez nekem fontos, ez a rendőrségi ügy... Te voltál, kérdeztem, most már nincs tétje, megmondhatod. Solymár Tamás babrált a kiskanállal az asztalon, végül előrehajolt, és azt mondta, van tétje, és évek óta meg akartam írni neked, hogy nem én voltam, én soha nem árultam el a bátyádat. Ültem és töprengtem. Furcsa volt, hogy Solymár Tamás mindvégig nem mondta ki Ádám nevét a beszélgetésben, csak úgy emlegette, „a bátyád". Akkor hát ki vallott ellene, kérdeztem. Nem tudom, bárki, egy névtelen, arctalan spicli, de hidd el, nem én voltam, mondta halkan Solymár Tamás. Éreztem, hogy nem hazudik.
     Miután Ádám meghalt, folyton utaztam. Főleg Párizsban volt jó, ott úgy tűnt, létezik egy másik időszámítás is. Aztán hazajöttem, végigmentem a Vármegye utcán, a Kossuth Lajos utcán, elsétáltam a Deák tér felé. Nem vagyok honvágyas típus, nem éreztem boldogságot, nem éreztem megkönnyebbülést, nem éreztem semmit. Egyszerűen csak rájöttem, hogy minden fontos dolog itt történt velem, ezen a kutyaszaros pár méteren. És hogy nincs megoldás, mert aki elmegy, az is vesztes, aki itt marad, az is vesztes.