ÖT KERT
Megsebzett kert
A másik kert
Szeptember közel
A hősnő meghajol

AZ ISTENEK ALKONYA
Az istenek alkonya
Baráti kör
Zöld kígyó
Madár
Egy mondat

Csudajó, gyönyörű az élet
- Schön Zsófi önéletírása -

Daliás idők

Kapecz Zsuzsa - Versek

   ÖT KERT
 
 









                       Méznyár, mézkert
 
 

Félárnyékban ülünk, szőlőlugasban. Kancsó bor az asztal jobbszélén,

omlós kalács, jeges tea. Kecses tartóban méz.

Unottan lóbálja lábát a bátyám , maszatos arccal mosolygok én,

szalmakalapban. Ennyi maradt, megsárgult fénykép,
 

nénénk  kertjéből. Az a ház itt volt nem messze, Budán, fényözönbe vont

mindig a lanyha délután s elteltem a mézzel…

Méznyár, mézkert. A fű derékig ér, majd térdig, aztán bokáig végleg,

ahogyan nyártól nyárig érve, mind nagyobb vagyok.
 

Méhek, dongók, darazsak kertjében rejtett zuggal vár a bokrok mélye.

Vonz a magány, mint a méz. Nem találnak a nagyok.

Végtelen nyugalom bénít. Unatkozunk, bátyám is lombkunyhót gallyaz,

bödönből lopjuk a mézet, állunkon lecsurog.
 

Émelygek, mézzel álmodom. Szellőrózsa és óriás hortenziák,

angyaltrombita bódít a nesztelen éjen át.

A kamra csupa titok. Lőrinc napon a legszebb dinnyét szeljük ketten,

gyerekek…Dinnye ízu, mézízű nyár…Még lehet.
 
 
 

Még lehet…Aztán a nénénk égi lugasban kínál bort és kalácsot,

bátyám Amerikában, s idegeneké a kert.

Napfény vakít. És mintha elteltem volna lustán, hajdani kis tolvaj,

mézet lopnék, mit a nyár lehunyt szemem alá vont.
 
 


Megsebzett kert
 
 

A fűben hevert a rozsdás jancsikályha,

 cirádás tetejét messzebb vitte a szél.

Odébb falikút süppedt bokor alatti sárba,

 Százszorszép ölelte rőten, megcsorbult peremét.

Sárgult könyvek áztak egy faláda mélyén,

 félfülű kosárból palack bukott elő.

Gyerekkorom emlékké vénült ezernyi kincsét

 tépázta elárvult kertben áprilisi eső.

Budaliget. A régi ház s a régi kert.

 Valaha-volt csoda. Valaha-volt nyarak

kései visszfénye - íze, illata, mosolya -

 keveredett esőszaggal, gyenge napsütésben.

Méltatlan búcsú. A kert teste csupa seb,

 ásóval, ollóval vittük, mit lehetett,

papírdobozban lapult az összehordott boglya,

 táskába tömtük kövirózsák díszes cserepét.

Nézd, mekkora kövér kukac, mondta bátyám,

 és lábam előtt egy gödörbe mutatott,

én szótlanul mosolyogtam a boldog gilisztán,

 a sebhelyes kertből neki még épp elég jutott.

Tettünk-vettünk, lassan eltelt a délután,

 nézelődtünk, ízlelgettük a pusztulást.

A kapuban két negyven éves fenyő s diófa

 - nagypapa ültette - némán figyelt, hogy pakolunk,

műanyagzsákba, párnacihába dugjuk

 amit gyerekkorunkból menteni tudunk.

Hurcolkodtunk. Dőlt bokrok, keréknyomok maradtak

 a dróttal bekötött, csikorgó, nagy kapu mögött.

Még élt a kert. Még mindig élt. És suttogott :

 “ Öregeknek az Éden voltam. És nektek?

Tudom, lesz majd itt új, nagy ház. Engem betemetnek,

 beton kerül rám, megfulladok. Majd elfeledtek. “

Indultunk hát. Remete, Hidegkút, Solymár

 - régen a szántóföldek között vitt az út -

hajdanában mezítláb csavarogtunk a réten,

 most némán ültünk a kocsiban, míg bealkonyult.

A fészkes fenébe, hogy nincs semmi pénzünk!,

 mondta hirtelen bátyám, aztán hallgatott.

Hazáig egyikünk se szólt. Mögöttünk volt végül

 örökségünk: tűnt ifjúság, túl olcsón eladott.







A másik kert
 
 

Fényben áll egy ház. Szűrt fényben. Őszi napfény,

 szemet már nem bánt, vágyat nyugodni hagy.

Nyugszanak ők is. Mozdulatlan kép. Csend van.

 S ott ülnek hárman, billegő kispadon,
 
 

kaporillat leng és törökszegfű hajlik

 szomorkás-lilán a kútnál. Nagypapa

ribizliszörpöt kínál talpas pohárban,

 nagymama a tésztát asztalra teszi,
 
 
 
 

dédmama mosolyog, ül a puha fényben,

 később a vénecske macskát eteti.

Szirmok hullanak, a kert álomra készül,

 harsány színeit fakulni engedi,
 
 
 

a szél felkap egy-egy szirmot s már sodorja,

 a fonnyadt szirom libegve eltűnik.

Elizzott végleg a nyár. Ereje fogytán,

 bágyadt meleget élvezhet még a kert.
 
 
 

Dió potyog, zöld héja roppan a fűben,

 kerítés tövében érik a szeder.

Ott ülnek hárman. Mozdulatlan kép. Csend van.

 Ülnek, eltűnnek. Három szelíd öreg.
 
 

A kép homályos, mintha könnyét nyelné, ki

 évek távolából, önmagát keresi.

Mintha eső mosná szüntelen a tájat

 s mosná az utat, mely hazavezeti.
 
 

Jön nyár újra. A megalvadt ribizlivér

 talpas pohárba kerül. Aztán vége.

Kisgyerek játszik a törött lábú padon.

 S majd fényben áll egy ház, őszi napfényben.
 
 







Szeptember közel
 
 
 

Szeptember közel, vörösödik a lomb,

mogyoróvessző a pázsitra hajol,

gyűrődik a rózsa bársonyruhája,

fényes csipkegyöngy pereg majd utána.
 
 

Szeptember közel és a kertek alatt

szétterülő szőnyeg a puha avar,

ördögszekeret zörget-görget a szél,

felhő mögül a Nap vissza-visszatér.
 
 
 

Szeptember közel, kertek alatt suhan,

csípős füstszaggal tör magának utat,

hideget hoz s megnyújtja az éjszakát,

temetőkben pislákol a gyertyaláng.
 
 
 

Szeptember közel, s egy év megint oda…

Forró katlanában nem izzaszt soha,

messzi vándor, szállást többé nem talál,

széllel bélelt nagykabátban fut a nyár.
 
 







A hősnő meghajol
 

Hol van hát fátylam,

vagy szép, tollas kalapom?

Még néhány rózsát…

Zene szól, átkísér

a fülledt szobákon.

“Uraim, megyek. “
 
 

A kertben várnak.

Lombok alatt, mélázva

lépkedek , hajam

úszik utánam, és a

kanyargós úton

egyre sötétebb árnyak,

mint szemem mélyén.
 

A kapu előtt

a rózsák lehullanak.

Megvillan a tőr…

A palást majd szétterül

a kerti úton,

és ottfelejtődik egy

hajcsat a fűben.
 
 

            AZ ISTENEK ALKONYA



 
 
 
 

Az istenek alkonya
 

Mikor egy angyal átrepül alig emeli szárnyát

fejem fölött az éjszaka összébb libbenti sátrát

de forró még a levegő érzem a bőröm éget

olvadó fém a belváros egy égi kemencében

megremegnek a tűzfalak és minden ablak tenger

tükre ezüstjén telihold úszik felhabzó tejben

hol gyerekkorom utcái mint elszabadult csónak

elém ringanak kéretlen és ágyamhoz dobódnak

nem akarok én álmodni felhők tövén a házam

aszfaltból nyúló poros fák növesztették mint ágat

koszos tetőkről száll a korom egyenest szemembe

füstös hegy mögül ragyog a Nap fekete cseresznye

egyszerre süt a Nap a Hold és kigyúl minden csillag

fényükben látom az angyalok Kinizsi sört isznak

egy elhízott szent kolbászt vagdos zsírpapírból majszol

odébb egy másik ablakot mos lerakta a kardot

kéményen csüng a piszkos palást liliom és pallos

a légi kórus énekét motorzúgásként hallom

nem akarok én álmodni betonszürke az ágyam

rég nem hiszem egy újabb hajnal ártatlan ajánlat

angyal feszítsd az éjszakát mint nyílvesszőt a fénybe

vedd fel a zakód bakancsod és indulj a közértbe

kölykeid várják a friss kiflit és más már úgyse vár

döcögő Göncölszekeredből egy ördög guberál
 
 
 

Baráti kör
 
 

Öregek leszünk, rondák és unalmasak, ismerjük

egymás nyavalyáit, mint a régi szerelmek és

szakítások részleteit, sorolgatva kiből mi lett

és mi nem lett végül, alkoholba menekült-e,

idegen országba vagy a magányba, méltatlan

házasságát felcserélte-e újabb méltatlanokkal

vagy egyszerűen beletörődött, ülünk egy

cukrászda teraszán vagy esős napokon múzeumba

járunk, a képeket persze alig nézzük, hiszen

azt is tudjuk már, melyik keretről pereg az

arany festék, de megeszünk néhány pogácsát

az alagsorban. Elmegyünk az állatkertbe is,

kötelességszerűen, mert oda hajdanán,

diákkorunkban mindig betévedtünk, később

gyerekeinket cipeltük az elefánthoz, még

később unokáinkat, s a legvégén titkolt

halálfélelmünket, kenyeret aprítva a kacsáknak.

Kószálunk minden helyszínen, amelyik számított

valaha a mérnöki pontossággal feltérképezett

és naponta elfelejtett városban. Öregek

leszünk és pokoli unalmasak a világ számára,

egymás számára, önmagunk számára, csak az

erősödő cinkosság tart össze minket,

tiltakozás az elhülyülés ellen - hiába.

Mégis, várom a napot, amikor ülünk majd

egy cukrászda teraszán, ráncainkkal és

utolsó rögeszméinkkel viaskodva, kihűlő

feketekávé fölött, a megértő napsütésben.
 
 

Zöld kígyó
 

nem alszod át az éjszakát nem alszod át

tág szemmel őrzöd bársonyát ne hulljon rád

tükrödön a festett rózsa lehajló ág

arcodról lopkodja össze a mosolyát

indája sziszegő zöld kígyó rátapad

ráncot bűvöl a szád széléhez árnyakat

de a virág hazudva téged réginek

lebeg mint függöny szegélye és légies

tavaszából szór puhán hajadra szirmot

sziszeg a kígyó ne kívánd ami tiltott

ősz csíkot húz maga után s a szívbe mar

a sápadó rózsa mérgének kelyhe csak

mint kiszáradt tó ha örökre partot lel

ne érintsen többé semmi úgy hagyjon el

töltetlen tág formaként nyugodt-céltalan

míg könyveidből az összes lap kiszakad

a történet elveszti minden mondatát

semmit-őrző keretként mutatja magát

szín ami addig fakult nem tudni milyen

dal amit rég dúdoltál nem tudni kinek

most a vaksötétből visszasír dallama

és torkodat elmetsző késes angyala

zöld katlanba lök téged a fény bajnokát

nem alszod át az éjszakát nem alszod át
 
 

 
Madár
 

ne nézz az őszi égre

ne nézz soha

költöző vándoroknak

nincs otthona

ki hazudik magának

házat hazát

feje fölé tapasztja

az éjszakát

sárral befröcskölt ablaka

az ólmos ég az asztala

pohara alján béka ül

kanala tócsába merül

mennyboltján döglött denevér

párnája csücskén hál a tél

szívébe fagyva egy madár

fekete szárnyán jégvirág

kivájták szeme csillagát

torkába ölték száz dalát

csőrén dermedt rózsa ragyog

szerelme is melléfagyott

ki hazudott magának

házat hazát

lelkére tapasztotta

az éjszakát

kései vándoroknak

nincs otthona

ne nézz az őszi égre

nem lesz soha


 
Egy mondat
 

A múzeum körötti parkban óvodások játszanak

még, de látom, máshol áll meg a villamos, mint azelőtt,

szaporodnak az üzletsorok, és sokkal fényűzőbbek,

csak a vedlő tűzfalak kísérnek gyermekkorom óta,

változik a környék, alakítják, ahogy átépítik

szokásainkat, és lassan kihúzzák alólunk ezt a

várost: az ősz, amelyen osztozkodunk, már nem a régi,

vedd a kabátodat, s gyere, sétáljunk emlékeinkben.