VISSZA A LISTÁHOZ
HALAS KORÁBBAN A LIGETBEN
HALAS ENGLISH
Tér-képek: Cserba Júlia beszélget Halas Istvánnal - BALKON, 2001/6
http://www.halasis.com
UJJ ZSUZSI
VÁRNAGY TIBOR


Halas István: Szonett II., 1988 (50 x 60 cm)

 
„S küzdve az idővel, mely elragad..."
- Váczy András Halas István Szonettjeiről

Nem véletlen és nem valamiféle esetlegesség a különféle művészeti kifejezésmódok találkoztatásának igénye. Még a legegyszerűbb, mondhatni triviális esetekben is, mint például az egymásra utalás direkt, kronológiai módjai, valamely leírt vagy elmondott történet képi megfogalmazásában is az egyetemesség érzete vezeti az alkotót. Ám sokkal többről van szó a látszólag közvetett kapcsolódásoknál, lévén itt valóban olyan gondolati összetartozásról beszélhetünk, ami természetük, idő- és térbeli eltérésük ellenére, meglepő analógiát eredményez. Különösen izgalmas felfedezés ez egy hagyományos versforma és a kísérletezés ódiumát vállaló fotó között. Halas István öt kompozícióból álló sorozatát, a „szonett" címzéssel látta el. Felvetődik a kérdés: milyen összefüggés van a fotográfia vizualitása és a provanszál-francia-olasz eredetű versforma verbalitása között?
Nyilvánvaló, hogy amint az alkotás, úgy a befogadás is szubjektív — a metanyelvi egyezményen belül —, és csak bizonyos meghatározott aspektusból vizsgálhatja, elemezheti a produkciót is, a kölcsönösséget is. Éppen ezért megengedhető a címben csak általánosan megjelölt szonett konkretizálása, s találkozása Shakespeare poémájával. Ennek oka nem a versforma eredeti — a két négysoros és két tercina ősmintától különböző angol három kvartina és két lezáró sor — változásából, sokkal inkább a tartalmi alakulásban keresendő. Elsőként a sorozat jelleget érdemes összevetni, még akkor is, ha a felépítés a képekben és a versekben eltérő. Halas öt szonettje voltaképp 240 felvétel, mert egy kép 12 expozíciót sűrít, így egy szonett 48 felvétele adja ki a négyrészes kompozíciót. Szerencsétlen vállalkozás lenne a 154 Shakespeare verssel ilymódon párhuzamosságot keresni, minthogy szinte véletlenszerű a 12 felvétel és az egységes tömböt alkotó 12 sor egyezése is. Mégis, mert Halas nem törekedett tudatosan formai követésre, a négy egység — négy tercina — olyan történések folyamata, melyek mintegy a shakespeare-i gondolatot is körbezárják. Nem véletlen a számszimbolikában a négy elemről szóló Empedoklész tanítás, miszerint a tűz, a levegő, a víz és a föld alkotják a dolgok gyökerét, amit a késő antikvitás kiterjesztett a mikrokozmoszra, az emberre, mely tükröződik a makrokozmoszban, a teljes világban. A négyesbe foglalt univerzum először a középkorban fejeződik ki vizuálisan,  jelesül a Glosiarium Salomonis kódex, szinte egymásra fényképezett tollrajzán.
Halas képein a belső sorozat rendje, az asszociációk szabad követése egyénenként és esetenként tudósítanak e mindenségről, vállalva a történést, de a megbotránkoztatást is. Bárhogyan is legyen, a négy kép kiindulás és befejezés, egy olyan képzeletbeli kör szelet-variánsai, melyek önmagukban konkrét információk, de a referenciát hordozó kontextusban éppen a tárgyias valóság hiányai, egészen a semmi-ig. A választás már-már kísértetiesen kierkegaardi, hiszen minden valóságos alternatíva olyan választás, mely következményeiben különböző objektív és szubjektív eredményekhez vezet, etikai és egyúttal történelmi, Bármit választunk, az eredmény ugyanaz. Mindazonáltal Halas képeit nem is elsősorban a számmisztika, vagy a már transzcendens felé vezető bölcselet rokonítja Shakespeare szonettjeihez. Ismeretes, hogy az angol költő verseinek sorozata két részre bomlik, az 1-től 126-ig terjedőben minduntalan visszatér a „szőke férfi" alakja, míg a 127-től 154-ig terjedő sorozat a „fekete hölgy" jegyében áll. A fekete és fehér démonról van szó, a jóról és a „mennyeien pokoliról". E két erő hatása, erotikája, olykor promiszkuitása, az obszcén kétértelműség közötti feszültség, melyet jobban soha költő nem fejezett ki, amikor megvallja ,,utált szerelme" kínját, de szabadulni belőle nem tud és nem is akar. Nyilvánvaló, a kínzó ellentét vígasztalása csak transzcendens lehet. Ez a tárgyától megszabadult költészet sejlik fel Halas fekete és fehér kontrasztjainak ölelkező-öldöklö kettősségéből is. Csakhogy ez a legbensőbb, a poétikai funkciót hordozó kód, a titkok fátyolát vonja maga fölé. Közhelyszerű a költészet örökérvényességéról beszélni, mégis: igaz közhely. Hogyan vonatkozik ez a fotóra, az „itt és most"-at dokumentáló leképezésre? Ügy gondolom, éppen ennek kapcsán lehet szólni Shakespeare verseiről és Halas István képeiről a legvilágosabban. Shakespeare-nél az idő hordozza a legerőteljesebb jelentést. Jelöli a „time" az absztrakt jelentőséget, egy bizonyos pillanatot, az egymásutánit, az idő múlását. De leginkább teret és időt egyesítő fogalom. Az idő egyúttal külső történés és annak belső átélése is. A tudat tartalma. Következésképpen az idő egy adott cselekmény előfeltétele, időtartama, színtere és háttere, valamint magának a cselekménynek a mibenléte. A szonettekben — Halas képeiben és Shakespeare verseiben — az idő az szubjektív emberi érzés ténye. Az idő kihívás, melyre a lehetséges válasz:az ember keresse a végtelent, mely benne foglaltatik az időben. S ez nem más, mint a változékonyság, ahol az idő nem izolált képekben, hanem a képek sorozatában jelenik meg, mint alig-alig tetten érhető átmenetek sokasága. Az idő egyfelől tárgyiasul:a természet, az emberi alkotás; másfelől: lerombol, semmivé tesz. És ezzel az erővel szemben természetesen az ember a legkiszolgáltatottabb; számára külsődleges, mindazonáltal kifejezetten ellenséges. Nyilvánvaló, hogy a szonettek kimondottan individualista választ adnak az idő kihívására.
 

    XV.

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;
Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, —
A múlás eszméje mindig elö-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő.
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
    S küzdve idővel, mely elragad.
    Mert szeretlek, én feltámasztalak.