//. fejezet

    „... mert nem jöttek a mondatok vagy csak értelmetlen mondatok jöttek szózuhatag nem álltak össze megfelelő sorrendben emészthető szöveggé a szavak aztán végképp cserbenhagyott a nyelv de melyik nyelv legyen nem tudom ahogyan felálomban feltörtek felbukkantak helyet kerestek maguknak a szavak mégis melyik nyelven gondolkodtam vajon melyik nyelven lehet pontosabban tehát egészen pontos fogalmazással körülírni a halált és ha igen ha valamelyiken sikerülne az általam jól vagy rosszul beszéltek közül akkor is mi az értelme mert ha beszélem a nyelvet attól még nem biztos hogy érzem is a halált azonban érzi az ember a szagát az érintését a közeledtét a küzdelmet ellene vagy inkább vele és milyen lesz nekik a gyász jól kitolok mindenkivel ha itt hagyom őket a gyász nem lehet üresség hiszen mindig marad valami ami betölti az űrt szorongás emlékek lelkifurdalás keserűség megbánás döbbenet ilyesmik vagy legalább zűrzavar jól kitolok veletek haha fűrészporfejű szarcsinálók akiknek az életét pénzhajhászás és nagyzolás tapasztja össze különben mindegyik szó pontos mindegyik hiábavalóan pontos semmit sem jelentenek már késő a szó nem szó a mondat nem mondat többé és neked még hugicám azt akarom mondani..."
    Ennyi maradt Ádám után, ez a szakadozott papírlap. Egyetlen oldal a naplójából.
    Sohasem tudom meg, mit akart még elmondani nekem.
    De hiszen a lényeget elmondta - a tartásával, a gúnyos szemvillanásával, a kurta nevetésével. A rövid ittlétével.
    Igen, ez a zavaros fejjel írt töredék maradt csupán a rengeteg naplóból, a rajzokból, a versfüzetből... Mindent összegyűrt és kidobott. Miért?
    Ádám legjobb barátja Solymár Tamás volt, az a fiú, aki a Rumbach Sebestyén utcában lakott, és akivel kimásztak egyszer a mellvédre.
    Solymár Tamás... És a város legjobb helyei...
    Látom Solymár Tamást, látom az arcán a szeplőket, a szája szegletében a gyerekkori heget, látom a jellegzetes mandulavágású szemet, a színe télen mindig besötétedett; látom az agyonmosott flanelingeket, érzem a mosószer citrom-fanyar illatát... s látom az ing alatt az olívbarna bőrt, a szikár testet... Akármikor látom Solymár Tamást, nemcsak álmodom vele, hanem napközben is képes vagyok rá, bármikor, ha megyek az utcán, betérek egy boltba, gyanútlanul bámészkodom vagy utazom éppen, de otthon is látom; mosás közben, ha a gyerekek szobájában rendezgetek, vagy ha kávézom és beszélgetek valakivel - látom Solymár Tamást, látom a város legjobb helyein, a Csendesben, a Belgrád rakparti kis klubban, az Ibolyában, az Alföldiben, a Városkapuban, a Rézkakasban; látom a Kossuth Lajos utcai édességboltban pralinét vásárolni, a boltban, ahol még régi amerikai kályha volt és békebeli hajópadló, látom a Károlyi-kertben, ahogy vadgesztenyékkel focizik, látom, amint bőrpapucsot próbál az Alföldiben - a másik Alföldiben, a cipőboltban -, látom a Várban, a Villányi úton, a Palatinus-házaknál a trolimegállóban, a frissen megnyílt Kék Elefánt kirakata előtt... látom a balatoni, szívfájdító nyárban, a berlini falnál, hideg esőben, és a budai vadaspark előtt, térdig érő hóban... Nekem Solymár Tamás volt minden évszak.
    Solymár Tamásról rengeteg emlékem maradt, könyvek, levelek, apró ajándékok. Megtelt egy jókora zsák, mire belegyömöszöltem a holmit, hogy levigyem a kukába. És a sok fénykép! Nem akartam minden fiókomban Solymár Tamásra bukkanni, belezúdítottam a képeket a fürdőkádba, és ráengedtem a vizet. Ültem a kád szélén, és néztem Solymár Tamás megannyi, lebegő arcát, ahogy felém sodródott s aztán újra el, végül lesüllyedt lassan a mélybe.
    Ádámot egész életében alig fényképeztük. Ez is túl későn derült ki; hogy nem maradt róla-utána fénykép. A legszebb is elveszett, Ádám és Dédi a budaligeti kertben. Tavasz volt, hatvankilenc áprilisa vagy májusa. Virágoztak a fák, telehullatták szirommal a kerti utat. Ádám éppen felugrik, és megpróbálja elkapni a cseresznyefa alsó ágát, Dédi mellette áll, fekete ruhában, fejkendőben, és mosolyog. Ádám tizenhat éves.
    Mintha repülne, akkor is, azon a képen.
    Sűrű, lobogó, félhosszú haj.
    Farmer. Az első igazi farmer az Ecseriről. „Red Label." Apa sajnálta érte a pénzt, és Ádám eladta fillérekért a versenybiciklijét.
    Kopott pamutpóló.
    Fehér vászon magas szárú tornacipő. Olcsó, kínai tornacipő, természetesen. Akkor még nem volt más a vasfüggöny mögött, az ócskapiacon sem.
    Bőr csuklópánt. Tarka gyöngyökből fűzött afrikai karkötők. Nyakában bőrszíjon „a Nílus kulcsa".
    Egy nemzedék járt így akkor. Látszatra hányavetin, valójában minden apró kelléknek óriási jelentősége volt. Persze, hiszen annyira elzártan éltünk, bizonyítani kellett, hogy mi is a világhoz tartozunk.
    Én csináltam azt a fényképet. Hova lett, vajon? Ádám talán egy lánynak ajándékozta. Talán Pandának. „Cseresznyevirág-tavasz", mondta egyszer, kisgyerekkorunkban a bátyám, és a képről mindig ez jutott eszembe.
    A nagyobbik fiam, Ádám, korán kezdett beszélni, és pár hónap múltán meglepően nehéz szavakkal is megbirkózott. Egyszer csak azt mondta nekem a kertben: „csejszeviá", s mutatta a virágba borult fát, amelyről előző nap meséltem.
    Ádám, a fiam, hároméves múlt, amikor a korához képest szokatlan ragaszkodással kötődött egy kislányhoz, mondhatni, beleszeretett Kárpáti Veronikába.
    Veronika, „a Veja", ahogy a fiam ejtette a nevét... Néhány hónappal idősebb volt Ádámnál, de ez nem számított. Szőke haj, kék szempár, angyalarc, törékeny termet, makulátlanul tiszta ruhácskák; mintha a kislány egy képeskönyvből lépett volna közénk. És a fiam az udvaron ment a nyomában, mint egy kutya. Emlékszem, egyszer egy bokor takarásában álltam, és nem vettek észre. A két gyerek a mászókára kapaszkodott. A fiam szabályosan udvarolt, odasimult Veronikához, becézgette, megemelte a szoknyáját, és megnézte a szegélyén a fodrokat. „Szép", dünnyögte, és átölelte Veronikát. A kislánynak azonban elege lett, „ne gyere ide!", kiáltotta, és akkorát lökött Ádámon, hogy a fiam lepottyant a földre, megütötte a kezét, de nem sírt, sosem sírt egyébként, akárcsak kicsi korában a bátyám; csak bámult szótlanul, dacosan villant a tekintete. Déjá-vu érzésem támadt, láttam már ezt a jelenetet, sok évvel azelőtt, a másik Ádámmal, a bátyámmal, és Ámos Zsuzsival, akit Pandának becéztek. Ők idősebbek voltak akkor, Panda tíz-, Ádám tizenegy éves, és csaknem összeverekedtek az iskolaudvaron. Solymár Tamás miatt, aki lekishülyézte Ádámot. Akkor Panda és Solymár Tamás győzött.

    Egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy Veronika győz.
„Beültettem kiskertemet a tavasszal, rózsa, szegfű, liliom és rezedával, ki is nyíltak egyenkint, el szeretném adni mind, de most mindjárt..." Régi gyerekdal... Érdekes módon megmaradt bennem, hogy a bátyámtól hallottam először, és csak azután anyánktól. Csengő gyerekhangon énekelte Ádám a versikét, kicsit lassabban a kelleténél, áhítatos átéléssel. Később anyám is dúdolgatta, főleg esténként, lefekvéskor. A fiaimnak is megtanítottam. A kisebbiket nem sikerült elbűvölni vele, de Ádám, az idősebb fiam, egyre inkább nekibátorodott, és majdnem hibátlanul megjegyezte az egészet. Ugyanazon a csengő fiúhangon hallottam: „Én megveszem virágodat, ha eladod, ha az árát, ha az árát nem sajnálod, versenyfutás az ára, fussunk egyet utána! de most mindjárt!"... Végigszaladt a hátamon a hideg. Ezt a dalt jobb lett volna elfelejteni, eltitkolni, eltemetni... és ehelyett a kisfiam teli torokból zengi, hogy „versenyfutás az ára, fussunk egyet!"...
... hogy minek mi volt az ára, az nagyon korán és határozott módon, markánsan rövidre zárt helyzetekben mutatkozott meg.
    Egyszer, egy társaságban, iszonyúan összevesztünk egy filmen. Nyolcvanegy vagy nyolcvankettő telén lehetett. Az úgynevezett nagy generáció kamaszkori élményeiről szól a történet, hatásos képekkel, egyik főhőse, Pierre, az örök lázadó archetípusa; a legtöbb fiatal ilyen akart lenni, legalább egy rövid ideig. Nagy siker volt a film, ájultán dicsérte mindenki, s akkor még nem sejthettük, hogy a rendszerváltozás után majd folyton nyomatják nekünk a tévében, hogy lám, lám, milyen szókimondó dolgozatokat engedtünk már akkor, amikor... Szóval, nyolcvanegy vagy nyolcvankettő egyik füstös-boros éjszakáján, valamelyik zajos, már leszálló ágban lévő házibulink maradék vendégei előtt Ádám megjegyezte, hogy azért nana, nem olyan jó ez a mozi, mint ahogy elhitetik velünk. Miért, kérdezte rögtön mindenki. Hát mert, mondta Ádám, azt sugallja, hogy hatvanhét után szépen lassan rendbejött itt minden, pedig dehogy. Kínosak ezek az évszámok, vetette oda foghegyről egy fiú. Igen, kínosak, felelte Ádám, és az a legkínosabb, hogy az egész életünk, meg az apánké, meg a nagyapánké, nem más, mint ilyen rohadék évszámok láncolata. Na, de milyen jó kis film, mondták a többiek, álomszerűség, mesterien adagolt elvágyódás, hiszen innen, akinek csak egy csöpp esze van, el akar menni. Ádám üvöltött, tele van a tököm a nagy generációval, üvöltötte, majd megnézem őket úgy húsz-harminc év múlva, nagyon kíváncsi leszek, mennyiben különböznek az apáiktól, anyáiktól meg a nagyszüleiktől, akiket most kiröhögnek és megtagadnak, üvöltött, részeg is volt már, porhintés, hát nem látjátok, mindig a formát boncolgatjuk, hogy a lényeget elfelejthessük. Kiabált, és megint rám maradt a piszkos munka, hogy lenyugtassam valahogy. Persze, a többiek nem tudták, hogy nekünk éppen nincs útlevelünk, és a bátyám a szokásosnál elkeseredettebb.
    Igen, az útlevelünket elvették a szárnyashajónál. Még fel se szálltunk... és aztán nem is szálltunk fel soha. Motozással fenyegettek, már az elején... „Megy a hajó a Dunán, lemaradt a kapitány..." A kapitány éppenséggel a mi pártunkon állt, odaszólt halkan: „utálom ezeket a fináncokat", de hiába, nem segíthetett. Rongyos ötven márka miatt tört ki a botrány. Fagylalttól fagylaltig, bezárult a kör.
    Látszatra más dolgokról beszélek, és nem arról, hogy nekem egyszerre kellett őket elvesztenem, a bátyámat és Solymár Tamást. Látszatra másról, pedig nem. Itt minden arról szólt, a hazugságokról. Még a bátyám halála is.
    Mindenkit körülszimatoltak. Engem is behívtak beszélgetni, mielőtt Londonba mentem. Valahogy nem szerették, ha valaki sokat utazik, én meg csakis azt akartam; el innen, el, messzire, folyton ez motoszkált a fejemben. Tenyérnyi cetli érkezett a címemre, egy sajtpapírféleség, a hatóságtól, még annyi fáradságot se vettek, hogy borítékba tegyék; az állt benne, hogy egy kis probléma van az útlevelemmel, fáradjak be személyesen a Népköztársaság úti palotájukba. Tehát az Andrássy útra kell menned, hümmögött apám; igen, feleltem, jó hírük van ott a fiúknak, már régről. Igyekeztem provokálni apát, de sikertelenül, csak morgott valamit, és bement a szobájába. Nagyon jól tudta, hogy semmi gond nem lehet, ez csak ürügy; és persze ugyanolyan jól tudtam én is. Az ismerősök figyelmeztettek, őrizzem meg a cetlit, de hiába próbáltam magamnál tartani, a portán szinte kirántották a kezemből másnap, és felküldtek az emeletre. Álltam a lépcsőfordulóban, bámészkodtam, és akkor megszólalt egy hang a hátam mögött, a nevemet hallottam, Schön Zsófia, jöjjön kérem; összerezzentem, nem volt se ajtónyitás, se lépések zaja, csak a félhomályból hirtelen ez a komor, köszönés  nélküli felszólítás. A szűk szobában hárman ültünk aztán, a két férfi meg én.    Fiatalok voltak, az egyik nyalka, gondosan hajzselézett; a másik inkább egy kültelki vagányra emlékeztetett. Nem viseltek egyenruhát. Kinyitottak egy dossziét, és elkezdték... mindent tudtak rólam, Ádámról és apánkról is. Úgy olvasták nekem az életem eseményeit, mint a Jóisten a Sors könyvét... Dühített nagyon, és megalázó volt. Mintha még azt is tudták volna, milyen színű bugyit vettem fel reggel. Minek utazik maga annyit, kérdezte hirtelen a nyakkendőtűs Lakatos elvtárs. Csak, feleltem. Na igen, női válasz, mosolygott a másik, a szőke vagány. Olyan felesleges dolog ez, pénzpocsékolás, tudja; folytatta behízelgően Lakatos elvtárs; hiszen ma már bárki vásárolhat egy Lada személygépkocsit, és leugorhat vele a Balatonra, hát kell ennél több? Lakatos elvtárs kedélyesen nevetett, és várakozással nézett rám. Leugorhat, kérdeztem kissé bambán; apám egyik barátja jutott eszembe, aki az ötödik emeletről ugrott le, mert feljelentették néhány értékes orosz ikon birtoklása miatt, és nem hagyta békén „a belügy". Ma már könnyű az élet, mondta a szőke hajú, és én halkan megjegyeztem, La vie est ailleur. Tessék, kapta fel a fejét a nyakkendőtűs, de aztán befejezetlenül hagyta a mondatot. Végül elém csapták az asztalra az útlevelemet, büszkén, milyen szép, új, kék borítót terveztek abban az évben, és persze, maradt a szokásos óriási méret, mindegy, nekik nagyon tetszett. És azt mondták, majd újra találkozunk, amikor hazajövök. A folyosón végiglapoztam az útlevelemet. Feleannyi időre kaptam vízumot, mint amennyire kértem, bizonyára preventív célzattal.
    A negyvenedik születésnapomon csengett a telefon. Nem akartam hinni a fülemnek, Helén hívott. Kicsit ideges volt, kicsit zavart. Mi van velem, kérdezte, nem sokat tud rólam, csak annyit, hogy van két gyerekem, makacsul nem járok el az osztálytalálkozókra, s nem tartom a kapcsolatot senkivel a régiek közül. Hát nem, feleltem, de azért mi ketten találkozhatnánk. Egy csendes kis cukrászdát választottunk, a Pasaréti úton. Elkéstem, Helén már várt. Alig változott, csak pár kilót szedett fel, de bőven megtehette; az öltözködési stílus, a hajviselet, a szemüveg s főként a mosoly olyan maradt, amilyen volt. És mégis teljesen más, ez az első néhány perc után kiderült; úgy tűnt, a gazdagságot mégsem lehet leplezni, benne van valaki mozdulataiban, a magabiztosságában. Tudtam már előzőleg, hogy a férje az egyik legnagyobb cápa az építési vállalkozók között, mellesleg ismert műgyűjtő. Rippl-Rónaival van náluk kitapétázva a lakás. Mindez nem lett volna érdekes, ha nem tudom azt is, honnan indult, történetesen a József Attila-lakótelepről, igaz, műegyetemi diplomával és erős akarattal. Emlékeztem rá, hogy fiatalon, az első állami munkahelyén belépett a pártba. Ez úgy megmaradt az emberben, mint egy szálka a köröm alatt. S milyen furcsa, ott, a kis budai kávézóban, Helén egyszer csak bizonygatni kezdte, hogy a férjét ezért a lépéséért megutálták a barátai, éppen most, az új-régi rezsim idején. Felhánytorgatják a párttagságot, pedig azóta már kilépett. Belépett és kilépett, ismételtem bután, mert hirtelen nem tudtam mit válaszolni, nem akartam semmi sértőt mondani, hogy igen, ez így volt, a rövidre zárt helyzetekkel, és mindennek megvolt az ára... és hogy nekem hasonlóképpen sarkított véleményem van azokról, akik ilyesformán lépegettek, mert a mi nemzedékünk már nem magyarázhatja ki magát úgy, mint a szüleink, az ötvenes évek terrorjával s ami utána jött... Belépett és kilépett, és mindkettőt a megfelelő időben tette. Mint sokan mások. Kinek mi köze hozzá? Néztem Helént, ahogy a jómód lenyűgöző biztonságát viselte, néztem a holmiját, a gyönyörű autóját, hallgattam, ahogyan egy számomra idegen világról mesél, a pénz és az összeköttetések világáról. Akkor váratlanul azt mondta, hogy pánikbetegsége van.
    Fagylalttól fagylaltig, bezárult a kör. Ádám és Solymár Tamás elutazott a Balatonhoz, tizenhat évesen, szülői felügyelet nélkül. Nagy kalandnak ígérkezett. Az is lett. Később sokszor elmesélték, ahogy ültek a presszó teraszán, kanalazták a fagylaltot, vihorásztak, s egyszerre meglátták a vonuló tankok sorát. Csehszlovákia, hatvannyolc. A történet ismert. Erre a kalandra gondoltam, amikor a hajóállomáson elvették az útlevelünket, és lekísértek kihallgatásra. „Megy a hajó a Dunán, lemaradt a kapitány, kiabál, trombitái, de a hajó meg nem áll..." A huszonkettő nem hoz szerencsét, mondogatta mindig Ádám. Huszonkettedike volt, szép nyári nap, elhatároztuk, hogy áthajózunk Bécsbe. Egyetlen napra mindössze, végül is közel van; az volt az álmunk, hogy megkávézunk a Kärtner egyik cukrászdájában, s aztán fordulunk is vissza. Már akkor rossz érzésem volt, amikor megérkeztünk a hajóhoz, és láttam, az összes utas, órákkal az indulás előtt, nyilván bevackolódott a csomagjaival az utastérbe. Fegyelmezetten, csendben várakoztak. Ezek úgy ülnek, mint az állampolgárok, súgta oda Ádám, és halkan röhögött. Taxival jöttek? - kérdezte hűvösen a vámtiszt. Talán a bérkocsi okozta a vesztünket, nem tudom, de tény, hogy Ádám zsebéből előkerült a bűnjel, a gyűrött ötvenmárkás, ami meghaladta az engedélyezett keretet. A vámtiszt gyors mozdulattal elrakta, s intett, hogy mehetünk. Továbbléptem, de Ádám éles hangja megállított, már nem emlékszem, mit kérdezett, de arra igen, hogy a vámos kiabált, a jegyzőkönyvet emlegette; valahonnan előkerült a felettese, vitatkoztunk, és közben a hajó elindult. Úgy éreztem, minden elveszett, nem az utazás és a pénz veszett oda valójában, hanem az egész életünk méltósága. Rongyos ötven márka miatt. Lekísértek minket a lépcsőkön, megálltunk egy sötét terem küszöbén, és a vámtiszt azt mondta: „Nem jó."
    És mi történt ott, az iskolaudvaron, Panda és Ádám között? És mi történt utána Panda és Solymár Tamás között? Mert már akkor eldőlt, hogy ők ketten a győztesek, és mi, én és a bátyám, a vesztesek. Minden eldől már nagyon korán, a gyerekkor kezdetén...
    És aztán a másik balatoni nyár, a végzetes... Nekem a Balaton a Riviéra... amikor Ádám berúgott, és leszaladt a domboldalon... mintha repült volna... vagyis berúg és leszalad és repül, mert az én számomra ez mindig jelen idő, örökös jelen, mert behunyom a szemem, és látom. Solymár Tamás is szalad, de ő térdre esik, valahol félúton, ez a szerencséje, valószínűleg ezzel a mozdulattal menti meg az életét. Ádám hibátlanul fut. „... kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért..." Ott van egy kő, de nem veszi észre. Solymár Tamás kiabál, de már késő. Miért képzelem, hogy elgáncsolja a bátyámat? Megannyiszor lepereg előttem az egész, jelen idő az örökkévalóságban, akár egy bármikor vetíthető film, pedig a városban voltam, itthon; nem láttam, mi történt, csak mesélték. Miért hiszem, hogy akkor, a dombon is kitette a lábát Solymár Tamás? Szemtanúk vannak, elmondták, hogy minden tisztán, követhetően zajlott. Baleset volt, kétség nem férhet hozzá.
    Pánikbetegségem van, mondta Helén a pasaréti cukrászdában. Elmesélte, hogy az milyen; hirtelen rosszullétek, fuldoklás, ájulás. Akkor én is elmeséltem, hogy én meg egy ideig a bal szememre nem láttam, nem tudtam menni az utcán, úgy vezettek. Stresszhatások... Érdekes, sőt mulatságos, gondoltam, hogy Helén a sok pénztől szorong, én meg attól, hogy semmink sincs. De hát ki nem vett részt ebben, kérdezte Helén, amikor a párttagság került szóba. Mondhattam volna, hogy például az én férjem nem vett részt. És ki is rúgták az egyetemről, úgy kirúgták, hogy földet se ért a lába, mert az építőtábornak nevezett kényszermunkán elküldte az anyjába a KlSZ-titkárt, s majdnem megverte. Utána átiratkozott egy főiskolára, de ott is járt a szája, és akkor közölték vele, vegye úgy, hogy feketelistán van, és köszönik szépen az eddigi igyekezetét, így az ő részvétele egy picit másmilyenre sikerült.
    Ködbe vesző vidék már, azok az évek. És ködbe vesző gyerekkor... Mindenki másképp emlékszik, mindenkit másképpen csap be az emlékezete. Talán nincs is jelentősége a régi dolgoknak. Karrierek születtek, önmítoszok, önigazolások.
    „A várfalon van egy lik, ott rohant ki Zrínyi Mik!" - ezt kiabálta Ádám torkaszakadtából, én meg azt, hogy: „Ne nevess, kifut a bableves!" Fogócskáztunk az iskolaudvaron, krétával firkáltunk az aszfaltra. Panda kijött a tornateremből, vadonatúj farmernadrágot viselt, feszeset, amilyenről én akkor még nem is álmodhattam. Leült a kis terasz lépcsőjére. A bátyám egyszer csak abbahagyta a játékot, és odaült Panda mellé. Megéreztem, hogy felesleges vagyok. Messzebb mentem.
    Párizsban Panda már nem volt szép, de még mindig átsuhant néha valami az arcán, amire figyelni kellett. Sohasem volt lágyság azon az arcon, és a külföldi évek még jobban megkeményítették a vonásokat. Azt mondta, túl sokáig élt egyedül, és a magányos időszak meggyötörte, nyomot hagyott rajta. Aztán férjhez ment egy amerikai zenészhez, lett két gyerekük, Jeremiah és Rachel. Egy manzárdlakásban beszélgettünk. Mintha szégyellte volna, hogy nem gazdagabbak, pedig kellemes helyen laktak, majdnem a République téren. A kis Jeremiah, akinek Május volt a beceneve, ott ugrált körülöttünk, és folyékonyán kérdezgette az anyját három nyelven. Panda láthatóan büszke volt a fiára, és lehetett is, a kisfiú okosnak és kedvesnek tűnt. Nem hittem volna, hogy valaha lesz gyerekem, ráadásul kettő, és ilyen későn; magyarázta Panda, és most nagyon boldog vagyok velük, tette hozzá halkan. Neked miért nincs gyereked? - kérdezte hirtelen. Még van egy kis időm, feleltem. Nem sok, mondta töprengve, annyival nem vagy fiatalabb tőlem. Nem tudtam, mit válaszoljak. A bátyámról nem esett szó. Nemsokára elbúcsúztam, és vegyes érzésekkel baktattam a Magentán. Aztán hazajöttem Párizsból, és kiderült, hogy terhes vagyok. És az én idősebb fiam is májusban született.
    „Mi nem jó?", kérdezte a parancsnok. „Az írógép. Majd jön a szerelő." Rövid tanakodás után kanyarogtunk még pár percig az alagsorban, aztán betessékeltek minket egy szobába. Leültünk. Szemben, a falon, hangulatos életképek fotói voltak, vidám keretben, „Hajókázzon a Dunán!" felirattal. A vámtiszt idegesen tette fel a kérdéseket. Ádám a kezdeti pimaszsága után apátiába süllyedt, nagyrészt én válaszoltam helyette is. Igen, testvérek vagyunk. Igen, turistaútnak terveztük. A vámtiszt három ujjal pötyögött egy özönvíz előtti masinán, amelynek már régen a múzeumban lett volna a helye. „Galamb, menjen, hozzon nekem ragasztót!", küldte ki hirtelen a tisztet a felettese. Ültünk egy darabig csendben, s éreztem, Ádám finoman oldalba bök a könyökével. Na igen; a falitükörből láttam, hogy a férfi átnyúl a másik íróasztalhoz, kotorászik egy fiókban. Szépen, nyugodtan lopta előttünk a beosztottja cigarettáját, úgy négy-öt szálat szedett ki, és átpakolta a saját dobozába. Aztán elvették az útlevelünket, és elengedtek. Mentünk egyenesen a Gerbeaud teraszára, sütött a nap, a turisták jókedvűen sörözgettek. Fagylaltot rendeltünk, nagy adag habbal. Bezárult a kör. Ádám sokáig nem szólt, végül rekedt hangon megjegyezte, hogy ideje innen elhúzni a nyavalyába, de végleg. Most egy kicsit nehéz lesz, nevettem fanyarul, hacsak nem kötsz névházasságot valakivel. Nem az én stílusom, felelte a bátyám, és elgondolkodva nézte a szomszéd asztalnál ülő külföldieket.
    Galamb és az enyveskezű főnöke az összes valutánkat lefoglalta, sose kaptuk vissza. Később büntetést is fizettünk, Ádám két hónapig dolgozott egy asztalosnál, bár apa nagyvonalúan felajánlotta, hogy rendezi a csekket. Aztán újra lett útlevelem, de Ádám nem kávézott a Kärtneren soha.
    „Nekem a Balaton a Riviéra"... énekelte egy rekedtes női hang, és mi, a férjem meg én, felkaptuk a fejünket. Kellemes nyári délután volt, és egy dokumentumfilm ment a tévében a régi balatoni üdülőkről. Nem érdekelt minket, csak amikor meghallottuk a dalt. Korabeli felvételeket mutattak. SZOT-üdülő, pártüdülő, vállalati üdülő, KISZ-tábor. És minden, ami volt, pancsoló gyerekek, napfürdőző kartársak, lángos, palacsinta, főtt kukorica, halászlé, esti tábortűz, csónakázás, pingpongmeccs, focimeccs. Hosszú hajú fiúk és lányok, fapapucs, trapéz farmer, gitár, fürdés holdfénynél. Romantika, nosztalgia. Minden, ami kell. Egyszerre volt nevethetnékem és sírhatnékom. Néztük önmagunkat, a fiatalságunkat a feketefehér filmkockákon. Valahogy visszamenőleg derült ki, mit csináltak velünk. Hogyan fogták be a szánkat. Legalábbis a többségét. Arculcsapás volt. Szánnivaló volt. És idillikus. Mert igen, a biztonságérzet... A biztonságérzet? Lakatos elvtárs is mondta, bárki leugorhat a Balatonra. Bárki bárhova utazhat. Azt nem tette hozzá; akkor, ha megengedjük neki. És persze, ne legyen a lyukas zsebében ötven márka plusz.
    Az iskolaudvaron Panda és Ádám szorosan egymás mellett ült a terasz lépcsőjén. Később sétálgattak. A tornaterem ajtajából Solymár Tamás, a kapu alól én figyeltem őket. Az udvar közepén emelkedő volt, talán homokdomb, már nem emlékszem. Amikor Solymár Tamást meglátta, Panda ellökte Ádámot. Durván. Nekem nem tetszett a mozdulat. Megjegyeztem. Még Párizsban is eszembe jutott, amikor Panda rántott egyet a nagyobbik gyerekén valami semmiség miatt. Solymár Tamás odakiabált, és lekishülyézte Ádámot. Ádám lefutott a kis dombról. Már majdnem leért, mikor Solymár Tamás elgáncsolta. Aztán Ádám után nyúlt, mintha megbánta volna, de már későn. Ádám elesett, bele a pocsolyába. Arccal bele a sárba. Panda nevetett. Solymár Tamás nem nevetett, csak nézte. Végül én futottam oda. Ádám rajtam töltötte ki a dühét. Tűrtem. De soha nem felejtettem el nekik, kettőjüknek.
    „... akik versenypályán futnak?..."
    Stein Gyöngyi megmondta előző nap, az Anker köznél, hogy Pandát nem lehet elzavarni.             Megszerzi, ha akar valamit.
    Pandát nem hibáztathatja senki. Túl jó lehetőségei voltak, gazdag rokonok, akik mindent elintéztek, és tárt karokkal várták. Miután szakított a bátyámmal, névházasságot kötött egy ismeretlennel, úgy került Angliába. Később átköltözött Párizsba. Nyughatatlan maradt. Amikor találkoztunk, Mexikóba vágyott. Frida Kahlóról mesélt és az indiánok halotti kultuszáról. Arra gondoltam, soha nem is volt a bátyám sírjánál. A temetésre sem jöhetett el, hiszen akkor már Londonban élt.
    Solymár Tamás is elment. Ugyan, minek maradt volna itt? Panda mindkettőjüket elhagyta, az országot is elhagyta, Ádám meghalt, én pedig, ahogyan Solymár Tamás a repülőtéren mondta búcsúzóul, már nem voltam döntő tényező. Solymár Tamás vagány volt, pár száz dollárral a motyójában vágott neki a világnak. Sokat kockáztatott, és sokat nyert. Azt el kell ismerni, hogy nem félt soha. Mint ahogy a bátyám sem volt beszari alak, s ezt nem azért mondom, mert az a szerencse ért, hogy a testvére vagyok.
    „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra..."
    És megint egy emlék. Nyári hajnal, egy átbulizott éjszaka után. Rózsaszín fények az ég alján, miegymás. Állunk négyen a Bazilikánál, a kis földalatti lejáratát nézzük átellenből, és a két fiú vérre menően vitatkozik. Arról, hogy a Népköztársaság útján, amit persze mi Andrássy útnak hívtunk, a földalatti eredetileg fordított irányba ment vagy sem. Ádám szerint Budapesten először „balra hajts!" volt, csak később megváltoztatták, Solymár Tamás bizonygatja, hogy ez lehetetlen. Panda ásít. Ádám hirtelen, félrészegen ordításban tör ki, „Áruljátok el nekem, hol vannak a jó helyek!" Solymár Tamás nevet: „Miért, nem találod a helyed?" Ádám a nyakába borul, pátosszal mondja: „Tudni kell, mi fontos és mi nem fontos." Panda dünnyög, hogy menjünk már haza. Nekem fáj a fejem. Egy nyitott ablakból rádiózene szűrődik az utcára, az Only you szól a fejünk felett, egy korán kelő család ajtócsapkodásaival kísérten. Csak toporgunk, és ők ketten, a teremtés koronái, képesek hosszan vitatkozni az irányokon. Végül leülünk az Engels téren, és megvárjuk, amíg kinyit a tejbolt.
Az a másik hajnal, a repülőtéren. Hideg és metsző szél. Solymár Tamás, ahogy összehúzza magán az agyonhordott, fekete kabátját. Karácsony előtt ment el.
    Egyszer a férjem jött haza autóval a Balatonról, és felvett az országúton két stoppost.         Rokonszenvesek voltak, meséltek magukról. Kiderült, hogy egyetemisták, éppen arra az egyetemre járnak, ahova annak idején Ádám. A férjem elmondott néhány dolgot a régi időkről. A fiúk nem hitték el, azt pedig egyszerűen nem is értették, milyen lehetett egy építőtábor. A férjem sorolta, hogy szőlőkacsolás, almaszedés, barackválogatás, cefregyártás, csótány, esetleg poloska, katonakoszt, brómozott tea, vécépucolás, kötelező villanyoltás, mindez többnyire az Alföldön, ahol homok jobbra, homok balra, homok mindenhol; és voltak vetélkedők, lehetett például szavalni vagy kamarakórust alakítani. A két egyetemista fiú dőlt a nevetéstől, ők bizony el nem mentek volna, közölték önérzetesen. A férjem megemlítette a saját esetét, azt, hogy nem volt hajlandó este kilenckor lekapcsolni a lámpát, és személyiségi jogokat emlegetett, ebből lett a botrány. Ezek ilyen legendák, én ezt nem hiszem el, mondta az egyik fiú. A férjem mosolygott, és nem felelt semmit. Tudjátok ti, mit jelentett az, hogy valaki KISZ-titkár az egyetemen? - kérdezte tőlük. A fiúk nem tudták. Te jó ég, mondta a férjem, amikor hazaért, már majdnem kétszer annyi idősek vagyunk, mint ezek a kis nyikhajok. És hogy nem hiszik el a tényeket, nem hiszik el az életünket. Örülj neki, feleltem, az a jó.
Baleset volt, kétség nem férhet hozzá. Ádám berúgott, nekirohant a lejtőnek, elvesztette az egyensúlyérzékét, elesett, és beverte a fejét egy kőbe. Solymár Tamás kiabált, hogy álljon meg, talán kinyújtotta a kezét is, hogy megfékezze a bátyámat. És mégis mindig úgy látom a jelenetet, hogy Solymár Tamás elgáncsolja Ádámot. Mint az iskolaudvaron.
    Versenyfutás az ára, fussunk egyet utána... Ezen a nyáron dőlt el minden, az érettségi vizsgáim nyarán. Kiderült, hogy Panda és Solymár Tamás... kiderült Frankenstein és a Krisztina-kör, kiderült, hogy Solymár Tamás egy tetű. Panda szakított Ádámmal. Utána szakított Solymár Tamással. Végül elutazott. Szárnyashajókaland, Ádám és én ülhetünk a fenekünkön. Aztán egy kósza ötlettel a fiúk elindulnak a Balatonra. Én Pesten maradok, egyedül, a szülők vidéken nyaralnak.
    Solymár Tamás az agyonhordott télikabátban, a repülőtéren. Mondtam, hogy odaadom Ádám hegymászó dzsekijét, legalább emlék. De nem fogadta el. Ádám szavaival magyarázta magát, hogy tudni kell, mi fontos és mi nem fontos. Hogy nem vagyok döntő tényező. Stoplámpa lettem, a kigyulladó piros. És hogy én még Ádám halálára is féltékeny vagyok, mert miért nem én voltam ott, miért ő. Te kis hülye, mondtam búcsúzóul.  Dühösen  hátat fordított,  és  indult. Nem vártam meg, amíg felszáll a gép.
    Azon az eltűnt fényképen, a budaligeti kertben, Dédi áll és mosolyog, Ádám pedig felugrik a levegőbe. Repül. Elkattintottam a gépet, kész, mondtam. És emlékszem, hogy Ádám futásnak eredt, körbeszaladt a kertben. Nevetett és bolondozott. Önmagával futott versenyt a cseresznyevirág-tavaszban.