AZ ISTENEK ALKONYA
Az istenek alkonya
Baráti kör
Zöld kígyó
Madár
Egy mondat
Csudajó, gyönyörű az élet
- Schön Zsófi önéletírása
-
Kapecz Zsuzsa - Versek ÖT KERT
Méznyár, mézkert
Félárnyékban ülünk, szőlőlugasban. Kancsó bor az asztal jobbszélén,
omlós kalács, jeges tea. Kecses tartóban méz.
Unottan lóbálja lábát a bátyám , maszatos arccal mosolygok én,
szalmakalapban. Ennyi maradt, megsárgult fénykép,
nénénk kertjéből. Az a ház itt volt nem messze, Budán, fényözönbe vont
mindig a lanyha délután s elteltem a mézzel…
Méznyár, mézkert. A fű derékig ér, majd térdig, aztán bokáig végleg,
ahogyan nyártól nyárig érve, mind nagyobb vagyok.
Méhek, dongók, darazsak kertjében rejtett zuggal vár a bokrok mélye.
Vonz a magány, mint a méz. Nem találnak a nagyok.
Végtelen nyugalom bénít. Unatkozunk, bátyám is lombkunyhót gallyaz,
bödönből lopjuk a mézet, állunkon lecsurog.
Émelygek, mézzel álmodom. Szellőrózsa és óriás hortenziák,
angyaltrombita bódít a nesztelen éjen át.
A kamra csupa titok. Lőrinc napon a legszebb dinnyét szeljük ketten,
gyerekek…Dinnye ízu, mézízű nyár…Még lehet.
Még lehet…Aztán a nénénk égi lugasban kínál bort és kalácsot,
bátyám Amerikában, s idegeneké a kert.
Napfény vakít. És mintha elteltem volna lustán, hajdani kis tolvaj,
mézet lopnék, mit a nyár lehunyt szemem alá vont.
Megsebzett kert
A fűben hevert a rozsdás jancsikályha,
cirádás tetejét messzebb vitte a szél.
Odébb falikút süppedt bokor alatti sárba,
Százszorszép ölelte rőten, megcsorbult peremét.
Sárgult könyvek áztak egy faláda mélyén,
félfülű kosárból palack bukott elő.
Gyerekkorom emlékké vénült ezernyi kincsét
tépázta elárvult kertben áprilisi eső.
Budaliget. A régi ház s a régi kert.
Valaha-volt csoda. Valaha-volt nyarak
kései visszfénye - íze, illata, mosolya -
keveredett esőszaggal, gyenge napsütésben.
Méltatlan búcsú. A kert teste csupa seb,
ásóval, ollóval vittük, mit lehetett,
papírdobozban lapult az összehordott boglya,
táskába tömtük kövirózsák díszes cserepét.
Nézd, mekkora kövér kukac, mondta bátyám,
és lábam előtt egy gödörbe mutatott,
én szótlanul mosolyogtam a boldog gilisztán,
a sebhelyes kertből neki még épp elég jutott.
Tettünk-vettünk, lassan eltelt a délután,
nézelődtünk, ízlelgettük a pusztulást.
A kapuban két negyven éves fenyő s diófa
- nagypapa ültette - némán figyelt, hogy pakolunk,
műanyagzsákba, párnacihába dugjuk
amit gyerekkorunkból menteni tudunk.
Hurcolkodtunk. Dőlt bokrok, keréknyomok maradtak
a dróttal bekötött, csikorgó, nagy kapu mögött.
Még élt a kert. Még mindig élt. És suttogott :
“ Öregeknek az Éden voltam. És nektek?
Tudom, lesz majd itt új, nagy ház. Engem betemetnek,
beton kerül rám, megfulladok. Majd elfeledtek. “
Indultunk hát. Remete, Hidegkút, Solymár
- régen a szántóföldek között vitt az út -
hajdanában mezítláb csavarogtunk a réten,
most némán ültünk a kocsiban, míg bealkonyult.
A fészkes fenébe, hogy nincs semmi pénzünk!,
mondta hirtelen bátyám, aztán hallgatott.
Hazáig egyikünk se szólt. Mögöttünk volt végül
örökségünk: tűnt ifjúság, túl olcsón eladott.
Fényben áll egy ház. Szűrt fényben. Őszi napfény,
szemet már nem bánt, vágyat nyugodni hagy.
Nyugszanak ők is. Mozdulatlan kép. Csend van.
S ott ülnek hárman, billegő kispadon,
kaporillat leng és törökszegfű hajlik
szomorkás-lilán a kútnál. Nagypapa
ribizliszörpöt kínál talpas pohárban,
nagymama a tésztát asztalra teszi,
dédmama mosolyog, ül a puha fényben,
később a vénecske macskát eteti.
Szirmok hullanak, a kert álomra készül,
harsány színeit fakulni engedi,
a szél felkap egy-egy szirmot s már sodorja,
a fonnyadt szirom libegve eltűnik.
Elizzott végleg a nyár. Ereje fogytán,
bágyadt meleget élvezhet még a kert.
Dió potyog, zöld héja roppan a fűben,
kerítés tövében érik a szeder.
Ott ülnek hárman. Mozdulatlan kép. Csend van.
Ülnek, eltűnnek. Három szelíd öreg.
A kép homályos, mintha könnyét nyelné, ki
évek távolából, önmagát keresi.
Mintha eső mosná szüntelen a tájat
s mosná az utat, mely hazavezeti.
Jön nyár újra. A megalvadt ribizlivér
talpas pohárba kerül. Aztán vége.
Kisgyerek játszik a törött lábú padon.
S majd fényben áll egy ház, őszi napfényben.
Szeptember közel, vörösödik a lomb,
mogyoróvessző a pázsitra hajol,
gyűrődik a rózsa bársonyruhája,
fényes csipkegyöngy pereg majd utána.
Szeptember közel és a kertek alatt
szétterülő szőnyeg a puha avar,
ördögszekeret zörget-görget a szél,
felhő mögül a Nap vissza-visszatér.
Szeptember közel, kertek alatt suhan,
csípős füstszaggal tör magának utat,
hideget hoz s megnyújtja az éjszakát,
temetőkben pislákol a gyertyaláng.
Szeptember közel, s egy év megint oda…
Forró katlanában nem izzaszt soha,
messzi vándor, szállást többé nem talál,
széllel bélelt nagykabátban fut a nyár.
Hol van hát fátylam,
vagy szép, tollas kalapom?
Még néhány rózsát…
Zene szól, átkísér
a fülledt szobákon.
“Uraim, megyek. “
A kertben várnak.
Lombok alatt, mélázva
lépkedek , hajam
úszik utánam, és a
kanyargós úton
egyre sötétebb árnyak,
mint szemem mélyén.
A kapu előtt
a rózsák lehullanak.
Megvillan a tőr…
A palást majd szétterül
a kerti úton,
és ottfelejtődik egy
hajcsat a fűben.
AZ ISTENEK ALKONYA
Az istenek alkonya
Mikor egy angyal átrepül alig emeli szárnyát
fejem fölött az éjszaka összébb libbenti sátrát
de forró még a levegő érzem a bőröm éget
olvadó fém a belváros egy égi kemencében
megremegnek a tűzfalak és minden ablak tenger
tükre ezüstjén telihold úszik felhabzó tejben
hol gyerekkorom utcái mint elszabadult csónak
elém ringanak kéretlen és ágyamhoz dobódnak
nem akarok én álmodni felhők tövén a házam
aszfaltból nyúló poros fák növesztették mint ágat
koszos tetőkről száll a korom egyenest szemembe
füstös hegy mögül ragyog a Nap fekete cseresznye
egyszerre süt a Nap a Hold és kigyúl minden csillag
fényükben látom az angyalok Kinizsi sört isznak
egy elhízott szent kolbászt vagdos zsírpapírból majszol
odébb egy másik ablakot mos lerakta a kardot
kéményen csüng a piszkos palást liliom és pallos
a légi kórus énekét motorzúgásként hallom
nem akarok én álmodni betonszürke az ágyam
rég nem hiszem egy újabb hajnal ártatlan ajánlat
angyal feszítsd az éjszakát mint nyílvesszőt a fénybe
vedd fel a zakód bakancsod és indulj a közértbe
kölykeid várják a friss kiflit és más már úgyse vár
döcögő Göncölszekeredből egy ördög guberál
Öregek leszünk, rondák és unalmasak, ismerjük
egymás nyavalyáit, mint a régi szerelmek és
szakítások részleteit, sorolgatva kiből mi lett
és mi nem lett végül, alkoholba menekült-e,
idegen országba vagy a magányba, méltatlan
házasságát felcserélte-e újabb méltatlanokkal
vagy egyszerűen beletörődött, ülünk egy
cukrászda teraszán vagy esős napokon múzeumba
járunk, a képeket persze alig nézzük, hiszen
azt is tudjuk már, melyik keretről pereg az
arany festék, de megeszünk néhány pogácsát
az alagsorban. Elmegyünk az állatkertbe is,
kötelességszerűen, mert oda hajdanán,
diákkorunkban mindig betévedtünk, később
gyerekeinket cipeltük az elefánthoz, még
később unokáinkat, s a legvégén titkolt
halálfélelmünket, kenyeret aprítva a kacsáknak.
Kószálunk minden helyszínen, amelyik számított
valaha a mérnöki pontossággal feltérképezett
és naponta elfelejtett városban. Öregek
leszünk és pokoli unalmasak a világ számára,
egymás számára, önmagunk számára, csak az
erősödő cinkosság tart össze minket,
tiltakozás az elhülyülés ellen - hiába.
Mégis, várom a napot, amikor ülünk majd
egy cukrászda teraszán, ráncainkkal és
utolsó rögeszméinkkel viaskodva, kihűlő
feketekávé fölött, a megértő napsütésben.
nem alszod át az éjszakát nem alszod át
tág szemmel őrzöd bársonyát ne hulljon rád
tükrödön a festett rózsa lehajló ág
arcodról lopkodja össze a mosolyát
indája sziszegő zöld kígyó rátapad
ráncot bűvöl a szád széléhez árnyakat
de a virág hazudva téged réginek
lebeg mint függöny szegélye és légies
tavaszából szór puhán hajadra szirmot
sziszeg a kígyó ne kívánd ami tiltott
ősz csíkot húz maga után s a szívbe mar
a sápadó rózsa mérgének kelyhe csak
mint kiszáradt tó ha örökre partot lel
ne érintsen többé semmi úgy hagyjon el
töltetlen tág formaként nyugodt-céltalan
míg könyveidből az összes lap kiszakad
a történet elveszti minden mondatát
semmit-őrző keretként mutatja magát
szín ami addig fakult nem tudni milyen
dal amit rég dúdoltál nem tudni kinek
most a vaksötétből visszasír dallama
és torkodat elmetsző késes angyala
zöld katlanba lök téged a fény bajnokát
nem alszod át az éjszakát nem alszod át
Madár
ne nézz az őszi égre
ne nézz soha
költöző vándoroknak
nincs otthona
ki hazudik magának
házat hazát
feje fölé tapasztja
az éjszakát
sárral befröcskölt ablaka
az ólmos ég az asztala
pohara alján béka ül
kanala tócsába merül
mennyboltján döglött denevér
párnája csücskén hál a tél
szívébe fagyva egy madár
fekete szárnyán jégvirág
kivájták szeme csillagát
torkába ölték száz dalát
csőrén dermedt rózsa ragyog
szerelme is melléfagyott
ki hazudott magának
házat hazát
lelkére tapasztotta
az éjszakát
kései vándoroknak
nincs otthona
ne nézz az őszi égre
nem lesz soha
Egy mondat
A múzeum körötti parkban óvodások játszanak
még, de látom, máshol áll meg a villamos, mint azelőtt,
szaporodnak az üzletsorok, és sokkal fényűzőbbek,
csak a vedlő tűzfalak kísérnek gyermekkorom óta,
változik a környék, alakítják, ahogy átépítik
szokásainkat, és lassan kihúzzák alólunk ezt a
várost: az ősz, amelyen osztozkodunk, már nem a régi,
vedd a kabátodat, s gyere, sétáljunk emlékeinkben.