Noam Chomsky
    CSAPOLD LE A MOCSARAT, ÉS NEM LESZ TÖBB SZÚNYOG
      2002. szeptember 10.

    Szeptember 11 sok amerikait döbbentett rá arra, hogy jobb lett volna jobban odafigyelni arra, hogy mit is csinál Amerika külpolitika címén, és arról mit is gondolnak a többiek. Sok olyan kérdést bocsátottak nyilvános vitára, amelyek azelõtt nem szerepeltek a listán. Ez kerül hát a jó oldalra.
    Az is csak az ép eszünk miatt van, ha reméljük, hogy csökkenteni lehet a jövõbeni atrocitások valószínûségét. Persze vigasztaló lehet úgy tenni, mintha az ellenségeink a "szabadságjogainkat gyûlölnék", ahogy azt Bush elnök megállapította, de azért nehezen tartható bölcs dolognak, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a való világot, ami bizony más leckékkel szolgál.
    Nem ez a mi elnökünk teszi fel elsõként a kérdést: "Miért gyûlölnek minket?". Negyvennégy évvel ezelõtt az egyik vezérkari megbeszélésen Eisenhower elnök írta le "az ellenünk irányuló gyûlöletkampányt (az arab világban), melyet nem a kormányok, hanem az emberek mozgatnak". Az elnök Nemzetbiztonsági Tanácsa körvonalazta ennek alap okait: az Egyesült Államok korrupt és elnyomó kormányokat támogat, és "ellenszegül a gazdasági és politikai fejlõdésnek", a régió olajkincse feletti ellenõrzéshez fûzõdõ érdekei miatt.
    Szeptember 11. után az arab világban készített közvélemény-kutatások kimutatták, hogy ugyanezen indokok ma is érvényesek, keverve specifikus, kisebb hatókörû intézkedések feletti ellenérzésekkel. Kiugró módon, mindez még a régió kivételezett, nyugat-orientált szektoraiban is igaz.
    Csak egyetlen friss példa: a Far Eastern Economic Review augusztus 1-i számában a régió nemzetközileg elismert szakértõje, Ahmed Rashid írja, hogy Pakisztánban "egyre nõ a felháborodás, mivel az USA-támogatás lehetõvé teszi a (Musharaff-féle) katonai rezsim számára, hogy elodázza a demokrácia ígéretének beváltását".
    Nem sok jót teszünk magunkkal, ha elhisszük, "gyûlölnek minket" és "gyûlölik a szabadságunkat". Éppen ellenkezõleg, ez éppen az olyan emberek hozzáállása, akik szeretik az amerikaiakat, és sokmindent csodálnak Amerikában, beleértve a szabadságjogokat is. Amit gyûlölnek, az a hivatalos politika, mely megtagadja tõlük azt a szabadságot, amelyre õk maguk is igényt tartanak.
    Ilyen okokkal magyarázható, hogy Osama bin Laden szeptember 11-ét követõ kirohanásai - például a korrupt és kegyetlen rezsimeknek juttatott USA támogatások, vagy Szaúd-Arábia USA általi megszállása kapcsán - bizonyos megértésre találtak még azok körében is, akik különben lenézik õt, és félnek tõle. Az ellenérzés, a düh és a frusztráció adja a terrorista bandák reményét a további támogatásra és támogatókra, újoncokra.
    Annak is tudatában kell lennünk, hogy a világ nagy része úgy tekint a washingtoni kormányzatra, mint terrorista rezsimre. Az elmúlt évek során az USA olyan akciókat folytatott, vagy támogatott Kolumbiában, Nicaraguában, Panamában, Szudánban és Törökországban - csak hogy néhány példát említsünk -, melyek kimerítik a "terrorizmusra" vonatkozó amerikai definíciókat - már amennyiben persze amerikaiak alkalmazzák a fogalmat az ellenségeikre.
    Samuel Huntington írta 1999-ben, az establishment legjózanabb lapjában, a Foreign Affairs-ben: "Miközben az USA rendszeresen 'törvényen kívüli államoknak' (rogue states) nevez meg különbözõ országokat, sok ország szemében maga válik törvényen kívüli szuperhatalommá ... mely az egyedüli, a legnagyobb külsõ veszélyforrást jelenti a társadalmaik számára."
    Ezeket a nézeteket nem változtatta meg az a tény sem, hogy szeptember 11-én, a történelemben elõször történt meg, hogy egy nyugati ország ellen a saját földjén indítottak iszonyatos terror-támadást, olyan típusút, amely nagyon is ismerõs a nyugati hatalom áldozatai számára. A támadás nagyságrendjében messze meghaladta a néha "kiskereskedelmi terrornak" is nevezett - az IRA, az FLN, vagy a Vörös Brigádok nevével fémjelzett - akciók súlyát. A szeptember 11-i terrorizmust mindenki elítélte a világon, az ártatlan áldozatok felé áradt a jogos együttérzés. Mindig minõsítve, azonban.
    Egy szeptember végi nemzetközi Gallup felmérés igen kevés támogatót talált az Afganisztán elleni USA katonai akcióval kapcsolatban. Latin-Amerikában például, abban a régióban, amelynek a legtöbb tapasztalata lehet az USA intervenciókról, a támogatottság a Mexikóban regisztrált 2 %-tól a panamai 16%-ig szóródott.
    Az arab világban jelenleg tapasztalható, USA elleni "gyûlölethullámot" szintén az Államok izraeli-palesztin, illetve iraki politikája táplálja. Az Egyesült Államok biztosította a legalapvetõbb támogatást a durva izraeli katonai megszálláshoz, mely idén lép 35. életévébe.
    Az egyik dolog, amit az USA tehetne az izraeli-palesztin konfliktus enyhítésére, az volna, ha végre csatlakozna a régóta fennálló nemzetközi konszenzushoz, mely a régió valamennyi országának biztosítani akarja a jogot a békés és biztonságos élethez, ide értve a megszállt területeken megalakuló Palesztin Államot (esetleg kisebb, kölcsönös határmódosítások árán).
    Irakban az Egyesült Államok nyomására foganatosított durva kereskedelmi szankciók megszilárdították Szaddam Husszein hatalmát, miközben irakiak százezrei pusztulását okozták - talán többekét, "mint ahányan a történelem során az úgynevezett tömegpusztító fegyverek áldozatai lettek", írták John és Karl Mueller, katonai elemzõk a Foreign Affairs-ben, 1999-ben. Az Irak elleni támadás jelenlegi washingtoni indoklása jóval kevesebb hitellel bír, mint tehette volna abban az idõben,  mikor id. Bush elnök Szaddamot szövetségeseként és kereskedelmi partnereként üdvözölte, éppen miután az a legkegyetlenebb atrocitásait elkövette - ilyen volt a kurdok elleni mérgesgáz-támadás 1988-ban, Halabjában. Abban az idõben Szaddam jóval veszélyesebb volt, mint manapság.
    Az Irak elleni USA támadás költségeit és következményeit senki, így még maga Donald Rumsfeld sem képes hitelt érdemlõen megjósolni. Iszlám szélsõségesek bizonyosan remélik, hogy a támadás sok ember életébe kerül majd, és az ország nagy részét elpusztítja, így elegendõ újonccal rendelkeznek majd a terrorista akciókhoz. Valószínûleg üdvözlik a "Bush doktrínát" is, mely jogot biztosít a feltételezett - gyakorlatilag végtelen számú - fenyegetéssel szembeni katonai fellépésre. Az elnök bejelentette: "Nem lehet megmondani, hány háborúba fog kerülni, hogy biztosíthassuk az otthonunk biztonságát". Így van. Veszélyek mindenünnen leselkednek, még otthonról is. A végtelen háború ígérete jóval nagyobb veszélyt jelent az amerikaiakra nézve, mint feltételezett ellenségeik, olyan okokból kifolyólag, melyeket minden terrorista szervezet jól ismer.
    Húsz évvel ezelõtt az izraeli titkosszolgálat egykori vezetõje, Yehoshaphat Harkabi - egyben vezetõ arab-szakértõ -, megfogalmazott valamit, ami ma is igaznak tûnik. "Olyan tisztességes megoldást kell javasolni a palesztinoknak, mely tiszteletben tartja az önrendelkezési jogukat: ez a terrorizmus kérdésének egyetlen megoldása", mondta. "Ha eltûnik a mocsár, nem lesznek többé szúnyogok." Abban az idõben Izrael még gyakorlatilag teljes immunitást élvezett a válaszcsapásokkal szemben a megszállt területeken, és ez a szituáció egészen a közelmúltig érvényben volt. Harkabi figyelmeztetése azonban pontosnak bizonyult, és a tanulságok általános érvényûek.
    Jóval szeptember 11 elõtt is világosan tudható volt, hogy a modern technológiák megjelenésével a gazdagok és hatalmasok el fogják veszíteni az erõszak eszközeivel kapcsolatos csaknem tökéletes monopóliumokat, és várhatják, hogy az otthonukban érik õket atrocitások. Ha továbbra is egyre több mocsarat kívánunk létrehozni, akkor több lesz a szúnyog, és a pusztító képességük is egyre nagyobb méreteket ölt majd. Ha arra fordítjuk a forrásainkat, hogy lecsapoljuk a mocsarakat, így elejét véve a "gyûlölethullámok" kialakulásának, akkor nemcsak a ránk leselkedõ veszélyek számát csökkenthetjük, de egyben élhetünk azoknak az ideáloknak, amelyeket különben vallunk, és amelyek nincsenek is olyan elérhetetlen távolságban, ha komolyan vesszük õket.