Vaszilij Akszjonov a Moszkvai történetben , az egyik  közjáték sajtószemléjében ezt közli : “Megvertek egy tárcaírót Odesszában.“  Később pedig egy kritika részlete következik : “Pavlenko regénye a Pusztai nap forró, diadalmas, optimista beszámoló az egyszerű szovjet emberek nagy tetteiről - Valentin Katajev “. Még később megemlíti Valentin Katajevet azon írók között, akik “szőröstől-bőröstől eladták magukat a rendszernek “, vagyis Sztálinnak. Valentin Katajev meg is jelenik a regény egyik fejezetében, mint az írószövetség szigorúan zártkörű éttermében dőzsölő, prémes kabátban feszítő, másokat lekicsinylő, befutott írók egyik mintapéldánya.

Igen, az volt. De azért nézzük meg közelebbről, hogyan-miért, s azt is, mi köze van Iljához.

Valentin Petrovics Katajev 1897-ben született Odesszában. 1897-ben követte egy öccse, Jevgenyij Petrovics, és ugyanebben az évben - ugyancsak Odesszában -, megszületett egy négygyerekes család harmadik fia, Ilja Arnoldovics, akinek egyes források Fajzilbergként, más források Fajnzilbergként tüntetik fel vezetéknevét. A Katajev fivérek apja tanító volt, anyjuk nemesi származású tábornok leánya. Ez utóbbi nem jelentett jó pontot a sztálinizmus káderlapjain. Valentin Katajev irodalmi pályafutása a szokott módon, versek publikálásával kezdődött 1914-ben, de 1915-ben önkéntesként a frontra ment, s tüzérként megsebesült. 1919-ben a Vörös Hadseregben harcolt. 1922-ben Moszkvába telepedett át, és hivatásos író lett. Folyamatosan jelen volt az irodalmi életben, fontos posztokon. 1936-ban jelent meg A távolban egy fehér vitorla, melyben az 1905-ös forradalom eseményeit dolgozta fel, és innen kezdve az ő neve is fémjelzi “a szovjet gyermek- és ifjúsági irodalmat". Karrierje szépen ívelt felfelé, s ennek nyilván meg kellett fizetni az árát… Időközben öccse is irodalmi babérokra tört. Jevgenyij elvégezte a gimnáziumot, majd az ukrán távirati ügynökséghez szegődött, onnan az odesszai rendőrséghez - bűnügyi nyomozónak -, de nem találta a helyét, és 1923-ban ő is Moszkvába ment, a Gudok szerkesztőségébe. A Gudok a vasutas szakszervezet lapja, ahol már a bátyja - s nem mellesleg Bulgakov - is, állást kapott. Furcsa véletlenként, Ilja Fajzilberg is 1923-ban unja meg Odesszát. Nem csoda, hogy ő sem találta ott a helyét. Amint a két Katajevnek anyjuk nemesi származása jelentett hátrányt, úgy Iljának az, hogy  apja zsidó is, bankkönyvelő is volt, s ehhez még vegyük hozzá azt a hétköznapi légkört, melyben tárcaírókat vernek össze. Ilja sokféle szakmát kipróbált, mielőtt hírlapírónak állt Moszkvában (például egy kézigránátokat termelő gyárban dolgozott, majd hirtelen váltással egy vicclap szerkesztője lett - még otthon, Odesszában -, s miközben éjjel nem tudott aludni a szorongásos álmaitól, nappal női álnéven írt bökverseket: egy életrajzírója szerint nevetéssel küzdött a félelem ellen ). A Gudoknál barátkozott össze a két Katajevvel, főleg a fiatalabbal, ahol Valentin azt tanácsolta nekik, próbáljanak együtt könyveket írni, s az elsőhöz mindjárt ötletet is adott. Ez lett A tizenkét szék, Osztap Bender, a nagystílű szélhámos kalandjainak első gyűjteménye. Jevgenyij nem akart Katajevként szerepelni a bátyja árnyékában, ezért Petrovicsból Petrovra váltott, Ilja pedig neveinek kezdőbetűiből rakta össze az Ilfet. A sovány, tüdőbeteg, depressziós Ilja és a kisportolt, nevetős kedvű Jevgenyij Ilf-Petrovvá szerveződött, s nemcsak szerzőtársak, hanem közeli barátok is lettek. 1928-ban megjelent regényből rögtön világsiker lett; amit az Az aranyborjú követett. Ennek sikere már sokkolta a hivatalos, dogmatikus kritikát, ami olcsó nevettetéssel vádolta meg a szerzőket, akik válaszként -1935-ben, egy félévre - elutaztak, hogy autókörutat tegyenek az Egyesült Államokban. Útiélményeiket utolsó közös könyvükben örökítették meg, a Földszintes Amerika címmel. Eztán írnak még néhány szatirikus karcolatot, tárcát, majd Ilja - akinek tüdőbaját  súlyosbította az utazás -, 1937-ben meghal. Petrov később filmforgatókönyveket, vígjátékot ír, és tervez egy könyvet Ilkáról - Moj dug Ilf címmel -, de ez töredék marad. Petrov haditudósítóként hal hősi halált, Szevasztopolból visszatérően, 1942-ben.
 Ilja után maradt néhány notesz, ezekbe jegyzetelt, ilyesmiket: “Én olyan ember vagyok, aki utolsónak megy be az ajtón.“  Vagy:  “Nekem azt ígérték, hogy repülni fogok, de egész idő alatt villamoson zötykölődtem.“ S amikor már vért köpött: “Szerettem volna, ha az életem nyugodtabb, de ez már, úgy látszik, nem fog sikerülni. Vége a nyárnak…”
 Ilja harminckilenc, Jevgenyij negyven évesen halt meg. Valentin - aki végignézte irodalmi ellehetetlenítésüket, korai halálukat -, tisztes kort ér meg, mint a rendszer kiszolgálója.
 Azért választottam a Fajnzilberg-idézetet mottónak, mert nagyon jellemző, tipikus közép-európai sors az övé: nem lehetett se zsidó, se ukrán, csak “szovjet-orosz”, ezért állandó szorongásokkal küzdött, tehetségét nem igazán ismerték el: elkönyvelték - a maga kafkai alkatával…- humoristának, és nem keresett elég pénzt ahhoz, hogy kigyógyuljon a betegségéből.
 Lunacsarszkij méltatása: “Ilf és Petrov nagyon vidám emberek. Fiatalok, életerősek. …az élet apró kicsinyességei felett állnak, ismerik a szovjet élet mindennapjait…”
 Ismerték.