I. Fejezet

    Amikor anyám szülni indult, Budapestet ellepték a tankok.
    A tévedésen alapuló családi krónika szerint december 5-én, Mikulás-napi ajándékként jelentek meg a szovjet csapatok, hogy „rendet teremtsenek"; de a valóságban ez nem így volt, Pesten már októberben tudni lehetett: „megint lőnek, mert ez egy ilyen ország", mondhatjuk, hogy novemberben aztán lőttek is az egésznek, és decemberre már minden eldőlt... Anyámat a politikai vonatkozások kevéssé érdekelhették, amíg kapualjból kapualjba ugrált, hogy eljusson a nyolcadik kerületi bábaotthonig. A bátyámat is nehezen szülte, és amikor ezen a zűrzavaros decemberi napon nekieredt a városnak, az motoszkált a fejében, hogy van egy ókori mondás: aki harcok közepette jön a világra, az ne várjon békés folytatást... Én persze akkor még nem vártam semmit. A várakozással ellentétben, állítólag könnyű szülés volt, éjjel tizenegy óra után, holdfényben, távoli lövések zajában... Anyám huszonhat éves volt, mögötte egy gyereklányként megélt háború, a továbbtanulás reménytelensége, egy korai és korántsem problémamentes házasság, és „a fényes szellők" őrülete, eleinte feltétlen bizalommal, nemsokára keserves kiábrándultsággal. Nem tudom, hogy tőlem mit várt, azonkívül, hogy fiú legyek; a hároméves bátyám mellé anyám is, apám is egy újabb kicsi fiút remélt, már a nevet is kiválasztották: László.
    Lánynéven nem gondolkodtak, ott a szülőszobában kellett kapkodni utána, és anyám választása a görög Sophiára esett, úgy hitte, ezzel elősegítheti, hogy meglegyen a magamhoz való eszem, és talán majd nem rontom el az életemet olyan ostobán, mint ahogy ő tette...
Rendkívül ronda csecsemő voltam, ezt a család egyöntetűen állítja. Pici, vézna, sápadt, ráncos. Amikor anyámnak megmutattak, felsikoltott: „Jaj, ez a gyerek csupa haj!" A bátyám, bezzeg, ő az élet hercegének született, szőkén, hatalmasan; elégedett morgásokkal, telhetetlen étvággyal...
    Egy hét múlva hazakerültem. Erre nem emlékszem, természetesen, talán jobb is; de a lakásunk, a környék nem sokat változhatott négy-öt éves koromig, és ebből az időből már vannak emlékeim.
    Szüleim, a bátyám és a dédmama a Belvárosban laktak, nem messze az Astoriától, a Vármegye utcában... Szűk, sötét sikátor, a ház mellett egy üres telek - egy lebombázott épület helye —, csupa szürke; aszfalt, beton, kövek; növények sehol, egyetlen fűszál se... A Belváros persze sokkal ártatlanabbnak tűnt, mint most; nem züllött bele a neonok, hivalkodó kirakatok, a feleslegesen pazarolt ízléstelen díszítések csábításaiba; egyszerűbb volt, tisztább, csendesebb, bár lehet, hogy egyszersmind jellegtelenebb. Aluljárók, bevásárlóközpontok, butikok, shopok, bankok? Ugyan!... A Kossuth Lajos utcán csilingelt végig a villamos; hol volt még a metró; rengeteg üzlet hajópadlós maradt a régi időkből; zománckannákban hordták a tejet, aztán tömzsi üvegekben; a népboltban kétféle szappant árultak, mindkettőt csomagolás nélkül, az egyik egy kutyát formázott, a másik meg egy kislányt; volt Diana sósborszesz cukorka, zizi, lyukas kétfilléres, átszállójegy, kalauz, szemfelszedő, töltő-tolljavító, szódás és szódásüveg, ószeres, köszörűs; kosarakban hozták a szenet; volt az Úttörő Áruházban egyfajta pántos lakkcipő és egyfajta fűzős, magas szárú; egyfajta télikabát minden méretben...

Első vagy második osztályos lehettem, amikor a szüleim elvittek kabátot vásárolni; barna, esetlen műbőr kabátot, szőrmebéléssel és -gallérral. Megvettük a kabátot, pontosabban apám vette, rám próbálta és kifizette; és szótlanul mentünk hazafelé a sötét, téli utcán. Apám hirtelen kifakadt, „micsoda egy kölyök ez!", mondta mérgesen anyámnak, „kap egy vadonatúj kabátot, és még csak nem is örül. Megköszönte egyáltalán?" Anyám élénken helyeselt, együtt méltatlankodtak, én dacosan hallgattam, de meglepetten is; bennem fel sem merült, hogy az egyenkabátért köszönettel tartozom; az osztályban, a fogason, har-mincvalahány ugyanilyen otromba, de kellemes-meleg irhakabát lógott nap mint nap; ha valamelyikünk kinőtte a kabátját, akkor kapott egy nagyobbat, ez a világ legtermészetesebb dolga volt.
    Az Úttörő Áruház tetején mozi is működött, és huszonötször megnézhettük Aranyhaj, Bambi vagy Hófehérke történetét. Perecet, vattacukrot és fagylaltot minden sarkon kaphattunk, filléres kuporgatások árán. Amikor először adott a felettünk lakó Juhászné egy kétforintost a bátyámnak, hogy vegyünk rajta fagylaltot, csak bámultuk a fantasztikus érmét... És volt diavetítő, kaleidoszkóp, kirakós mesekockák, marokkó, papírbaba papírruhákkal, fából készült kisautó, bababútor - mindenféle olcsó játék. Ezekkel azonban inkább csak a bárgyúnak tartott gyerekek játszottak, mi, többiek, addig nyűgösködtünk, amíg a szüléink leengedtek az utcára... persze csak az utca végéig... és persze mindig elszöktünk. Pesten sehol sem volt annyi átjáróház, hátsó lépcső, dupla udvar, mint az ötödik kerületben... Még ma is, holott sokat felejtettem, eljutok a Duna-parttól a Rákóczi útra úgy, hogy alig vagyok az utcán...
    Akkor, gyerekkorunkban, folyton az utcán voltunk, vagy valamelyik téren. Mennyi játszótér volt! Ma már átalakultak szállodává, parkolóházzá, irodává... Jóformán tereken nőttem fel... a Szervita téren, a Petőfi téren, a Károlyi-kertben, a Múzeum-kertben... és az átjáróházak láncolatában, koszos, porolós, macskahúgy-szagú udvarokban és pincékben, a szénrakások között... Szüléink ezekről a kirándulásokról nem sokat tudtak... sem a csomagcsúszdáról, amelyen életveszélyes volt csúszkálni, de nem számított... a bátyám egyszer elkalandozott a Madách téren túl. Van ott egy ház, a Rumbach Sebestyén utca sarkán, furcsa, széles mellvédekkel... Ádám, akinek örökké feltűnési viszke-tegsége volt, és ezért minden hülyeségbe könnyen belevitték, kimászott a barátjával az első emeleti ablakba, onnan átléptek a körbefutó párkányra, ott sétálgattak, és remekül mulattak, amíg a barátja leesett... hál' istennek megúszta néhány zúzódással, és a szüléink erről sem értesültek, mert Ádám bátyám megesketett, hogy nem jártatom a számat feleslegesen...
    Az átjáróházakon való átrohangászásnak külön szabályai voltak, bandák üldöztek bandákat, vagy fiúk üldöztek lányokat... és szerencsére, minket, lányokat nem vertek meg, csak a hajunkat cibálták. Hosszú, idétlen copfjaink voltak, masnikkal, és rakott szoknyánk; nyáron fodros kartonruháink... ezekben játszottunk krétaiskolát, porolómászást, fogócskát.
    Ezek a legkorábbi emlékképek, és a lakás, az óvoda meg az iskola.
    A házunk egy rendezett, jó állapotban lévő, régi épület volt, valaha egy bányatársaság tulajdona, amit egy ékes, cirádás tábla hirdetett a 7-es szám felett. Ezen a táblán gyakran megakadt a szemem, mintha csak éreztem volna, hogy egyszer majd szerepe lesz az életemben.
    Hatemeletes ház volt, padlással, tetőterasszal, óriási pincével; két szűk, undorítóan galambürülékes udvarral; viszont gyönyörű, ósdi lifttel és díszes lépcsőházzal; a lépcsőházban márványoszlopok díszlettek, hatalmas gipszvázák a sarokban, és nagy, szecessziós üvegajtó vezetett a külső kapuhoz. Még ma is érzem, ha akarom, a régi lift szagát. Lifttel utazni nagy élmény volt, ritka kiváltság, mert mi a másodikon laktunk, és gyalog jártunk, még a dédmama is.
    A szomszédok... Szemben a rideg Vajda mérnök és a felesége, három tökéletesen egyforma és tökéletesen körteszerű fiúval... Egészen kicsi voltam, amikor Vajda Ákos behívott hozzájuk, én ösztönös ellenszenvvel rögtön rápisiltem a perzsaszőnyegre, Vajdáné hangosan bosszankodott: „Nekem valódi perzsám van!"; Csicsman Jóska, a második szomszéd fia, kinn állt a gangon, röhögött, és odakiabált a hajhálós Vajdánénak, hogy mit csinálhat a valódijával. Én nem értettem, mi történik, de Csicsman Jóska, akinek két nővére volt, és zűrös családi körülményei, és iszonyatos rendetlenség körülötte, kihozott nekem egy csomó cukrot, és ez nagyon tetszett. Csicsmanékat amúgy is szerettem, mert rengeteget ordítoztak, veszekedtek, valahogy mindig történt náluk valami; a lányoknak vörös, hosszú körmük volt, magas sarkú cipőjük, és egészében véve sokkal izgalmasabban festettek, mint a többi szolid és unalmas lány a házban. Arra is emlékszem, hogy később az első Beatles-számokat Csicsman Jóska révén ismertem meg, a falon át hallgattam a lemezeit, és volt, amikor pohárral hallgatóztam.
    A másik oldalon Ila néni lakott, egy kopasz öregasszony, aki megmaradt pár szál haját répavörösre színeztette. Körülbelül 150 centi volt, hadart és raccsolt, télen-nyáron rengeteg ruhában járt. A háborúban kifosztották a lakását; ez okozhatta, hogy Ila néni mindent gyűjtött. Ételmaradékot, csorba edényt, kidobott széket, rossz kalapot, dobozokat, újságokat. Lesben állt, hogy mikor dob ki valamit egy lakó, és nem szégyellt guberálni sem, pedig a házmester, ahányszor csak észrevette, rákiabált: „Ila! Mit csinál már megint? Egy ilyen finom úriasszony!"... mert úgy hírlett, hogy Ila néni hajdanában úrinő volt, kalapban-kesztyűben járt a Lipótvárosban... Talán ezért utálta a bárónőt és valahai teniszbajnoknőt, Klárikát, akinek sikerült átmentenie a nagyságosasszonyságot az új rendszerbe is... Klárika felettünk lakott; csendben, hangsúlyozott elszigeteltségben. Nem érintkezett senkivel, ám mindenkivel udvarias köszönő viszonyban volt. Hatvan éve ellenére fürgén, fiatalosan lépkedett, csipkekesztyűs kezével kecsesen vezette Fifit, a tacskót. Fifi ugyanolyan finnyásán kapkodta a lábát, mint a gazdája... „A bárónő fog előbb meghalni", vigyorgott néha Ila, „túlélem, ha belegebedek is!", mondogatta a bárónő háta mögött.
    Ila barátnője Bolond Margit volt, az utca végén álló oszlopos házból. Az oszlopos ház a lépcsőházban magasodó, kék és narancssárga kerámiával borított pilléreiről kapta a nevét. Maga az épület is rendkívülinek hatott, nem csak a lakói, akik közül sokan megvalósították az „Élj kívül az időn, amennyire lehet!" életelvet. Az oszlopokat a legképtelenebb figurák díszítették, egyiptomi rabszolgáktól kezdve a palóc pávákig... Az, hogy kinek jutott eszébe ilyen egyveleget tervezni a negyvenes évek elején, sohasem derült ki, de még ez is emberibben hatott, mint a későbbi szocreál. Az oszlopos ház különleges lakói közé tartozott Margit. Bolondnak tartották, mert érdekes, egyéni világban élt. Nyomorgóit, de „ezeknek én nem dolgozom", közölte bárkivel, ha rákérdeztek a dolgaira. Ipszilonos nemesi nevet viselt, guberált, és a gazdag orvos rokonai támogatásából élt. Amíg Ila mindent gyűjtött, Margit csak dobozokat és épületsodronyt. Dobozokat mindenkitől kunyerált, és elképesztő mennyiséget hurcolt fel a lakásába, ahova egyébként senkit sem engedett be... és ha építkezés volt a környéken, Margit már ment... legtöbbször éjjel, kertészollóval, és nagy darabokat szabdalt ki a védősodronyból... a zöld színű volt a kedvence... Soha senkinek nem árulta el, mit csinál otthon a sodronyokkal. Margit egyszer nálunk is megjelent, akkor láttam utoljára. Karácsonyra jött, egy cserép hófehér fokföldi ibolyával. Anyámnak hozta, akitől rendszeresen kapott ruhaneműt. Egész Pesten nem lehetett akkor fehér ibolyát kapni, de ő szerzett, tudta, hogy anyám egyik kedvenc virága. Hívtuk, hogy jöjjön be, de csak az előszobából bámulta a feldíszített fenyőt, motyogott valami érthetetlent, és elszaladt. Pár héttel később halt meg.
    És aztán ott volt Gulicska úr, az örökké mosolygó szabó, és ott volt az iszákos zenetanár, aki évenként újranősült... Fábián nagymama, negyvenötös fekete mamuszban... egyszer mentem haza, és a mamusz az egyik kuka tetején hevert... nem kellett észrevenni a gyászjelentést a liftajtón, hogy kitaláljam, mi történt... az ötödiken lakott, egy ideig, K. Gy., az író...Mindig sokan látogatták, ez még a házkutatások előtti időszak; ekkor még békében élhetett a családjával, később költöztek Párizsba. Emlékszem a feleségére, hosszú szőke haja volt, és elég gyakran hordott gumicsizmát, ami akkor még szokatlan ötletnek számított. És ott volt Bodor Pali, akibe illett szerelmesnek lenni, mert álmatag volt, szótlan, és keresztülnézett minden lányon... Tényleg, és a lányok... Kik is? Szita Éva a szomszéd házból, Ullmann Erzsi, a két Fábián nővér, Gulicska Luli... Szita Éva szép volt, sudár, nagy mellű, koromfekete hajú, erőszakos és hangos. Tulajdonképpen csak Erzsi volt a barátnője, a többieket lenézte, főleg engem, hiszen én mindannyiuknál fiatalabb voltam, sovány, sápatag. Szita Éváék már tízévesen fiúkkal mászkáltak, megpróbáltak cigarettázni, rúzst dugdostak a zsebükben az anyjuk elől. Erzsi szőke volt, telt, és szívesen ismerkedett az utcán, néha magával vitte Lulit. Erzsi csinálta meg később, hogy fogadásból levette a szoknyáját és a bugyiját, és úgy, pucéran átsétált az ő házukból a miénkbe. Kilencéves volt akkor, én alig hat. Soha többet nem mentem át hozzájuk. Igaz, nemsokára az egész csapat szétesett, Rácz Tamás miatt. Rácz Tamás gyönyörű volt, fekete, gátlástalan, és a pincébe hordta le a lányokat, ott fogdosta őket. Például Szita Évát... de Erzsi is sorra került, pedig Szita Éva megeskette, hogy soha nem megy el Rácz Tamással... de Erzsi elment, és Szita Éva állt az udvarunkban, és bőgött, és Erzsi röhögve mondott neki valamit... és Szita Éva, aki nagyon erős volt és vad, lerántotta Erzsit a földre, a csuklójára tekerte a szép szőke haját, és módszeresen a kutyapiszkos kövezethez veregette az arcát... és Luli meg én, és a házbeli kisebb fiúk csak néztük, és Szita Éva sziszegett: „Na, kell a Rácz Tamás? Na, kell?" Amikor lemosták a piszkot Erzsi arcáról, kék foltok tarkították... Szita Éváék röviddel ezután elköltöztek, és hirtelen vége szakadt az utcai játszásoknak. Már nem volt jó, nem volt a régi.
    Közben voltak más helyszínek is... bölcsődék és óvodák sokasága. Mindegyiket utáltam. Korán kiderült, hogy velem folyton baj van. Féktelen voltam, rúgtam, haraptam, nem voltam hajlandó beszélgetni, sem aludni. Egyszerűen nem bírtam a csordát, nem bírtam, hogy besorolnak, és hogy teljesen értelmetlenül szabályozzák, mikor egyek, mikor legyek álmos... A többieknek ragyogóan ment a dolog, az is dühített... Jött egy fehér köpenyes, kövér, mézesmázos idegen, és azt mondta, rajzolj nyuszikát. „Na, rajzolj nekem egy nyuszikát! Nem tudod, milyen a nyuszika? Majd én megmutatom. Most rajzolj te! Mi bajod, miért nem rajzolsz? Nem figyeltél? Ennyire buta vagy?"... Az anyám kétségbeesett. „Nem értem", sírdogált, „más gyerekkel minden olyan simán megy... Hát mi a fene lehet vele? Itthon olyan engedelmes..." Egy hónap alatt két óvodából dobtak ki. Otthon természetesen olyan voltam, mint egy angyal, azért, hogy ne adjanak be újabb fehér köpenyes helyekre. De beadtak. Végül kikötöttem egy elsőrendűnek számító, de borzalmas óvodában, ez akkor a Luxus Áruház felett működött. Az óvodának három dolgot köszönhettem: vegetáriánus lettem, megtanultam magamon csalásokkal segíteni, és elvesztettem minden bizalmamat a közösségi nevelésben. Végül is ez nem kevés...
    A húsevési, illetve húsnemevési mesterkedések történetéhez először meg kell ismerni Mamikát, mivel ő oldotta meg a helyzetet...
    Mamika, vagyis a Dédi, az anyai dédanyám volt, Varga Vincéné Raczkó Margit, kemény életű, keménykezű és mégis vajszívű asszony; életében nem olvasott mást, mint a Bibliát és A szentek életét, de annyira a teljességében fogta fel a világot, hogy arról én már csak hiábavalóan és elkorcsosodottan álmodozom... A Felvidéken született, 1890. szilveszter éjszakáján, félparaszti-félfuvarosi-házaló családban, őseink feltehetően középmódos, idővel elszegényedő parasztok és zsidó boltosok voltak, keveredve. Ükanyám apja, Goda Sámuel eleinte boltos volt, aztán gazdálkodott. Ükanyám, Goda Amália, egy parasztgazdához, Raczkó Istvánhoz ment hozzá, és lett tizenkét gyerekük, az ötödik a sorban a Dédi. Tizenhat éves korában a Dédi összeveszett valamin az apjával, és mivel hosszas rábeszélésre sem kért bocsánatot, beadták cselédnek a grófékhoz. A kastélyban sokat tanult. Elsősorban elviselni és tűrni, de tanult viselkedni, varrni, hímezni, „úriasan" főzni is. És beleszeretett a jószágigazgatóba. Természetesen teljesen reménytelenül, és gyorsan férjhez adták a kovács egyik fiához, aki később örökölte a műhelyt. Ő lett a dédapám, a Vince dédapó, ahogy a család emlegette. Amikor a huszároktól leszerelt, és hazament a falujába, messze földön híres kovácsmester lett belőle, megpatkolta a tojást, és gyönyörű használati tárgyak kerültek ki a keze alól. Csakhogy... mulatós kedvű, szoknyabolond, kártyás, állítólag nagyon jóképű férfi volt, és a Dédi kijárta mellette a tűrés és elviselés második iskoláját. A műhelyt viszonylag rövid idő alatt elkótyavetyélte a dédpapa, és akkor már ott volt három gyerek: két fiú meg a nagyanyám. A dédmama nem vesztegette az idejét sírásra, még veszekedésre sem. Egyszerűen kész tények elé állította a férjét. „Én most a maradék pénzen elköltözöm a faluból. Veszek valahol egy kis házat, és viszem magammal a gyerekeket is. El tudom őket tartani. Maga jöhet velünk, ha akar. De ha tovább iszik és kurvázik, jobb, ha itt marad. Hát ehhez tartsa magát." A nagy költözködésben elveszett a kevéske pénz fele, de végül a Dédi kikötött Csepelen (akkor még nem tartozott a fővároshoz). Dédpapa persze jött velük. Azt, hogy a  „természetje"  megváltozott-e,   Dédi  sosem említette. Nem volt mesélgetős. Mindenesetre együtt maradt a család, és berendezkedtek Csepelen. És mire rendbe jött volna az életük, kitört az első világháború, és dédpapát elvitték. A Dédi kiadta a ház egyik felét bérlőknek, mosott, súrolt, főzött rájuk meg a három gyerekre, nagyságáknak varrt és hímezett, és kuporgatta a pénzét, hogy vehessen még egy házat... Jól tette, hogy gyűjtögetett, mert így lett pénze vonatjegyre,   amikor  dédpapa  az  isten  háta  mögött megsebesült, és a tetejébe tífuszt kapott a kórházban. A Dédi odautazott, minden előírással dacolva beköltözött a kórházba, önkéntes ápolónő lett, visszarángatta a férjét a halálból, és hazahozta. „Sok baj van magával", mondta neki, és gürcölt tovább, garasoskodott, gyűjtött a második házra... És meg is vette! Közben felnevelte a két fiút. Vilmos, az idősebb, nagyon jó eszű volt, de csak egy évet tölthetett a műegyetemen, egyszerűen nem telt többre, hiába járt szenet lapátolni éjjelenként.  Leszámolt a reményeivel, és elment a papírgyárba dolgozni. Laci, az öccse, igazi kalandorvért örökölt. Ő volt az, aki a jég hátán is megélt, fantasztikusan kiélvezte a fiatalságát, seftelt és ügyeskedett, ficsúrosan öltözködött, de remek ötletekkel; szórta a pénzt két kézzel, főleg nőkre, amíg aztán megismerte Gizát. De ez már egy másik történet, nem a Dédié.
    A harmadik gyerek, a nagyanyám, tizenhét, évesen férjhez ment. Egy gonddal kevesebb, gondolta a Dédi, és megint tévedett, mert... megint kitört egy háború, már megint lőttek, mert ez egy ilyen ország... És papírokat kellett szerezni, mert azok, amiket addig használtak, nem voltak rendben, és erre ráment az eldugott pénz meg a Laci által seftelt arany. A Giza papírjai egyáltalán nem voltak rendben, és a család szétszóródott, ki ide menekült, ki oda. Anyám volt az „összekötő" a főváros és a vidék között, egyszer, egyetlenegyszer mesélt arról, miket élt át, most, idős korában mesélte el, mert évtizedekig ő is hallgatott, akár a Dédi... Anyám tizennégy éves sem volt még akkor, egy tanyai kocsmába került kiszolgálni, járt haza egyedül, bombaveszélyben ugrált le a vonatról, hozta az élelmiszert nagy bőröndben, ruhák közé rejtve, éjjel, a temető mellett vonszolta a hatalmas pakkokat, haza, a szüleinek, a szülők testvéreinek, a saját testvéreinek, a Dédiéknek... a bőrönd rendszerint véresre törte, horzsolta a derekát, de ez nem számított, nem számíthatott, különben is annyira félt, beszélt magában, hogy ne féljen, a temető mégis mindig nehéz szakasz maradt... Túlélték a háborút, mindenki, kivéve Giza egyik testvérét, akit a Dunába lőttek, a húgát is a folyóba lőtték, de ő kiúszott, megmenekült. Giza fivérei később Izraelbe mentek, és Laci és Giza rögtön utánuk ment. Dédinek hiányzott a fia, de örült, hogy végre béke van, egy kis nyugalom... és akkor mind a két házát elvették tőle, és megtudhatta, hogy ő egy rohadt burzsuj... És ott állt az utcán, két batyuval meg a dédapával, aki már halálos beteg volt, Ernő rokonnal, aki munkaszolgálatból támolygott haza, és nem maradt senkije, és a tizenöt éves anyámmal, akit totyogós kora óta nevelt, mert a nagyanyámnak is megvan a maga története, de hát az nem a Dédié... És akkor a dédmama a Laci itt hagyott dolgait pénzzé tette, és babot, lencsét meg krumplit vett, és kiment a piacra árulni. Már nem volt olyan eleven, mint addig, és nem hitte, hogy azontúl végre nyugodtan élhet, és így többet nem is tévedett. A nagyanyáméknál laktak mind a négyen, átmenetileg... Dédpapát nemsokára eltemették, és Ernő rokon a második évben követte. A Dédiből olyan népszerű és jól gazdálkodó kofa lett, hogy hamarosan összespórolta egy garzon árát. A Klauzál utcába költözött, és vitte magával az anyámat. Anyám egy évet végzett el a középiskolában, de nem volt pénz tovább... Ismerős ismétlődés... ő tizenhat évesen adta fel az álmait, és elment gépírókisasszonynak. És éltek szerényen a Dédivel, aztán az anyám viharos körülmények között férjhez ment, a Klauzál utcai garzont elkezdték, most már hárman, tovább cserélgetni, amíg kikötöttek a Vármegye utca 7. második emelet 2-ben, egy tágas, de sötét, három és fél szobás, összkomfortos lakásban...
    A lakás állapotának változásai szintén egy-egy korszakot jelentettek... a lepusztulás állomásai nagyon tanulságosak. A kezdeti jó élet időszakában még megvannak a ritka becsű, finom művű, rézszegecsekkel díszített bőrszékek; apám később fejszével darabolja fel mindegyiket; a vöröses fényű, cseresznyefából készített szekreter; apám később fejszével darabolja fel; az ősrégi, sötét, faragott tálalószekrény, szép márványlappal; felső részét apám később fejszével darabolja fel, az alsó részét otromba lakkozással teszi tönkre; van néhány csendélet a falon; később eltűnnek; és néhány régi üvegmunka is van; később ezek is eltűnnek a lakásból. Van még tehát néhány szép darab, amelyekbe a szem és a lélek bele-belekapaszkodhat a sok lom, giccs, szériadarab között...
    Miután megszülettem, a bátyámmal együtt az egyik nagyobb, utcára néző szobába kerültünk, itt volt a rácsos ágyam. A játékok egy részét viszont a hallban tárolták, mert nem találtak máshol helyet. Ez is hasznosnak bizonyult, mert nagyon korán megtanultam átmászni a rácsokon, úgy, hogy egy darabig nem vették észre. Éjjelente másztam ki, és ahogyan más gyerek édességet lopni oson, úgy kúsztam ki babázni, építőkockázni. Ez jó volt. Gyakran besütött a hold, szerettem a holdfényt, apám ütemesen, megnyugtatóan horkolt. Sajnos, egy éjjel aztán rám találtak, feljebb rakták és megerősítették a rácsot az ágyamon... Ma is összerezzenek a rácsos ablaktól, vasrácsos kerítéstől. Gyűlölöm! Egyszer pedig rám kötötték a takarót a négy csücskénél, hogy ne rúgjam le, és ne kelljen felkelni folyton, és betakargatni. Iszonyú ébredés volt, megijedtem, sírtam. Ma is, ha lefogják a kezem, csak játékból, pár pillanatra, szinte önkívületi pánikba kerülök... Ha lekötnek, lefognak, végem van... Félelmetes a gyerekkor, minden eldől már akkor.
    Ezekben a korai években Dédit szerettem a leginkább. Egy bizonyos időszakban, azt hiszem, kizárólag őt, még a szüléimet sem... Ez volt az újfalui tartózkodásunk eredménye, még a sorozatos óvodai kudarcok előtt.
    Szüleim akkor akartak első ízben elválni. Magánéleti válságuk mellett közrejátszott az eltávolításomban az is, hogy apám akkoriban kezdett karriert csinálni. Apám története egy „minta érték nélkül", Közép-Kelet-Európából; nagyon tanulságos. Róla majd később. Tehát a karrier. A szüleim nemzedéke sokat dolgozott a háború után, őrjítőén sokat, és mélyen meg voltak győződve - és győzve - arról, hogy ennek van is értelme... és a gyerekeik, az én nemzedékem... hát... mi meg közben nőttünk-növögettünk, magunktól, mint a réten a fűszálak... A szüleimnek, amikor négyéves múltam, egyszerűen nem maradt rám és a bátyámra idejük. Dédit is el kellett küldeni valahogy, ne legyen tanúja a perpatvaroknak. A nagyanyámhoz, aki anyámat se nevelte, hárman nem mehettünk; csak a bátyám. Nekem kitalálták tehát az újfalui nyaralást: vidéki rokonok, friss levegő, anyatermészet, a belvárosi kis nyafka legalább pár hónapra odakerül az edzett parasztkölykök közé... És nemsokára vonaton ültünk, Dédi és én.
    Újfalu! Az újfalui nyár! Sokat vesztettem volna, ha ebből kimaradok. Egy másik bolygó, egy zártabb világ... Az ötvenes évek vége... általános szegénység, és mégis általános derű... Csak összefüggéstelen dolgokra emlékszem, nincs benne rendszer. Először láttam rétet, ahogy leszálltunk a vonatról. Nagy-nagy zöld térség, borzalmasan jó lenne nekifutni, csakhogy ijesztő lények is vannak... később kiderül, tehén a nevük... Amikor hosszú gyaloglás után elérjük a falut, egy vak öregasszony ad inni kék zománcos bögréből, a néni a falu szélén lakik, egy különálló házikóban, és kedvesen üdvözöl minket... Margit néni éppen lábat mos, ahogy betoppanunk, ül egy hatalmas lavór fölött... zsindelyes, fehérre meszelt ház, minden ablakában érlelni kitett paradicsomok... később lopok egyet, vagyis leveszek; de megmagyarázzák nekem a háziak, hogy ez lopás... nem értem, mi a lopás, de a paradicsomot nagyon szeretem, megint elveszek egyet... kiderül, hogy Lajos bácsi mindig megszámolja, hány paradicsomot tesz az ablakokba... nem értem, mi az, hogy számon tartani, ahogy ő mondja, de azt értem, hogy mindig rájön a lopásra... leveszek egy pirosat, a helyére teszek a kertből egy zöldet... észreveszi, kiabál, Dédi is kiabál: „Mi pénzért vagyunk itt!" Lajos bácsi válaszol: „Akkor se lopjon! Tolvaj büdös kölyke!", és ráver a kezemre, amikor Dédi nem látja... elmondom Dédinek, dühös, nem szól, de azután ő lopja nekem a paradicsomot a kertből, nagyon ügyes, sose jönnek rá... A második héten már libát őrzök, hogy hasznomat vegyék. Ez jó, nagyon szeretem; sok gyerek őriz libát, játszunk a réten, hamar befogadnak a falubeliek, kedvesek, eleinte mondják: „a kis pesti", aztán már csak a nevemen szólítanak... Egyedül a szomszéd gyerekek nem szeretnek, nem tudni, miért; megvernek, lelökdösnek a szekerükről, egyszer a fiúk belenyomnak a friss tyúkpiszokba, sikítok, mint később Erzsi, amikor Szita Éva bosszút áll Rácz Tamásért... A szomszéd fiúk máskor is veréssel fenyegetnek, „Bejönnél az udvarunkra, te lelenc?!", kiabálják. Nem ismerem a szót, arra gondolok, valami mocsok vagy büdösség. Vizsgálom magamat, a ruhámat, hát elég szutykos, de majd este belenyom a fateknőbe a Dédi.
    A teknő jó, a nagy lavór is jó, minden jó, amiben pancsolni lehet. Kiteszik a teknőt a napra, teletöltik vízzel, megmelegszik, adnak befőttesüveget, rossz fazekat, borosüveget, mérőkanalat... Ez a kedvenc játék, a töltögetős. Sokáig a kedvenc, évekig, amíg aztán Csepelen a nagymama az arcomba dobja a kanalat, és felrúgja a lavórt: „Nem bírom nézni, amit csinál. Ekkora cula, és öntözget egész nap. Hát hülye ez? Mamlasz?"
    Nagymamának feltehetően igaza volt. Rendkívül mulya, bámész, tötyörgő gyerek voltam, ha éppen nem rúgtam-karmoltam, akkor órákig rácsodálkoztam valamire. Újfalun még nem voltak könyveim. Újság se járt oda. Ott nem olvasott senki, csak a Szentírást néha, de azt is ritkán, ünnepnapokon. Újsággal még itthon,  Pesten  találkoztam,  sajátos  formában. Mivel „forradalmi" gyerek voltam, a boltok nagyrészt üresen ásítoztak, amikor megszülettem; anyám kapott ugyan mindenféle utalványt vagy kiutalást, vagy nem is tudom, minek nevezhető papírfecnit; vásárolni azonban semmit sem sikerült; járóka helyett egy nagy ládában tanultam meg felállni. Az oldalát teleragasztották újságból kivágott képekkel. Emlékszem egyre, kislány báránnyal; az ötvenes évek tipikus kakastaréjos hajviseletű kislánya, „Építjük az országot" mosollyal... talán a Nők Lapja lehetett, vagy egy családi lap... Az egyik fotón egy afrikai lány vigyorgott, ezt a jelenséget egyáltalán nem tudtam felfogni... Újságról tehát már volt fogalmam, könyvről nem nagyon. Legtöbbször vízzel játszottam és homokkal. A homokozásért kaptam az első igazi pofont a Déditől. Igaza volt. Igaza volt, mert éreztem, hogy rossz dolgot csinálok, de csináltam. Átjött játszani egy kisfiú a szemközti  házból. Velem egyidős volt,  de ő aztán tényleg lüke és lassú eszű volt, nem is hívta a falu másként, csak szegény kis hülyének. Ez a fiú szeretett engem, járt a nyomomban, mint egy kutya, hozott nekem kristálycukros kenyeret - ez nagy kincs volt, mert általában üres kenyér dukált uzsonnára, ünnepeken cukros vagy lekváros; vajat nem is láttunk, zsírt se nagyon -, és elhalmozott ez a fiú más ajándékokkal is, vadvirágkoszorúval, nádcsónakkal, aratófonással. Most is jött játszani, és én azt mondtam neki, menjen, játsszon mással. De ő velem akar, mondta. „Velem? Jó, akkor egyél homokot!", feleltem.  „Ha megeszed ezt a lapát homokot, itt maradhatsz. Ha nem, menj haza!"... És ő elkezdte enni. Iszonyú sokat letömött a torkán, íuldoklott, borzalmas volt. Féltem. Akkor hirtelen ott termett Dédi, hátba ütötte a kisfiút, nekem kérdezés nélkül lekevert egy cserdülős pofont, és miután egy pillanat alatt mindent elintézett, rám rivallt: „És most átmész az anyjához, és megmondod, hogy homokot zabáltattál vele!" Erre elkezdtem bőgni, de a Dédit nem lehetett meghatni. Tudta, mit csinál. Átporoszkáltam. Majdnem kaptam még egy pofont, de a kisfiú nem engedte... Ez volt a legszégyenletesebb az egészben. Igen, a Dédi tudta, hogyan kell bánni velem.
    Mi volt még Újfalu? Árvíz, kiáradt a Duna... gyönyörű volt! A hatalmas rét víz alatt: alul a zöldön egy lebegő kék réteg, és kikandikál a vadvirágok színes feje, és hullámzik az egész a szélben... Viszik le a lovakat itatni... énekelnek a parasztok a földúton... a széles árok az utcában, rajta egy kis híd... Mindennap bebújtam a híd alá, nagyon jó volt. „Megbolondultál? Mit kucorogsz ott? Rajtad röhög a falu!" Kidugtam a fejem az árokból. Nagy csapat gyerek nevetése harsant fel. „Gyere már ki! - folytatta a Dédi -, hát meddig akarsz a sárban ülni? Karácsonyig?" Kirángatott, és bevitt a házba. Másnap újra bemásztam, a Dédi dühösen a sarkamban... „Hagyja ott!" -szólt oda a szomszédasszony. „Felfázik!" - mondta a Dédi. „Hogy fázna már, nyár van!", nevetett az asszony, és hozott nekem kapros lepényt. „Elnézelődik" - mondta a mérgesen elbaktató Dédinek. Kedvesek voltak az újfaluiak, tényleg. Emlékszem, megtanítottak, hogyan kössem a cipőfűzőmet. Addig mindig a Dédi kötötte, és vigyázni kellett, nehogy kibomoljon, mert akkor hazaslattyoghattam a hetedik határból is. Én nem tudtam mezítláb járni, mint a falusi gyerekek, de elnézték ezt is, sőt elhatározta az egyik gazda meg a felesége, hogy megszabadítanak a súlyos gondomtól. Mindig az ő házuk előtt poroszkáltam el a kígyózó madzagokkal, bukdácsoltam... Behívtak, adtak tejet, és megmutatták, mit csináljak a két pertlivel, hogy bog legyen. Nagyon tetszett, hamar megtanultam, Dédi is megdicsért. „A tótok", mondta, „milyen rendesek azok a tótok..." Később, az óvodában, az iskolában, még középiskolában is, tornatermekben, vendégségben, orvosi rendelőkben folyton rácsodálkoztak: „Te jó ég, hogyan kötöd meg a cipődet?", mert hamarosan kiderült, hogy ezt is másképp kellene, Pesten más a divat. Egy ideig azt feleltem: „Tótul", és így azt hitték, duplán vagyok hülye. Ősz lett.
    Ő Anyám eljött meglátogatni. Egyszer csak hazamentem a rétről, és ott ült, fiatalon, jó szagúan, tarka ruhában, gyöngysorral, rúzzsal, harisnyában -olyan városi volt, olyan belvárosi, olyan más, mint a falubeliek, olyan távoli és szép, egy darab Vármegye utca; és hát az anyám, az anyám, akit imádtam, csak éppen pillanatnyilag nem volt része az életemnek, és nem tudtam vele mit kezdeni, azon a széken, amelyen ült, a Margit néni áztatgatta a bütykeit esténként, és ez így volt rendben, Margit néni, a szék meg a lavór, de most az anyám jelenléte felbillentette az egyensúlyt. Rettenetesen jó lett volna odaszaladni és megölelni, de csak álltam a küszöbön, és attól féltem, ha megmozdulok, eltűnik... Akkor az anyám felsikoltott: „Úristen, nem ismer meg! Nagymama! A saját gyerekem nem ismer meg!", és zokogott, és a Dédi lökdösött: „Csókold már meg! Hát az anyád!" És akkor a mama azonnal csomagolta a holmimat, és jöttünk vissza Pestre mind a hárman, váratlanul, mert télig akartak Újfalun tartani.
    És elkezdődött az óvodakeresés. Az óvoda azért volt fontos, hogy közösségbe kerüljek. Apám mélyen hitt az együttes nevelés társadalmilag támogatott eszméjében. Azonkívül unta, hogy a Dédi elkényeztet. Ebben sok igazság volt. A Dédi imádott, bálványozott, én voltam „a kis büdös", „a kis szaros", „a kicsi", egyszóval a mindene. Ádám nem érdekelte, Ádámot a nagymama ajnározására hagyta, pontosabban hagyta volna; a nagyszüleink közül inkább a nagypapa volt gyengéd és türelmes. A Dédi anyámat is szerette, de őt keményebben nevelte, és sokkal több dologért macerálta. Velem szemben, hiszen már idősebb is volt, gyengült az ellenállása, és amellett én annyira más voltam, mint az anyám... Sőt, még a Dédi gyerekei is engedelmesebbek lehettek, mert sokszor megrökönyödött a makacsságomon... „Rosszabb a kis büdös, mint két fiú"... Hányszor, de hányszor kellett végigvonszolnia a városon, mialatt rúgtam, haraptam, üvöltöttem: „Nem! Nem megyek haza!", csak mert egyszerűen tovább akartam játszani valamelyik téren, vagy mert nem volt kedvem egy esetleges otthoni veszekedés néma tanúja lenni... És a Dédi győzte energiával, ötletekkel, türelemmel, szeretettel, hogy a nagyanyám és a két fiú, és anyám után engem is felnevel... Amikor elment tőlünk, egy levélkét hagyott a tükrön: „Elköltözöm Etushoz", vagyis a nagyanyámhoz, tizennégy éves voltam majdnem... Csak álltam a húsvétra díszített szobában, bámultam a levelet, és éreztem, hogy kicsúszik alólam a föld.
    Szóval végül begyömöszöltek a Luxus Áruház fölötti óvodába. Minden perc, amit ott kellett töltenem, kínszenvedés volt. Ingerült, rosszindulatú óvónők, idomított gyerekek; én pedig frissen hazacibálva az újfalui szabadságból... Kristálytisztán éreztem, az első pillanattól, hogy itt nekem csak rossz lehet, és az egészből nem sülhet, ki semmi értelmes, még a legnagyobb igyekezettel sem. Így hát nem is igyekeztem. Újfalun fiúk között játszottam, verekedtem, és az első óvodai napomon fölényes rutinnal berúgtam az ágy alá Takács Mackót, pedig jóval magasabb lány volt, mint én. Előtte a szemétkosárhoz is odanyomtam a sarokban. Bemutatkoztam.
    Mindehhez tudni kell, hogy soha senkit nem bántottam ok nélkül, és soha nem kezdeményeztem semmilyen összetűzést. Nem azért, mert jó vagy szelíd gyerek voltam, dehogyis; hanem mert rettenetesen passzív voltam. Még csak nem is foglalkoztatott a barátkozás lehetősége. Nagyszerűen elvoltam egyedül, akkor éreztem magam a legjobban, ha békén hagytak. Az úgynevezett csoportos játékok sem keltették fel az érdeklődésemet. A körjátékokat ostobának találtam, az „ég a gyertya, ég" meg „a nyuszi ül a fűben" nemigen hatott rám az újfalui és az otthoni utcai élmények után. Ugyanilyen bárgyúnak tűntek óvodista társaim a fák tetején ugráló parasztgyerekekhez képest, vagy a tízévesen az udvarunkban cigarettázni próbáló Szita Évához viszonyítva. Mihez kezdjek velük? És idegesített a szoba. Hónapokon át réteken és erdőben bóklásztam, és most egy zsúfolt, apró, zárt ablakú teremben kellett volna jókedvet ontani magamból. Ráadásul közölték velem, hogy félóra múlva csendes pihenő, tomboljam ki magam, hogy tudjak aludni. Ezt már végképp nem értettem. Újfalun hétkor keltem, és estig futkároztam. Hülyék ezek, hogy alvással töltik a verőfényes napot? Négykor általában a libák között ültem a réten, és nem dicsértek volna, ha elbóbiskolok. És akkor kempingágyakat kezdtek felállítani. Sokat, jó szorosan egymás mellé. Ágytenger!... Rosszul lettem a gondolattól, hogy befeküdjek a csordába, kétórai szoros szuszogásra, ami a részemről csak kényszerű egy helyben hánykolódás; az is maradt mindig, szorongásokkal. És ebben a jól kiszámított lélektani pillanatban odajött Takács Mackó. Valamit magyarázott, ami teljesen közömbösen hagyott. Oda se figyeltem. Takács Mackó vékony, magas, kényeskedő lány volt, kényeskedve himbálta  magát előttem, a haját rázogatta. Szita Éva jó alaposan bokán rúgta volna, azt hiszem. Ez járt a fejemben, de változatlanul nem figyeltem rá. Egyszerűen nem érdekelt. A kempingágyakra kerülő ronda takarókat bámultam, próbáltam legyűrni a fokozódó hányingeremet. Akkor Takács Mackó rájött, hogy levegőnek nézem. Nem lett volna szabad hagyni, hogy észrevegye. Takács Mackó sztár volt, mintaóvodista, az egyik vezéregyéniség. És borzasztóan agyafúrt. Én viszont nagyon tapasztalatlan még a csalásban. Takács Mackó, mint később rájöttem, azért közeledett, hogy kipuhatolja, milyen vagyok. Nagyon feldühítette, hogy nem méltányolom a kedvességét. A szeme sarkából figyelte az óvónőt. Ahogy a nő elfordult, Mackó térdhajlaton rúgott, orvul, hátulról, váratlanul. Megfordultam, belevigyorgott a képembe. Nem értettem a dolgot, csak álltam. Miért? Mit akar? Csak úgy, minden előzmény nélkül? Megismételte a rúgást. Nagyon fájt. Még mindig nem mozdultam. Elfoglalt, hogy magyarázatot kerestem a viselkedésére. Akkor Mackó, újabb ötletként, összegyűrte a kezében tartott papírlapot, aznapi rajzát, és kiabálni kezdett: „Széttépte! Az új gyerek széttépte a rajzomat!" Az óvónő odajött hozzánk: „Miért tépted szét?" „Nem téptem szét semmit", feleltem. Mackó kiabált: „De széttépte!" „Nem téptem szét!" Az óvónő szigorúan rám nézett: „Mackó nem szokott hazudni!" Csak álltam, és néztem rájuk. Az óvónő elmosolyodott. „Látod, nem tudsz mit mondani. Széttépted Mackó rajzát, és még hazudsz is. Megbüntetlek. Állj a sarokba." Odaálltam. Végül is mindegy, hogy az ember egy helyben áll vagy egy helyben fekszik. Az óvónő ágyazott tovább. Mackó megvárta, amíg nem néz oda, mögém lépett, és újra térden rúgott. Ez is fájt. Úgy ugrottam rá, mint egy tigris. Tehát bebizonyítottam, hogy nekik volt igazuk. Az óvónő megrökönyödött, kiküldött az előszobába. Bevitt az igazgatónőhöz. Az új kislány... Szegény anyám, mit kellett hallgatnia, amikor értem jött. „Azért itt tartjuk", fejezte be a tirádáját az igazgatónő... Ez az „azért" egy évet jelentett... Kivételes figyelemmel bántak velem. Némiképp javított a helyzetemen, hogy nagyon jól rajzoltam, és mivel mindennap volt rajz, festés, gyurmázás vagy mintázás, viszonylag békésen elüldögéltem egy idő után. Játszani és beszélgetni azonban csak Bélával voltam képes. Ő idősebb volt, mint én, és szőke és szelíd. Iskolásként láttam viszont a Nemzeti Múzeumban, egy kiállításon. Nem változott semmit. Nem mentem oda hozzá, csak messziről figyeltem. Elmélyülten tanulmányozott egy csónakrajzot, aztán felpillantott. Két vitrin volt közöttünk, és az üvegen át bámultuk egymást. Elmosolyodott. Tudtam, hogy megismert. Egyszerre mozdultunk, és indultunk el az ellenkező irányba. Felesleges lett volna néhány semmitmondó szót váltani. Bélában az volt a jó, hogy keveset kellett neki magyarázkodni, mégis tudtunk ugyanarra gondolni egy szemvillanás alatt. Sokat játszottunk szótlanul. Aztán őt beíratták az iskolába.
    Az óvodában a legszörnyűbbek az étkezések voltak. Borzalmas kotyvalékot tálaltak elénk, borzalmas műanyag edényekben. Különösen viszolyogtam a húsoktól. Már itthon se szerettem a húst, pedig zsírosat nem ettünk. Újfalun szegénység volt, és örültek, ha nem kérek csirkét. Az óvodai mócsingoknak már a látványától is rosszul voltam. Csakhogy nem látszott tanácsosnak nemet mondani... Emlékszem egy ebédre, amikor egy kisfiút, aki bátran visszautasította az adagját, az óvónő az ölébe vette, és kíméletlenül megtömte... A fiú délután mindent kihányt, és egy hétig beteg volt. Több gyereket tömtek rendszeresen, akár a libákat... Tanultam a kisfiú esetéből. Úgy tettem, mint aki tökéletesen elégedett a koszttal. A krumplit rágcsáltam, és a mócsingokat belepotyogtattam a zsebembe. Otthon a mama elájult. „Mi ez? Cupákokat dugdosol a ruhádba?" Akkor elmondtam, hogy nem bírom megenni a pörköltet és a marhahúst. A mama tanácstalan volt. A Dédi nem. Erős vászonból tizenöt zsebkendőt varrt. Végig az egy év alatt ebben hordtam haza a húsokat. Sose jöttek rá az óvónők, hála Istennek.
    A következő probléma a bugyikkal volt. Az óvodában néha adtak ruhát, hogy egyformák legyünk. Ettől se lett jobb a kedvem. Nem kívántam egyformává válni. De nem volt ellenkezés. A ruhákat kiosztották, és adtak bugyikat is. Csúnya, nagy, formátlan, durva anyagú bugyikat. Nem tetszettek. Nem kellettek. Az én ruháimat otthon többnyire a Dédi varrta, egyszerű kelmékből, egyszerű, de csinos fazonokat. A fehérneműt a mama vette, rászoktatott, hogy erre nagyon igényes legyek. Fodros, pöttyös, virágmintás bugyikat és kisingeket kaptam amerikai csomagból, és semmi kedvem sem volt, hogy a szépeket felcseréljem az egyenrusnyákra. A mama betett egy zacskóba bugyikat, bevittem az óvodába, eldugtam az öltözőszekrényemben. És mindig, mikor túlestünk az ellenőrzésen, átöltözés után, kiosontam a szekrényhez, kicsempésztem egy bugyit a vécébe, és gyorsan átvettem. Ez is jó érzés volt, hogy legalább a saját bugyimban lehetek, és a többiek nemn tudják, így hát a mama is cinkos lett, nem csak a Dédi.
    Az óvodások egyébként loptak; ez is új tapasztalat volt. Az utcai banda nem lopott, egymástól főleg nem; az újfalui gyerekek se loptak, pedig cukros kenyéren éltek, de a belvárosi dédelgetett kölykök, a kiemelt káderek gyerekei, hát azok orrba-szájba loptak. Ellopták a szép, új sündisznómat, a pipázó pici sünit, amelyet a trafik kirakatában láttam meg, és sokáig áhítoztam rá; miniatűr cigarettákat is lehetett a szájába dugni, s akkor úgy pöfékelt; hetekig könyörögtem érte, amíg húsvétra megkaptam, és miután ellopták, a mama nem vett másikat, tanuljam meg, hogy vigyázzak a holmimra. Mit kellett volna megtanulnom? Nem értettem a helyzetet; természetesnek tűnt, hogy ha elkérik tőlem a játékomat, odaadom. Irigy nem voltam soha, megvetettem az irigyeket, és nem is gyanakodtam, amikor három-négy gyerek elkérte a sünit. És amikor valamelyikük egy magától értetődő mozdulattal zsebre vágta, mert tudta, hogy én, az óvónők „kedvence" úgysem árulkodom, és tényleg, soha nem árulkodtam; akkor se értettem, szokás szerint, hogy mibe keveredtem már megint, csak piszkosul untam és utáltam már az óvodát. Addigra már az év felét letöltöttem, de búcsúzóul még részesülhettem a játszótéri botrányból. Abból az esetből valóban botrány lett, a szülők közfelháborodására vizsgálatot indítottak, és az egyik óvónőt elbocsátották.

    Általában az Engels térre tereltek ki minket játszani. Aznap öt lány túlságosan eltávolodott a csoporttól, és az egyik óvónő azt a büntetést eszelte ki, hogy álljanak ki a tér közepére, és vegyék le a szoknyájukat meg a bugyijukat. Ez megtörtént. Én és még pár gyerek döbbenten néztük. Mások röhögtek, de aztán abbahagyták. Sok járókelő is furcsállotta. Ezt a helyzetet már igazán nem értettem, ez riasztóan megalázó volt, szemlélő résztvevőként is. Nem olyasmi volt, mint Ullmann Erzsi sétája, vagy amikor a parasztfiúk fesztelenül leálltak egy bokornál pisilni. Ez más volt. A mama és Dédi is elképedt, amikor megkérdeztem, hogy velem is lesz vajon ilyen büntetés... Másnap, amikor az öt lány szülei beözönlöttek az igazgatónőhöz, és kiabáltak, megnyugodtam. Ősztől már nem járok ide, gondoltam, beíratnak egy új óvodába. Utána pedig iskolába. Dédi azt mondta, az iskolában sokkal jobb lesz.
    Körülbelül ekkoriban nőttem ki a rácsos ágyat. Az ágyról persze már régen leszedték a rácsot, de azért a régi ágy maradt, és nagyon igyekeztem, hogy megszabaduljak tőle. Az igyekezet abból állt, hogy izgultam, mennyit növök egy év alatt... Annyit soha nem sikerült, mint Ádámnak. Ádám közben hazajött egy időre, majd visszakerült a nagymamához. Ekkoriban alig láttuk egymást. Méregtörpének hívott engem, sokszor veszekedtünk, néha lekevert nekem egyet... azért szerettük egymást. Ádám már kicsi gyerekként is nagyon öntörvényű volt, a szüléink nem értették meg az önállóságra törekvését. Talán az volt a végzete, hogy már kisiskolásként magasabb IQ-val rendelkezett, mint a környezete... miközben mindenki butának hitte, mert fütyült a tanulásra... Ádámmal ezekben az években kezdődtek a problémák, és előrevetítették a komoly bajokat...
    Az ágy a kályha mellett állt, a hálószobában, és ahogy feküdtem, éppen a kályhacsövet láttam... Szerettem nézni a napsugarak játékát rajta. Este a lámpafényt, így ébredtem, és így aludtam el. Csak fényben tudtam elaludni, sötétben soha. Mindig égett nekem egy kislámpa, amit aztán éjjel eloltottak. Féltem a sötétben. Majdnem minden éjjel álmodtam, káprázatos színekkel és formákkal. Sokszor álmodtam azt, hogy repülök. Egy reggel másképpen ébredtem, mint addig. Hatéves múltam. Felébredtem, néztem a fényeket a kályhacsövön, és azon töprengtem, kell-e még nőnöm egy új ágyhoz. És észrevettem, hogy már nem. Már odaér a lábam az ágy végéhez. Örültem. Lesz új ágy. Nagyszerű. És akkor eszembe jutott a labda, a szép labda. Hatalmas, piros pöttyös gömb volt, előző évben vették nekem, de ősszel. Alig lehetett vele játszani az udvaron, mert leesett a hó. Mennyire vártam, hogy tavasz legyen! Gyakran álmodtam a labdával. És aztán ott álltam a fűben, és a mama kihozta a labdát... és fájdalmas csalódás ért. A labda összement. Egyrészt a vágyaim nagyobbnak festették, másrészt sokat nőttem a télen. Nem is játszottam utána a labdával, nem kellett... Ez jutott eszembe az ágyban. Figyelmeztető jelek jöttek, kár előre örülni az ágynak... vagyis nem olyan fontos ez az ágyügy... Rácsos ágy vagy rácstalan, hát istenem, az ember alszik valamin... Különösen éreztem magam. Addig nem hoztam összefüggésbe különböző tapasztalatokat... egyáltalán nem hoztam összefüggésbe semmit... a tárgyakat, a színeket, szagokat, érzéseket, az embereket úgy vizsgáltam, ahogy vannak, elkülönítetten, önmagukért beszélőén... Tehát akkor van egy labdaélmény, egy ágyélmény, és vagyok én, gondoltam most... Abban a pillanatban a kályhacsövön izzani kezdett a napfény, és éreztem, hogy valami történt velem-bennem... egy angyal érintett meg az ujjával... Kíméletlen érintés volt; gyorsan és kegyetlenül, mint minden gyereket egy idő után, kilöktek az Édenből: az öntudatlan gyerekkorból.
    Elkezdődött az összefüggések felismerésének korszaka.