VISSZA A LISTÁHOZ
 

Frida Kahlo
 

Alább nem Julie Taymor Frida című filmjéről (Miramax Films, 2002), hanem annak hőséről, Frida Kahloról lesz szó, mert a mexikói művésznőnek (akinek apai nagyszülei nem mellesleg Aradról vándoroltak ki Németországba), sajnálatos módon nem igazán létezik magyar nyelvű irodalma (ill. hónapokkal a film bemutatását követően kaptak észbe a hazai kiadók). Mindez tehát egyfajta háttérinformáció azoknak, akik látták a filmet, s reményeim szerint kedvcsináló azoknak, akik még nem.

       Frida Kahlo:  Önarckép, 1940
       Frida Kahlo: Önarckép Doradonak, 1941

Kahlo apja, Wilhelm illetve a későbbiekben Guillermo Kahlo – aki tehát egy erdélyi magyar zsidó család sarja –, 1872-ben Baden-Badenben születik. 19 éves korában vándorol ki Mexikóba, ahol előbb egy üvegáru, egy könyvesbolt, majd egy ékszerüzlet eladója lesz. Első házasságából két lánya születik, Maria Luise és Margarita. Felesége a második kislányuk születése után meghal. Huszonhét évesen Guillermo Kahlo újra megnősül. E házasságából négy lánya születik, Matilde, Adriana, Frida és Cristina. Frida anyja apai ágon indián, anyai ágon spanyol származású. Guillermo Kahlo apósától tanulja meg a fényképészet mesterségét. 1904 és 1908 között közel ezer felvételt készít Mexikó építészeti örökségéről, mellyel elnyeri “a mexikói kultúrális örökség első számú hivatalos fotográfusa” címet, s a későbbiekben is az egyik legkíválóbb mexikói specialistája marad a tájkép- és az építészeti fényképezésnek ("a mexikói Klösz György").

Frida Kahlo 1907 július 6-án születik, bár a későbbiekben születési dátumaként újra is újra 1910-et adja meg, hogy így egyidősnek vallhassa magát a mexikói forradalommal. A forradalomnak köszönhetően hatalomra kerülő – egy ideig Zapata és Villa parasztseregei, valamint az anarcho-szindikalista munkásság támogatását is élvező – nemzeti liberális burzsoázia 1917-ben lépteti életbe a korabeli világ leghaladóbb (demokratikus és antiimperialista) alkotmányát: nemzeti vagyonná nyílvánítják az ásványi kincseket, a földet, és az egyházi vagyont; felosztják a latifundiumokat; törvénybe iktatják a 8 órás – nők és gyerekek számára 6 órás – munkanapot, az egyesülési és sztrájk jogot; megállapítják a bérminimumot; megtiltják a monopóliumok létrehozását.

Frida Kahlonak 18 éves korában egy autóbuszbaleset következtében tizegynéhány helyen törik el a jobb lába, három helyen törik el ill. reped meg a medencéje, a harmadik és negyedik csigolya között pedig a gerince, miközben a busz fém kapaszkodórúdja hátulról átfúrja az oldalát, ami elől a vagináján jön ki. Orvosai a csodával határos szerencsével hozzák vissza az életbe, de maguk sem hisznek benne, hogy valaha is újra járni fog. Bő két év is eltelik, mire ez bekövetkezik, s mivel közben nem fejezheti be, ill. folytathatja tanulmányait, festeni kezd. 21 éves korában lép be a mexikói kommunista pártba (PCM), melynek alig egy évig marad tagja, viszont közben megismerkedik, majd házasságot köt a szintén baloldali Diego Riveraval (1886-1957), aki egy nála húsz évvel idősebb, ekkor már Mexikó szerte híres, s a korabeli Nyugat-Európában is ismert festő.

Rivera 1907-21 között főleg Franciaországban él, de hosszabb-rövidebb időre Nyugat és Dél-Európa több más országába is ellátogat. Párizsban Modigliani, Juan Gris, Gertrud Stein baráti köreihez tartozik. Óriás termetű ember, aki már ebben a korai, európai korszakában is majd’ mindig picit nagyobb képeket fest, mint kortársai (Modigliani képeinek hosszabbik oldala ritkán nagyobb, mint egy méter, Riveranak rövidebb oldalai is ritkán kisebbek). Miután Rivera hazatér Mexikóba, az un. mexikói muralisták vezéralakjává válik, Orozco és – a filmben Banderas által alakított – Siquerios mellett. 1922-től óriási méretű freskókat fest különböző mexikói, továbbá san franciscoi, detroiti stb. közintézményekben. Amiről a mexikói muralistáknál szó volt, az egy olyan festészet megteremtése, ami nemcsak az avatott néző számára készül, mégsincs lebutítva, sőt egy olyasfajta világkép enciklopédikus megfogalmazására törekszik, amire Európában a reneszansz óta nem volt példa. Ugyanakkor Riveraék át is hágnak minden korabeli akadémiai konvenciót, hasznosítva a századelő nyugat-európai avantgard festészetének tanulságait, felfedezve a pre-kolumbián indián (maya, azték, tolték) művészetet, vagy az addig lenézett, primitívnek és naívnak tartott népművészetet. (Nem mellesleg ebben az időben Riveranak van az egyik legnagyobb, s legszebb gyűjteménye a pre-kolumbián mexikói művészetből.)

Diego Rivera: Fenyőmagárus, 1936
Diego Rivera: Az illúziók, 1944
Ami Fridát, vagyis Magdalena Carmen Frieda Kahlo de Riverat illeti, kortársai őt egy gyönyörű, vonzó, temperamentumos, okos, jó humorú nőnek ismerik meg. Az egykori balesetnek első ránézésre nyoma sincs rajta, jóllehet időnként rettenetes fájdalmak gyötrik, gerincproblémák jönnek elő, rendellenességek jobb lábának vérellátásával. 32-ben derül ki, hogy – a baleset következtében – nem születhet gyereke. Mindennek következtében életének a balesetet követő három évtizedében több, mint harmincszor megoperálják.

 A film bőségesen taglalja Kahlo magánéleti válságait. Frida 1935-ben keres fel egy ügyvédet annak szándékával, hogy elválik Rivérától. El is költözik, önálló életet kezd, melyben utazások, új párkapcsolatok következnek. A film ez utóbbiak közül a Trockijjal való viszonyra koncentrál, s nem tesz említést a szobrász Isamu Noguchi-ról, a fényképész  Nickolas Muray-ról, a galerista  Julien Levyről, ami további három ugyancsak fontosabb kapcsolat volt Frida életében (a Szovjetunióból száműzött Trockijt, Moszkvai nyomásra utasítják ki Norvégiából, s a mexikói kormány Rivera közbenjárásának köszönhetően ad politikai menekült státuszt neki 1937-ben). A válásra végül 1939-ben kerül sor. Egy évvel később viszont Kahlo és Rivera ismét házasságot kötnek, ami immár Frida 54-ben bekövetkezett haláláig tart.

 Rivera az első pillanattól kezdve érzékeli Frida művészi kvalitásait, jóllehet a 30-as évek második feléig Kahlo úgy van vele, hogy ő csak magának fest. Képei túlnyomó többségükben kis méretüek, a leggyakrabban önarcképek, s ha nem is mindig a klasszikus önarckép formát követik, majd’ minden esetben önéletrajzi jellegűek. Kahlo ugyanakkor mégsem magával foglalkozik, hanem azzal amit az ember legbensőbb tartományaiból a legközvetlenebbül, a legintenzívebben megfigyelhet. Ezért ritkább, viszont nemkevésbé mély az, amikor mások arcába, mások történeteire tekint. Ilyen értelemben művei naplószerűek, jóllehet nem annyira a külső történéseket beszélik el, mint inkább az ezekből kiinduló, vagy ezeket reflektáló képzeteket és fantáziákat.

Frida Kahlo: A két Frida, 1939

1938-ban őt lepi meg a legjobban, mikor amerikai gyűjtők – akiknek Rivera mutatja meg Frida képeit – négy képét vásárolják meg egyszerre, majd ennek köszönhetően röviddel később egy önálló kiállításra szóló meghívást kap New Yorkba. A második, 39-es párizsi önálló kiállítása, a szürrealisták vezéralakjának, a Mexikóba látogató Andre Bretonnak az ötlete, aki Kahlot azonnal a szürrealisták közé sorolja. A két egymást követő egyéni kiállítás fogadtatása közt óriási a különbség. A New Yorkban bemutatott huszonöt kép felét azonnal megveszik, sőt újabb képeket rendelnek tőle. A párizsi galériás viszont – aki egyébként főleg Salvador Dali képeivel kereskedik –, mindössze két képének bemutatását javasolja, mondván a többi sokkolná a francia közönséget. Végül több festményét is bemutatják, de egy olyan kiállítás keretében, ahol Frida képei mellett pre-kolumbián szobrok, XVIII, XIX. századi mexikói táblaképek, s az egyébként kitűnő mexikói fotós, Manuel Alvarez Bravo (1902 - 2002) 32 fényképe, valamint mexikói csecsebecsék is szerepelnek. E párizsi fogadtatás annyira lehangolja Fridát, hogy lemondja Londonba szóló kiállítási meghívását (a párizsi művészek közül egyedül Marcel Duchamp bizonyul szimpatikusnak, s segítőkész barátnak számára). Hazautazik, s innentől kezdve egy nagyon intenzív és magabiztos alkotói korszaka kezdődik. A festés, a csoportos kiállításokon való szereplései mellett tanítani kezd (a műtermi stúdiumok helyett kiküldi az utcára, a piacra rajzolni és nézelődni a növendékeit). Ennek 1950-ben egy kilenc hónapos, hét operációval járó kórházi kezelés vet véget. Ezt követően haláláig erős fájdalomcsillapítókon él, képei melankólikusabbá válnak, s eltűnni látszik belőlük az a szenvedélyesség, ami munkáit addig jellemezte. Nincs türelme a festéshez, viszont az ezekben az években írott naplója – mely nemcsak napló, hanem részben visszaemlékezés is –, azt a Fridát mutatja, akit korábbi festményeiből megismertünk. A halála előtti évben amputálni kell a jobb lábát, amit egy több hónapos mély depresszió követ. Harmadik önálló kiállítását 1953-ban Mexiko Cityben rendezik barátai. Néhány nappal halála előtt még elmegy tüntetni az USA guatemalai intervenciója ellen, holott ágyban kellene maradnia a tüdőgyulladás miatt, melynek következtében röviddel ezt követően meghal.

 Egy évvel halála után Diego Rivera a mexikói államnak adományozza a házat – a benne lévő tárgyakkal és műtárgyakkal együtt –, amelyben Frida Kahlo született, s amelyben élete vége felé is dolgozott. Ebből lett a Frida Kahlo Múzeum (s ez az a Kék ház, ami a filmben is többször feltűnik). Kahlo jelentőségének felfedezését a születésének hetvenedik évfordulóján, 1977-ben Mexikóváros Szépművészeti Palotájában (Palacio de Bellas Artes) megrendezett retrospektív kiállításától számíthatjuk, ami 1978-79-ben beutazta az Egyesült Államok nagyvárosait is, és amelyet az 1982-ben Londonban, Németországban, és New Yorkban is bemutatott „Frida Kahlo and Tina Modotti” című kiállítás követ. Tina Modotti (1896-1942) olasz származású amerikai némafilm-színésznő, fotómodell, majd fotós, aki – mint a 20-as évek mexikóvárosi baloldali művész értelmiségének jellegzetes alakja – szintén feltűnik a filmben. Mindez azt mutatja, hogy Frida

Tina Modotti: Mexikói sombrero, 1927

(vagy Tina Modotti) műveinek felfedezése, és beemelése a huszadik századi művészet történetébe elképzelhetetlen lett volna a 60-as, 70-es évek feminista mozgalmai nélkül. Az 1978-79-es amerikai bemutatók katalogusesszéjét az a művészettörténész, Hayden Herrera írta, aki az 1983-ban kiadott, meglehetősen terjedelmes, s mindmáig a legalaposabbnak tekinthető Frida Kahlo életrajzot publikálta, ami utóbb Julie Taymor filmje alapjául is szolgált (Hayden Herrera: Frida - A Biography of Frida Kahlo, Harper & Row Publishers Inc, 1983 N.Y.C).

(tbb)