Az Arany Disznók orrukkal már a csengőt nyomják –
Vedres Ági kiállítása a No1 Kínai-Magyar Gyorsbüfében
 

Kína olyasféleképp vált divatossá az elmúlt években, mint a mi térségünk Gorbacsov idején. Nincs, aki az elmúlt években ne hallott volna gazdasági mutatóikról, az ottani politikai változásokról, de a hazai közvélemény többsége szerintem ezzel együtt sem érzékeli, hogy Dél-Kelet Ázsia, s azon belül Kína, egyre inkább egy olyan új világközponttá növi ki magát, mint amilyen az Egyesült Államok.

Peking a 2008-as olympiára készül, s már most jóval nagyobb, és bizonyos részleteiben sokkal huszonegyedik századibb város, mint New York. Mikor mi pestiek New Yorkba érkezünk, lenyűgöz bennünket a házak, az utak mérete, az emberek sokfélesége, a mienknél léptékekkel nagyobb metropolisz dinamizmusa. Az amerikai utazó nem Pekingben élhetett meg először hasonló élményt, de Dél-Kelet Ázsiában, és most már Pekingben is. A Time Square-ről lesétálni a Canal Streetig jókora út, de mivel menet közben annyi a látnivaló, alkalmasint utólag se fogjuk föl mit jelentenének e távolságok pesti viszonylatban. Peking akkora, hogy ugyan el lehet indulni sétálni, de elgyalogolni, teszem azt A Mennyei Hősök teréről mondjuk a kortárs művészet egyik ottani fellegváráig, a 798-ig, ahova taxival is jó háromnegyed óra az út, szinte kilátástalan vállalkozás. Már csak azért is, mert Peking bizonyos részei, s bizony kerületnyi városrészek, gyakran a mieinknél is elhanyagoltabb lakótelepek. Más, sajnos egyre kisebb területei a régi Kínát idézik. Szűk sikátorok, belső udvarok, ahol csak a bennfentes tudja, merre vezet átjáróházként használható út, miközben már most bőven meghatározóak Peking sziluettje szempontjából az új 30 emeletes plázák, hivatal-, és szállodaépületek, hogy a felhőkarcolókat már ne is említsem. Az átlagos főútvonalak 2x4 sávosak, melyek mellett még 1-1 szervízút is fut a kerékpárforgalom számára. A legszélesebb út 2x7 sávos, mintha az Andrássy utat raknánk négyszer egymás mellé. New York tízmilliós, Peking hivatalosan 15, de van aki 18-at mond.

Az imént említett 798 Art Zone csupán egyike a négy nagy kortárs képzőművészeti központnak, amelyek ma Pekingben találhatók. Ezek mindegyike a 90-es évek közepe óta üzemen kívül helyezett gigantikus gyártelep. Köztük Ázsia egykor legnagyobb fegyvergyára, amit az 50-es évek közepén Kína a Szovjetuniótól kapott ajándékba, s ami jelentős Kelet-Német közreműködéssel épült. Ezeket néhány éve a kormány fiatal művészek rendelkezésére bocsátotta, azzal az elképzeléssel, hogy az itt létrehozott műtermek, galériák, színház-, és koncerttermek, művészklubok révén e városnegyednyi területek 2008-ig számottevő kulturális központokká növik ki magukat, egyfajta pekingi East Village vagy Montparnasse alakul ki belőlük.

A nyugati értelemben vett kortárs művészet Kínában újdonságnak számít, Baksa-Soós Vera szerint – aki a néhány éve a pesti Ludwig Múzeumban is bemutatott CHINaRT kiállítás itteni kurátora volt – voltaképp a 80-as évek derekán kezdődött,  kortárs képzőművészeti intézményrendszerének kiépítése pedig még később, mindössze 5-10 éve. Furcsa elképzelnünk, de az a művész, akiről a magyar szakirodalom hamarosan azt fogja írni, ő a kínai Kassák Lajos, nos e művész minden bizonnyal kortársunk, s aligha lehet idősebb e pillanatban, mint 40 éves.

A pekingi Ludwig Múzeumot ott jártamkor már építették, s azóta nyílván át is adták. Létezik néhány kínai művész, akiknek nyugati piaci ára már ma is csillagászati,  miközben a 798 galériáiban bő egy éve még nem láttam külföldi kiállítót. Olyan fiatal francia lánnyal viszont találkoztam, aki akkor már több, mint egy éve Pekingben élt, remekül beszélt kínaiul, s a 798 egyik galériájának recepcióján dolgozott. Tudniillik Peking, akár európai, akár japán, amerikai, vagy auszráliai szempontból is hihetetlenül olcsó: csarnoknyi műtermet bérelni, lakást, rezsit, kaját fizetni, s emellett nagy méretű és jó minőségű c-printeket készítettni ma itt a legolcsóbb a világon, és egyre többen figyelnek föl erre. Ugyanakkor a pekingi utcákon léptékekkel nagyobb a koldusok száma, s arányait tekintve is, mint Budapesten vagy akár New Yorkban, ami nyilván azzal is összefügg, hogy a kínai vidék, a falusi Kína helyenként –  s nem ritkán – úgy néz ki, mint amilyenek a mi nyírségi falvaink lehettek a 18-19 században.

Mindezt azért meséltem, mert szeretném megindokolni, miért tartom fontosnak, hogy Vedres Ági 2007 februárjában épp egy budapesti kínai étteremben rendez kiállítást? Elintézhetnénk azzal is, mindez nem több, mint a művésznő hóbortja, esetleg olyasmivel, íme hozzánk is elérkezett a Nyugaton tomboló Kína-mánia.

Ennél azonban valami komolyabbról, s talán nem túlzás, a jövőnkről van szó:
mi most – s valószínűleg nem túl hosszú ideig –, abban a helyzetben lehetünk, amikor még majdnem annyit tudnánk segíteni kínai kollegáinknak, mint amennyit mi kaptunk osztrák, német, vagy amerikai barátainktól a 80-as években. A hazai kortárs művészeti intézményrendszer kétségkívül alatta van vágyainknak, a nyugati művészeti szcénának, amelybe eddig nem igazán sikerült integrálódnunk. Kína relációjában viszont éppen közepes fejlettségünk hozhatna bennünket kedvező pozícióba, mert művészeti intézményrendszerük bizonyos paramétereit tekintve ők valahol ott tartanak, ahol mi a 70-es, 80-as évek fordulóján. A korábbi szoc.reál doktrina már nem érvényes, és elkezdett létrejönni valami új, addig soha nem látott dolog. Fiatal kínai kollegáink számára kitárulni látszik a világ, de se ott, se itt nem könnyű támogatókat találni csereprojektekhez.

Pedig aligha kétséges, hogy Kínában legkésőbb egy évtizeden belül létre fognak jönni a Velencei Biennáléknak, Kasseli Dokumentáknak megfeleltethető, vagy idővel akár azoknál is jelentősebb művészeti-kulturális világfórumok. Ha mi részt szeretnénk venni ezekben, és esetleg komolyabb pozíciókra szert tenni ott, mint amilyeneket eddig sikerült elfoglalnunk a hasonló nyugati rendezvényeken, azon már most nagyon komolyan el kellene kezdenünk dolgozni. És, a kezdet ez: én innen közelíteném meg Ági és az MG Galéria eme vállalkozásának jelentőségét. Lehet, hogy ez egy nagyon pici, de nagyon jó irányba tett lépés. Mert az eleje mindig az, hogy próbáljunk közös pontokat keresni. Ez esetben: ünnepeljük együtt nálunk élő kínai barátainkkal a kínai holdújévet, ami számukra, jelentőségét tekintve a mi szilveszetünknek megfeleltethető este.

A kínai asztrológia szerint e napon a Disznó évébe lépünk, melynek egyik sajátossága, hogy e jegy kitüntetett figyelmet szentel a hagyományos kínai világ legfundamentálisabb értékének, a családnak, a családi kapcsolatoknak, és az otthonnak. Kedvező időszak ez a családalapításra, az otthonteremtésre, és a gyermekek számára, akik most születnek majd. A Disznó-éve ugyanakkor a kalandos felfedezések terén is igéretes. Thor Heyerdahl a Disznó évében hajózott tutajon Peruból Polinéziába, illetve Roald Amundsen ugyancsak a Disznó évében érte el a Déli-sarkot.

Mi most azonban nem csupán a Disznó évébe lépünk, ahogy 12 évente mindig, vagy a 60 évenként érkező Piros Disznó, a ’Chonghae' évébe, hanem az Arany Disznó évét köszöntjük, ami 600 évente következik el. Hogy ennek mi a jelentősége, arra asztológus ismerőseim sajnos nem tudtak válaszolni, mivel nem tudnak olyan asztrólógiai jelenségről, ami 600 évente ismétlődne. A Kínában 1949-ben bevezetett Gergely naptár előtti, régi kínai időszámítás és asztrológia azonban nem csak a természeti jelenségeken alapul, hanem egy olyan matematikai rendszeren, amely kombinálódik a kínai történetírással, a császári és uralkodói dinasztiák egymásra következésével. Ha csupán az asztrológiát tekintjük, ott hatvan éves ciklusok vannak, ami a 12 állatövi jegy – az 1. ce = patkány, egér; a 2. csou = ökör; a 3. jin = tigris; a 4. mao = nyúl; az 5. csen = sárkány; a 6. sze = kígyó; a 7. vu = ló; a 8. vej = juh; a 9. sem = majom; a 10. ju = kakas, a 11. hszü = kutya; és a 12. haj = disznó; illetve az 5 elem – a fém, a víz, a fa, a tűz, a föld – kombinációiból vezethető le. Ezen belül most a fém-disznó éve következik, s ha a 600 évet magában foglaló ciklus jelentőségét nem is érthetjük, az mégiscsak fölkeltheti figyelmünket, hogy például a pekingi császári palota, az úgynevezett Tiltott Város építése történetesen épp 600 éve, 1406-ban kezdődött. 14 évig 200,000 ember dolgozott rajta. Alapterülete 720,000 négyzetméter, ahol 800 épület, köztük öt csarnok és 17 palota található. Fogalmam sincs, épült-e azóta ennél nevezetesebb épület Kínában – pláne, ami a Disznó jegyének megfelelően családi otthonként is szolgált –, de az biztos, hogy az elmúlt évtizedek pekingi televíziós tudósításainak emblematikus helyszínévé vált a Tiltott Város Tiananmen tér felöli kapuja, amely fölött ma is Mao elnök arcképe látható.

Erhardt Miki néhány éve tett egy provokatív megjegyzést. Nem tudnám szó szerint idézni, de valami olyasmit mondott: jó évtizede már, hogy majd’ mindent a nők csinálnak, ami picit is izgalmas a művészeti életben. Én Ági munkáit a honlapjáról ismertem meg. Csupa fotó, ráadásul digitális kamerával készített fotó, már-már olyanok, mint egy napló. Nem fotóblog, de csak egy hajszál választja el attól, és a helyzet az, hogy nálunk alig-alig léteznek még fotóblogok. Megjegyzem Európában se, s különösen nem abban az értelemben, ahogy Japánban a mai huszonéves fotósok már egyenesen web-fotográfusnak nevezik magukat. Az ő elsődleges közlési felületük a napról-napra frissített honlap, ahol elkezdtek kialakítani egy új fotográfiai nyelvet. Ági ösztönösen ráérzett erre, s ezért azt hiszem nagyon érdemes odafigyelnünk munkáira. A most kialakulóban lévő, és az új technológiákon alapuló képnyelv nem csak a klasszikus, vagy analóg fotográfia szabályait fogja pillanatokon belül átalakítani, hanem úgy tűnik igen jelentős szerepe lesz a 21 század vizuális kommunikációjának megformálásában is.

E gondolatok jegyében szeretnék gratulálni Áginak, köszönetet mondani házigazdáinknak, s boldog Holdújsztendőt kívánni valamennyiüknek! Fogadják szeretettel az Arany Disznó jegyében nyílt első budapesti kiállítást!