III. fejezet

    Minden ugyanaz maradt, és mégis minden megváltozott.
    Még a lakásban is másképp kószáltam. Kisebbnek, kopottabbnak tűnt. A játékok - a hópehelylabda, a zenélő keljfeljancsi, a parányi tüllruhás műanyag babák a trafikból, a nagy barna mackó, a különös, sárgára mázolt ringlispíl, a kedves, elnyűtt filcállatok, a színes fakockák, a dobozt formázó esernyőnyél, amelyhez rejtélyesen kötődtem, az apró rézmozsár... Egyre ritkábban játszottam velük. Inkább kimentem a kisszobába, ezt lomtárszobának használtuk, itt állt Mamika titokzatos kétszárnyú szekrénye, ebben tartotta a kartondobozait, batyujait, ruháit, régi sámfákat, kalaptompokat, gombokat, és ki tudja még, mit. Nem volt hajlandó megmutatni a holmiját, „Ne kutass!", rivallt rám szigorúan, és kiküldött a kisszobából. Így aztán egyre jobban vonzott a szekrény. Beszöktem... Nehéz volt az alsó fiók, alig bírtam kirángatni. Kotorásztam, matattam, ez lett a fő szórakozás.
    Nemsokára megkaptam az első könyveket. Andersen meséi, Zengő ABC, Többsincs királyfi, az imádott „hangyáskönyv" - a hangyák és a tücsök örökzöld története -, egy csúnya János vitéz és verseskönyvek... Soknak nem emlékszem már a címére, de a rajzokat még mindig magam előtt látom. A könyvek nagy varázslatba avattak. Hamar megismertem a betűket, jóval előbb tudtam olvasni, mint ahogy iskolába adtak, és Ádám is tanítgatott. Ádám egyébként mindent megtanult magától, nem igényelt segítséget; ezt később se bocsátották meg a tanárai... írni nem tudtam, de az nem is foglalkoztatott. Jelekkel osztályoztam minden egyes figurát a képeken. Voltak jó hangyák és rossz hangyák. Jó királylány és rossz királylány. Szép elefánt és ronda elefánt. Személyes kapcsolatom alakult ki a könyvek szereplőivel. Elkezdtem újságokból kivagdosni fotókat. Jobbára embereket, az állatok kevésbé érdekeltek. És nagyon szerettem a fákat.
Újra feléledt vonzódásom a vízhez. Megkaptam Déditől a második pofont. Amíg egy délután szunyókált, kiosontam a konyhába, és irdatlan mennyiségű vizet öntöztem a kőre. Az alsó lakó felrohant, hogy ázik a plafon. Akkor nálunk már bokáig ért a víz...
    Gyakran álldogáltam az erkélyünkön. Átláttam a vármegyeháza lépcsőire, néztem az embereket, ahogy fel-le járnak. Szerettem szappanbuborékot fújni, kenyérdarabokat dobálni a galamboknak. Rengeteg galamb ült állandóan a kiugró párkányokon. Sokat bámészkodtam az erkélyen, pedig féltem a mélységtől, nemegyszer álmodtam, felnőttkoromban is, hogy zuhanok lefelé.
    A lakás közben elérte második korszakát. A régi, szép családi bútorok eltűntek, mert apám a csökevényes polgári ízlést nem tűrte maga körül. Megjelentek a hatvanas évek elejének fantáziátlan sorozatdarabjai... és megjelent a televízió. A rádiónkat szívesen piszkáltam, szerettem a zöld varázsszemet. A televízió doboza nem tűnt érdekesnek, de a műsorok!... Nagy szám volt az esti mese fogmosó macija, a Futrinka utca, az Ivanhoe, ATenkes kapitánya, az Orion... Apám szigorúan átrostálta, milyen adásokat nézhetünk, Ádám és én... nagy sírás-rívás támadt, amikor elzavart a tévé elől, például a Belfegornál, de sohasem gondolta meg magát.
    Később a nagy sírás inkább csak hisztit jelentett. Sírni ugyanis tilos volt nálunk, apát idegesítette. „A sírás nem old meg semmit, legfeljebb kevesebbet pisilsz" - mondogatta. És ha erre se hagytam abba, kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Tilos volt a hazugság is. Őszinte gyerek voltam a kezdet kezdetén, és a későbbi élmények sem hazudóssá, hanem hallgataggá tettek. Különben is, nagyon ügyetlenül hazudtam. Csak rám kellett nézni, és minden kiderült az első próbálkozásoknál, így aztán abbahagytam a kísérleteket. Apám nevelési elvei között a legfontosabb az volt, hogy akármilyen butaságot csináltam, ha rögtön elmondtam az igazat, sosem büntettek meg. Becsültem őt azért is, mert soha nem vert. „Férfi nem üt meg nőt. Gyereket sem" - közölte szárazon egy rokonunkkal, aki, miután az egész ünnepi asztalterítéket lesodortam a szőnyegre, arra biztatta, hogy náspángoljon el... Apámban, rigolyái és szigorúsága ellenére, bízhattam. Biztonságot adott, holott a kellemetlen feladatok többnyire neki jutottak; elrángatott a fogorvoshoz, bement az óvodába, és végighallgatta, hogy ismét velem van gond és így tovább. Apa gyakran elvitt sétálni, legtöbbször a Gellért-hegyre, fogalma sem volt, igazából mit kezdjen velem, de igyekezett. Hatalmas fehér vattacukrokat kaptam, és csillogó papírból similabdákat. Valószínűleg akkoriban szeretett meg az apám, addig csak nyűg voltam az életében, majdnem annyira, mint Ádám. Újfalu után megerősödtem, nem voltam teljesen sápkóros, néha már mondogatták az utcán, hogy „jaj, de helyes kislány, hogy hívják?", szóval dicsekedhetett velem, és ezt élvezte.
    Anyám szélsőségesebb volt. Könnyen repült egy-egy füles, néha egy-egy tárgy is, sőt egyszer sorra betörte a babáim fejét. Igaz, a következő héten mindegyiket megjavíttatta.
Anya és apa házassága úgy-ahogy helyrejött... voltak családi séták, bár ebből az időszakból inkább olyan emlékeim maradtak, hogy apámmal megyek valahova, vagy anyámmal, vagy a Dédivel. Furcsa, de Ádámra alig emlékszem az óvodás évekből. Mindig külön vittek minket vendégségbe, és külön nyaraltunk.
    Anya is nagyon elfoglalt lett. Elindult a karrierje. Időközben mindenféle esti iskolát végzett, könyvelési és pénzügyi képesítéseket szerzett. Azt hiszem, ebben az időben jól kerestek a szüleim. Apa hamarosan a minisztériumba került, és haladt előre a szamárlétrán. Sokat utazott. Akkoriban ez még nagy szó volt. Ruhákat, cipőket, játékokat, finom csokoládét hozott haza... pedáns betűkkel telerótt képeslapokat küldözgetett anyának... néha az én nevemre címezte... Kezdtünk szabályos, gyarapodó családdá alakulni.
    Megint jött egy hasonló élmény, mint amit a rácsos ágyban átéltem. Egy játszótéren történt, már nem emlékszem, hol. Valahova messzire villamosoztunk anyámmal. Lúdtalpbetétet csináltattunk a fűzős cipőmbe. Csámpás voltam ugyanis, sarokra léptem, anyám kétségbeesésére. Szóval elmentünk a rendelőbe. Mintát vettek a talpamról, aztán elengedtek. Előtte még mutattak valami ellenszenves dolgot, hogy majd én is ilyet kapok a cipőmbe, ugye, milyen jó lesz. Nagyon jó, gondoltam, ez olyasmi, mint a rajzolj nekem nyuszikát. De csak mosolyogtam rájuk. A mama megdicsért, hogy szépen viselkedtem, és jutalmul bementünk az épület előtti játszótérre. Nincs időm, mondta anya, sietek dolgozni, de azért egy kicsit játszhatsz, olyan jó vagy ma. És hintáztam.    És akkor éreztem a második pálcasuhintást, és hirtelen irdatlanul egyedül voltam a világon.     Anyának nincs ideje, töprengtem, most sincs, holnap se lesz. Mindjárt rám szól, hogy menjünk. Nem, még nem szól. De most mindjárt szól. Még most sem? Egyszerre felbomlott az addigi időfogalom. Hiszen mindegy, hogy mikor szól. Akár mehetünk most rögtön... és nem lesz tér, eltűnik. És nem lesz anya, mert elmegy. Lehetséges, hogy egyszer egyáltalán nem lesz anya? Hogy van ez? És én? Velem mi lesz? Nem sikerült végigvinni a gondolatsort, nem volt megoldás. Akkor, ott, megsejtettem a halált. Leszálltam a hintáról, odaültem anyám mellé a padra. Milyen jól viselkedsz ma, mondta, egészen kicseréltek... Mosolygott rám. Hazaindultunk. A páni félelem az ismeretlentől napokig tartott. Éjszaka felriadtam. Sokszor most is, felnőttként, eszembejut a lúdtalpbetétes nap. A betétet egyébként nem voltam hajlandó hordani. Semmilyen unszolásra sem. Kikerült a lomszobába, aztán évek múlva kidobtuk.
    Jött a hisztis időszak. Páratlan kirohanásokat produkáltam, amíg aztán anyám megunta. Egyik őrjöngésemkor megfogott, ruhástul berakott a kádba, és rám engedte a hideg vizet a zuhanyból. Vízsugár zúdult az arcomba. Ordítottam, kapálóztam, a végkimerülésig. Akkor ismertem meg a tehetetlenség érzését... Anyám mindig győztesen emlegette a zuhanykúrát mint orvosságot a hiszti ellen. Többet nem őrjöngtem, ez igaz. De szorongásos álmaimban gyakran borít el a víz.
    És a jó emlékek a Vármegye utcából?
    Jó emlék a tetőterasz, a padlás, ahova feljárhattunk. Gulicska úr szabóműhelye, ahol rajzoltunk Lulival, és figyeltük a kuncsaftokat. Jó emlék a Dunapart, ültünk a lépcsőn a Dédivel, és kiflit ettünk. Jó emlék, amikor áradt a Duna, és elöntötte a rakpartot, állt magasan a víz, és beletapicskolhattunk. Jó emlék a belvárosi templom és a Ferenciek temploma. A Dédi sok templomba bevitt, titokban, mert apám ellenezte. Dédi nagyon vallásos volt. Nagy bánatot okoztam azzal, hogy összekevertem az imákat. Semmit nem tudtam megjegyezni, átalakítottam a sorokat, egyik imát folytattam a másikkal, és az egészből amúgy sem értettem egy kukkot se. Dédi bánkódott. „Imádkozz minden este!", kérte. Jó, gondoltam, de melyik imát? Hogy is van? Megint nem jutott eszembe egy sor sem, amikor kérdezte. És ki az az Isten, töprengtem. Miért nem jön el hozzánk? Könnyebben megjegyezném a hosszú verseket, ha egyszer láthatnám a Jóistent. Dédi nem csüggedt. „Legalább a Miatyánkot tanuld meg! Nem lehetsz ilyen mulya!" De én mulya voltam. Félig tudtam megjegyezni. Ez örök nagy szívfájdalma maradt a Dédinek. „A pogányok martaléka leszel. Pokolra kerülsz!", mondta.

    Beírattak az iskolába. Egy belvárosi, nagyon elit iskolába, ahol olyan légkör volt, mint egy katonai büntetőintézetben. Eleinte jó volt, mert annyira utáltam az óvodát, hogy bármi mást elviseltem. A tanítónő, Vilma néni, fegyelmet követelt, de cserébe kedvességet adott. Játéknak tűnt minden foglalkozás. Óriási volt a mozgásigényem, ügyesen tornáztam. Gond nélkül tanultam, mert érdekelt minden új ismeret. Színjeles lettem úgy, hogy szinte oda se figyeltem az elvárásokra. És a többiek? Összetartó osztály voltunk, az első négy évben különösen. Csak később rontottak el minket.
    Amikor először mentem évnyitóra, a lány, akit rögtön megpillantottam, ki más lehetett, mint Takács Mackó. Örömmel üdvözölt. Ezt egy kissé furcsállottam, de aztán a tizenkét év alatt semmi bajunk nem volt egymással. Ugyanis középiskolába is együtt jártunk, az első, akit az évnyitón észrevettem, ő volt.
   Én az iskolában se barátkoztam. Csak ültem, bámészkodtam, és vártam, hogy odajöjjenek hozzám. Oda is jöttek. Az első napon egy fiú, kicsit kövérkés és pufók, piros arcú. Mellém ült, és különösebb bevezetés nélkül adott egy puszit. „Te olyan helyes vagy", mondta, és kiszaladt a folyosóra. Ő volt Attila. Az első év a vele való szerelemmel telt el, barátnőt nem is kerestem. Hát igen, Attila... Később barátok lettünk, nevetve emlegettük a múltat, tizenévesen együtt jártunk bulizni. Attila jóképű volt, mászkáltak utána a lányok, és ha éppen mindegyikre ráunt, velem táncolt. Mind a ketten bomlottunk a táncolásért, senkivel nem tudtam olyan fesztelenül pörögni-forogni, mint vele. Attilát híres belvárosi szívtipróként tartották számon műegyetemista korában is, bár akkor már csak az utcán futottunk össze időnként. Aztán váratlanul öngyilkos lett az apja. Attila megváltozott, sűrítette a tanulásra szánt napokat. Akkoriban járt egy darabig Révész Magdival. Magdi bátyja már Londonban élt.
    A második évben már barátkoztam lányokkal is. Eleinte csak Stein Gyöngyivel, mert nagyon közel lakott hozzánk. Átfutottam egy átjáróházon, és máris az udvarukba értem. A nagymamája volt a házmester. Gyöngyivel sokat játszottunk a koszos és kopár udvaron és a cselédlépcsőn. Egyszer rendeztünk a lakóknak egy képkiállítást a vízfestményeinkből. Gyöngyinek volt egy kutyája, mogorva foxterrier, Pletyka. Sétáltattuk a környező utcákon, néha a Tabánban. Pletyka médium volt ahhoz, hogy színészek tűnjenek fel a közelünkben. Az Erzsébet hídon csúnyán megugatta Basilides Zoltánt, aki válaszként rákiabált. A Madách téren Pletyka átvonszolt bennünket a zebrán, mert Tolnay Klári egy kis tacskót simogatott. A Kristóf téren egyszer megállt mellettünk Domján Edit és Kaló Flórián, mert Domján Editnek megtetszett a foxi, „Milyen helyes", mondta. Domján Editet a Balatonnál is láttam előző nyáron, nagy hatást tett rám, különös kisugárzása volt. Stein Gyöngyi is szerette Domján Editet, büszkén rángatta haza Pletykát, és a kapuban, amikor elbúcsúztunk, rám nézett: „Tényleg aranyos kutya ez a Pletyka. De ha megdöglik, farkaskutyám lesz, apa megígérte."
Ebben a második évben már „Kisschön" voltam, és Ádám, aki ötödikbe járt, „a Nagyschön". Tetszett a dolog, sokat számított egy báty. Csakhogy Ádámot hamarosan eltanácsolták. Magyarul: kirúgták. Akkor könyvelték el problémás gyereknek... A szüleink fontolgatták, hogy bentlakásos iskolába adják.
    Voltak az osztályban vezéregyéniségű lányok, a legnépszerűbb közöttük Kovács Kati. A szülei és a tanárok csodagyerekként kezelték. Valóban jó adottsága volt mindenhez, kivéve a tornát. Eredetien rajzolt, szépen énekelt, és meghökkentő ötletekkel kápráztatott el minket. Szemtelen volt, nagyszájú, közfigyelemre éhes. Minden fiú körülötte dongott, amíg a második év közepén, szende mosolyával beállított Ámos Zsuzsa, vagyis Panda, és ezzel megkezdődött a harc. És megkezdődött egy másfajta értékrendszer érvényesülése.
    Ebbe az iskolába nem járhatott akárki. Nemcsak az értelmi képességük figyelembevételével rostálták a gyerekeket a felvételkor, sőt később is, évenként, hanem más szempont szerint is. Ez nyílt titok volt a szülők előtt, természetesen mi, gyerekek, még nem fogtuk fel ezeket a dolgokat akkor... Csupa kádergyerek, a politikai és a művészeti élet nagyjainak sarjai tették ki az állományt. Tenyésztett példányok voltunk, és aki nem akart „a mi kutyánk kölyke" lenni, nem akart teljesíteni és megfelelni, az előbb-utóbb eltűnt az iskolából, vagy önként, vagy hozzásegítették. Ma is, amikor híreket hallgatok vagy belenézek az újságba, visszaköszönnek a nevek; osztálytársam volt, alattam járt, felettem járt, cés volt, dés volt...
    Én nagyon ártatlanul keveredtem az egészbe. Ádám időnként magyarázott valamit, de nem érdekelt, védett a bambaságom, csak magammal foglalkoztam, esetleg Attilával vagy Stein Gyöngyivel, tehát minden rendben volt... És nagyrészt így lehetett a többiekkel is, talán éppen Kovács Katinál mutatkoztak az ösztönös lázadás jelei, bár ekkor még ő is őrülten próbált beilleszkedni, és csak a középiskolában lett az, aki... Panda más volt. Hamar kinyílt a szeme. Az ő apja nagymenő diplomataként járta a világot, Zsuzsa Londonban töltötte az első éveit, és ezért érkezett késéssel az osztályba... de ahhoz még idejében, hogy felkavarja az állóvizet. Volt egy féltestvére, akitől mást sem hallott, mint hogy ő egy kissé különb az átlagkádergyerekeknél, és ezt, már a bemutatkozásnál, velünk is közölte. Pazarul öltöztették, csupa nyugati iskolaszere volt, senkinek nem adott kölcsön, még megnézni sem... Utólag visszapörgetve a történteket, bámulatos, ahogy a tőlünk valamivel idősebb, alacsony és többnyire lesütött szemű lány napok alatt átvette az osztályban az uralmat, és kitúrta addigi helyéről Katit. A fiúkat az ujja köré csavarta, és mindenkinek parancsolt. És mindenki boldogan engedelmeskedett. Alig hárman-négyen tagadtuk meg a szolgálatot. Kati a legerősebben, érthetően. Aztán két fiú, Sünbátyó és Snidling Miki. Nagy megrázkódtatás volt, hogy Attila átpártolt, és kutyaként követte Zsuzsát. Ádám azt mondta, hogy Attila olyan, mint Geréb, az áruló.
    Panda tehát hierarchiát alakított ki az osztályban. Pontosan megérezte, kivel ajánlatos barátkozni, és kivel nem. Bizalmasává egy jó nevű orvos lányát tette, egyébként a fiúk rajongására épített. Kilencéves korában tökéletes nő volt, ragadozó nőstény. Ugy bámultam őt naponta, mint egy csodálatos természeti jelenséget. Nem szerettem. Kovács Katit sem szerettem, de az más volt. Katit értettem, Pandát nem. Kati tanult, teljesített és kitűnni akart, Panda csak másokból hasznot húzni. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni Zsuzsa viselkedését, jellemét. A fondorlatossága meghökkentett.
    Egyszer, egyetlenegyszer Panda elhívott magával. Mentem, mert kíváncsi voltam. Kiderült, hogy ugyanazt az átjáróházakon való átrohangálást űzi a fiúkkal, mint amit én is csináltam a régi, szétszéledt bandával... Nem volt mindennapi élmény figyelni őt! Szaladtunk ketten, lihegve hurcoltuk a nehéz iskolatáskát, mögöttünk vagy tizenöt fiú, mind Ámos Zsuzsi kedvéért. Elöl a vad, és nyomában a falka. Ránéztem Panda felhevült, megdicsőült arcára, és megborzongtam. Egyre erősödő, kíméletlen dobogással közeledtek a fiúk, kurjongattak és nevettek, negyedikes-ötödikes nagyfiúk hangját is felismertem. Féltem. Láttam Attilát is. A drogéria mellett kimarad-
tam a hajszából, elég volt. Soha többet, a következő években sem beszéltem erről a kalandról Pandával. Tulajdonképpen alig beszéltünk egymással, pedig hetedikben kiállt mellettem, és erősködött, hogy engem is vegyenek be a híres kosárlabdacsapatba. Ő nagyszerűen kosarazott. Alacsony volt ugyan, de ügyes és erőszakos, én pocsékul szerepeltem mindig, mert kötelező feladatként kosárlabdáztunk, és semmit sem tudtam már jól csinálni, ami kötelező volt, a tanulást sem.
    Ámos Zsuzsi nem csak a nőiségével bolygatta meg az osztályt. Szépen, módszeresen szétrombolta a hivatalos, addig egyöntetűen elfogadott értékrendet. Például nem tanult jól, pontosabban, esze ágában sem volt tanulni; így tette nevetségessé az eminens Kovács Katit. Kati mindenben a legkiválóbb akart lenni, Panda viszont meglepő hangnemben hangoztatta, hogy számára ez felesleges, hiszen az apja majd mindent elintéz neki, és újra külföldre mennek nemsokára, fütyül az egész magyar iskolarendszerre.
    Járt velünk egy lány, csendes, félrehúzódó; Kövér Magdi. Magdinak nem volt könnyű köztünk. Már a vezetékneve sem szerencsés, ráadásul kiderült a beiratkozás idején, hogy az anyja lányneve Szaporodni Emerencia. Magdi sorsa ekkor megpecsételődött, akin az első percekben harminc másik gyerek nyerítve nevet, annak nagyon erős egyéniségnek kell lennie hatévesen, hogy ezt kiheverje, de Magdi nem volt erős. Aztán az is kiderült, hogy Magdi anyja takarítónő, apja rokkant. Minket ez nem érdekelt, őszintén nem, de Panda azt akarta, hogy érdekeljen. Kövér Magdit mindenki kerülni kezdte, már Kerék Anna se, sőt a dagadt és butuska Molnár Ica se akart vele egy padban ülni... Kövér Magdi először csak elszigetelődött, de később Panda piszkálgatni próbálta. Nem, nem ő piszkálta személyesen, ő csak tett arról, hogy másoknak baja legyen Magdival, Pandában ez volt a zseniális, a piszkos munkát mindig másra bízta. Kovács Kati ilyet sosem csinált, önző és akaratos, de egyenes volt, ha elfogyott a türelme, gondolkodás nélkül verekedett. Ámos Zsuzsi soha. Megőrizte a hidegvérét.
   Kövér Magdit csúfolni kezdték, loptak tőle, megütötték. Mindent tűrt, némán, belenyugodva. Sohasem árulkodott. És ekkor elkövettem életem egyik legnagyobb gazságát. Olyasmit, mint Újfalun a homoketetés a kisfiúval, de ez súlyosabb volt, mert már összehasonlíthatatlanul okosabb lettem, ravaszabb, pontosan tudtam, mit teszek, és másokat is belevontam, cinkossá avattam.
    Egy délután, tanítás után, felhívtam hozzánk Kövér Magdit és még két-három másik lányt, Stein Gyöngyit, és már nem emlékszem, kiket. Dédi a konyhában szöszmötölt, játszottunk benn a szobában, éppen a kályhánál, az én megvilágosodásom színhelyén... Hirtelen ötlettel fogtam egy gombostűt, és szurkáltam Magdi kezét. Szótlanul engedte, a többieknek tetszett az új szórakozás, biztattak, hogy döfködjek mélyebbeket. Nem, ezt nem tettem, viszont megpróbáltam rátapasztani Magdi tenyerét az izzó vaskályhára. Szerencsére ezt már nem hagyta. Halkan szűkölt, mint egy kiskutya, potyogott a könnye, és kirohant a lakásból. A lányok nevettek. Másnap elmesélték az osztályban, mit találtam ki. Senki, de tényleg senki nem védte meg Magdit. Nekem csak napok múltán derengett, mit műveltem, de akkor egy pillanatra megnyílt alattam a föld. Megismertem egy új érzést, a bűntudatot. Nyolcadik végéig jártam együtt Magdival. Annyian bántották, hogy ez az eset nem hagyott nyomot benne. Azt hiszem, hamar elfelejtette. De én nem. Soha többé nem tudtam úgy ránézni, hogy ne legyen lelkifurdalásom.
    És jött a nyár, jöttek a nyarak. Egyformán. Üdülések a Balatonnál, különböző üdülőkben. Persze mindegyik komfort nélküli; vécé, zuhanyozó a folyosó végén; már ettől is úgy érzi magát a nyaraló társaság, mint egy nagy család. Ádám szerint nagy nyáj. Némelyik épület szocreál, a megszokott fantáziátlansággal építetten, de például a világosi üdülőt egy szecessziós villából alakították át. Jóval később beszélgettünk arról Ádámmal, vajon kiktől „államosították elfelé" azt a szép házat s az összes többit a vízparton...
    A vízzel való ismerkedésem úgy kezdődött, hogy végigrohantam a mólón, megcsúsztam, nagy ívben berepültem a tóba, és fuldokoltam. Apa húzott ki, két cölöp közül. Mindenki megrémült, anya sikoltozott, és Ádám kapott egy pofont, mert ő szaladt elöl. Nem féltem, túl gyorsan történt az egész, inkább érdekesnek találtam a kalandot. A tavat nagyon szerettem, a nádast, a vízimadarakat. Ezek jó emlékek. Balatonvilágosra endékás családok is jöttek, csereüdültetéssel. Hatalmas szerelembe estem egy német kisfiúval, akit Ulrichnak hívtak... búcsúzóul adott egy szalmakalapot, évekig őriztem. Beszélni ugyan nem tudtunk egymással, de nem is volt rá szükség...
    Jó emlék az is, hogy együtt nyaralhattam Ádámmal. Fürödtünk, megtanított úszni, felfújható csónakkal bolondoztunk, homokvárakat építettünk. Nagyon jól megvoltunk azon a nyáron. A következő tanévben Ádámot egy újabb iskolából tették ki. Nem csinált semmi különöset, és mégis. A kulcsszó persze éppen a „nem". Nem tanult, nem írt leckét, nem figyelt az órákon. Ez másokkal is előfordult, de Ádám nem taktikázott. És szemben velem, az ő őszinteségét soha nem méltányolták, még otthon sem. Ádám pimaszsággal és vakmerőséggel védekezett, kipróbált mindig mindent; a legvégsőkig elment egy helyzetben. Lázadt. Nem akarok részt venni, mondta apának. Miben, kérdezte apa. Semmiben, vont vállat Ádám. A szüleink úgy döntöttek, a lehető legjobban elkülönítenek minket, nem vállalnak két nehezen kezelhető gyereket. Engem választottak kirakati példánynak. Attól kezdve külön töltöttük a szünidőket, Ádám és én.
    Visszatérve Pestre, fogszabályozót csináltatnak nekem, az orvos tanácsára. Éjjelente kell felrakni, drótos, furcsa szerkezet, rágcsálható. Stein Gyöngyi is kap, de az övét egy hét múlva megeszi a kutyája, nincs gond, viszont girbegurbák a fogai. Az én fogsorom három év alatt gyönyörű lesz, és így marad körülbelül húsz éven át, míg egy találkozásunknál, az első terhességem idején, anyám felsikolt, szent ég, visszamászott a fogad!... Micsoda hülyeség, gondoltam, rohanok a tükörhöz, és tényleg, a fogak visszasétáltak a régi helyükre... de hát ezt akkor még nem lehetett tudni, szorgalmasan kattogtatom éjjel a szabályozót... Ádám foga viszont tönkremegy. Baj van a gyomrával, és felírnak neki valami savpótló folyadékot. Egyedül megy az orvoshoz, mert apa nem ér rá, egyedül váltja ki a vényt a patikában, mert anya nem ér rá... s nem mondják neki, vagy mondják, de elfelejti, hogy az oldatot hígítani kell. Az a vacak szinte az összes fogáról lemarja a zománcot. Anya és apa egymást okolja, aztán megállapodnak abban, hogy a bátyámmal csak gond van. Tönkreteszed az egész életemet, kiabálja Ádámnak anya. A másik szobában hallgatózom. Ádámot egy időre az apai nagyapámhoz költöztetik, a rákosszentmihályi házba. Akkor még megvan az a ház. A pincében, a műhelyben szerel és tesz-vesz nagypapa, Ádám körülötte lebzsel. Lassan mindent megtanul, fúr-farag, játékokat készít magának. Szeretne modellezni, de ahhoz másféle szerszámok kellenek, és apa is, nagyapa is sajnálja a pénzt. Ádám nagyon egyedül van ekkortájt. Sokat olvas, nagyapa Olcsó Könyvtár köteteit, és sétáltatja a kutyát. Néha telefonál nekem.
    Újabb nyár. Apa megveszi a budaligeti telket. Busszal megyünk a világ végére, Dédi lépked legelöl, nagyon izgatott... Óriási zöld kert, sok méh, sok hangya, kóbor macskák. Ülünk egy kockás pléden, vakargatjuk a szúnyogcsípéseinket. Ugye szép, kérdezi apa. Hát persze, hiszen a miénk.     Hamarosan kiderül, hogy építkezni fogunk. Eltelik néhány év, és az egész egy viccre emlékeztet. Áll a magas sziklaszirten az indián, kitárt karral magához öleli a tájat, és lelkesülten mondja a fiának, ez itt mind a tiéd! És egyikük sem látja odafenn, hogy a hegy aljában a jenkik már fektetik a vasúti sínt... És elkezdődik a házépítés, rokonokkal, barátokkal, kollégákkal... A ház kezdetben szép, fagerendás a mennyezet és fehérek a falak kívül-belül, de aztán az ablakokra sűrű rács kerül, a ház mellé csúnya fészer. Az építkezés sosem fejeződik be, mert apa valamit folyton átalakít, és innen-onnan összehordott bútorokkal zsúfolja tele a szobát, a verandát, lassan egy lomtár az egész ház. És nyeli a pénzt. A telek értéke azonban rohamosan nő, a környék divatos zöldövezeti településsé hizlalódik, megjelennek a csodapaloták, aszfaltozzák az utcákat, már senki sem gyűjt kamillát és csipkebogyót a réten, a rá következő évben már nincs is rét, lovakat sem tartanak a sváb őstelepesek, végül őstelepesek sincsenek; hétvégén özönlenek a Trabantok, Skodák, kis Zasztik... harsognak a táskarádiók...

    A telekhez fűződnek azért szép emlékek is. A növények színe, formája, illata; a nagy nyári és őszi esők; hatalmas vadrózsa- és orgonabokrok végig az utcán; az évszakokra jellemző szagok, a föld, a füst, az avar, az eső szaga; és a homok, az agyag, a fű állandó jelenléte. A kert a legjobb játék. A kert vadonát persze hamar kiirtják a szüleim, a bokrok nem jók, mondják, mert nyesni kell őket, mert tetvesednek, mert elveszik a helyet a gyümölcsfáktól, és egyáltalán, minek kell annyi zöld. Minek kell annyi zöld, ismételgetem magamban, és állok a kopaszodó kertben.
    Dédi rohamosan öregszik, újabb szorongásaim támadnak. Soha nem vágyódtam lakásban tartott állatra, most könyörgök egy kutyáért. Közlik, hogy kutyáról szó se lehet, viszont apa hoz nekem egy görögteknőst, Tóbiást. Nagyon megszeretem, dédelgetem. Dédi a szemétlapáton hordozza. Apa összetákol egy fadobozt, anya tálkát, rongyot tesz bele. Tóbiás valószínűleg szenved és magányos, de én erről, gyerekként, nem tudok.
    Nyárra, a félkész házba kiköltözik Dédi, a teknős és én. Később megjön a nagyanyám is. Nyolcadik és kilencedik évem között vagyok, és az egész nyarat így töltjük el. Gyerek a környéken egy sincs. Az utca végéről, a szemétből hazahurcolok néhány kiszórt, törött kályhacsempét, heteken át ezzel játszom, építek házat, bababútort... benne ülnek a babák, példás rendben. Romantikus regényeket olvasok, főleg Jókait, a felét se értem, nem baj, csak az érdekel, melyik szereplő hogyan néz ki, milyen a ruhája; a cselekményt nem is követem. Elkezdek regényt írni egy kockás füzetbe, főszereplője egy grófkisasszony. Két hétig körmölöm, aztán észhez térek, és bedobom a kukába... Nagymama egyedül bolyong a környéken, jól érzi magát, dédmama főz, varr, én etetgetem Tóbiást... A szüleim meglátogatnak, hoznak egy tálca krémest, beszélgetünk. Minden rendben. Ahogy elköszönnek, és indul a kocsi a kertből - már Trabant kombink van -, őrjöngőrohamot kapok, nekiesek a kerítésnek, üvöltözöm, hogy vigyenek haza, és mikor láthatom Ádámot. Anyám kiugrik az autóból, apám visszarángatja, elmennek. Ülök este az ágyon, gyertyafénynél; villany még nincs... Imbolyognak az árnyak, a két öregasszony sértetten motoz körülöttem, Dédi hümmög: „Hát nem jó neked itt? Hát nem jobb itt, mint otthon?" Sosem bocsátja meg ezt a kitörésemet.
    Kora ősszel Tóbiás rovarirtós füvet eszik, megdöglik. Megyünk vissza Pestre. A mélyen megbántott Dédi egy időre a nagyanyámékhoz költözik. Nekem tehát felügyelet kell és ellátás, de a napköziben már nincs hely. Egyik osztálytársamék a hatodikon laknak, a gangról nyílik az ajtó. Lalika anyja felajánlja a szüleimnek, járjak oda ebédelni, és utána átveszem a fiával a leckét. Papp Lali nem buta, csak lusta. Apja körorvos, jó szakember és sokat keres. Gazdagok. Lalika egyke, anyja és nagyanyja a széltől is óvja. Szobájában modern csőbútor, három papagájkalitka és a földön szétszórt svájcicsokoládé-darabok. Karácsonykor az árvalányhajhoz hasonló dísszel körültekert fenyő a mennyezetig ér náluk, betölti a nappalit. Lalika nem akar enni, nem akar tanulni, nem akar a térre jönni, csak a bárgyú viccek mesélgetése szórakoztatja, és a drága játékainak az elrontása. Nem volt kedvem Pappéknál maradni. Először kiengedtem a papagájokat. Aztán rávettem Lalit, hogy firkáljuk össze a nagymama régi Cilike-regényeit. Végül, amikor Lali a nyugatnémet görkorcsolyával dicsekedett az előszobában, és még nem csatolta fel rendesen, úgy meglöktem, hogy nekiszáguldott a hűtőszekrénynek. Ekkor betelt a pohár. Pappéktói elküldtek, és azontúl nem kellett Papp nagymama anyámra tett megjegyzéseit hallgatnom. Átkerültem ugyanannak az emeletnek a másik oldalára, Fábiánékhoz. Ide már pénzért, és ezért eleinte többet eltűrtek tőlem. Kedvesebbek is voltak. Fábián nagymama élt még akkor, a negyvenötös mamuszokban imbolygott körbe a lakásban termetes alakja. Őt szerettem. Jószívű volt, jól főzött, és nem akarta belém erőszakolni a húst. Finom, kakaóöntetes rizsfelfújtjára máig emlékszem. A két lány idősebb volt nálam, Klári már gimnazista, tiszta kitűnő, irodalomőrült. Klári a szabadidejében lelkesen varrt, tarkabarka, fodros-csipkés ruhák tömegét, és masnikat font a hosszú szőke hajába, néha festette magát. Mindenáron Nyugatra akart kerülni... gyerekkorától készült erre, franciául, angolul és németül tanult, és tolmács lett. Végül elvette egy francia mérnök. Flóra nehezebben teljesíthető vágyakkal küzdött. Egyszerűen járt, laza pulóverekben, lifegő kabátokban. A jógától kezdve az egzisztencialista filozófiáig mindent kipróbált, hogy boldog legyen. Olyan nagyon igyekezett, hogy egyre kevésbé érezte jól magát. Különféle művésztársaságokhoz csapódott, vallási szektákhoz csatlakozott, majd ezeket egy csapásra otthagyta egy szélsőségesen baloldali, ahogyan ő mondta, „sültkomcsi" férj kedvéért... Nemsokára elváltak, Flóra közben megszerezte a kisdoktoriját a bölcsészkaron. Szentkuthyt elemezte éjjel-nappal, miközben a volt férj hátrahagyott gyíkjai és egyéb hüllői surrantak körülötte a falon és a bútorok rejtekén.
    Akkor, amikor én vagyok náluk a kosztos, a lányok még tele vannak tervekkel és reményekkel... balettozni tanulnak, és előadják saját koreográfiájukat a Tündérkirálynő operettzenéjére, csak nekem adják elő, természetesen, a perzsaszőnyegen. A teltkarcsú Klári nagyon elégedett magával, s bátortalan próbálkozásomat figyeli, hogy néhány lépést tegyek a ráncolódó szőnyegen, végül hanyagul odaveti: „Látszik, hogy nem jársz táncórákra!" Tényleg nem járok, pedig a szomszéd utcában van a balettiskola, de anyám sokallja a tandíjat. Klári megengedi, hogy olvassam a könyveit. Róza leányasszony, Harriet regénye, Szendrey Júlia élete...
    Nem csoda, hogy a következő évben Ádám könyvei érdekelnek, Verne, Karl May és a Nagy indiánkönyv... Járunk moziba, bár csak ritkán. Kevés a gyerekfilm, és ami van, az nem köt le, annyira szirupos. A prüntyögő felnőttek között mukkanni sem tudok, idegesít a bájolgás. A családban az idősebbek gyötörnek, hogy adjak puszit. Nem adok. Az unokafivérem csokit ígér, ha adok. „Akkor sem adok, edd meg a csokidat, nem kell!" Minden búcsúzkodás jelenetté fajul. A következmény, hogy nem akarok látogatóba menni. A rokonok észreveszik, évekig nem hívnak. Nem baj. Ádám nélkül úgyis unalmas vendégségbe járni.
    Október végén, kevéssel Ádám születésnapja előtt, megszólal a telefon. Egyedül voltam otthon. Hagytam hosszan csengeni a készüléket, mert utáltam telefonálni. Végül mégis felvettem. „Mi a csudát csinálsz? Húsz perce hívlak!", dörrent rám Ádám régen hallott hangja. „Hol vagy?", kérdeztem örömmel. „Itt lenn az utcán. Láttam, hogy anya bement a Mucikához." A fitos orrú, kövér Mucika volt anya fodrásza és hírforrása. „Biztosan egy órát pletykálnak. Gyere le!", mondta Ádám, és lerakta a kagylót. Kabátot vettem, és rohantam. Ádám a sarki telefonfülkénél várt, ahonnan szemmel tarthatta a környéket. Csak néztem őt... Rengeteget nőtt, most már igazi nagyfiú lett. „Hogy kerülsz ide?", kérdeztem. Vállat vont. Ellógott nagyapától, felelte, és vigyorgott. Játszotta a vagányt, de megéreztem, hogy látni akart. Hirtelen a nyakába borultam, boldog szülinapot, súgtam a fülébe. Majdnem elsírtam magam. Tényleg nyomorult dolog volt ott ácsorogni az alkonyati, szeles utcán. Sétáltunk egy kicsit, beszélgettünk. „Tetvesen unalmas nagyapánál, de legalább nem izélget, hogy mit csináljak és mit ne", nevetett Ádám. Öt órakor elindult, hogy visszaérjen. Elkísértem a Madách térre, ott villamosra szállt. Az utolsó pillanatban a kezembe nyomott egy kis csomagot. Papírszalvétába göngyölt ajándék volt, egy faragott, festett játékvitorlás, még kicsi tarka zászlót is varrt Ádám. Régen, a Balatonnál tervezgettük, hogy egyszer majd csinálunk ilyet.
    Egy délután a körömollóval Fábián Klári összes hajas babáját megkopasztom. A babákat is nagy gonddal öltöztette, mint saját magát, gyakran átfésülte a hajukat. Hiába nagylány már, sír, sikoltozik. Az anyja tudja, hogy Klárinak igaza van. Hálátlan kis disznónak nevez. Ez is igaz. Fábiánék is kiadják az utamat. Mama töpreng, most mi legyen. Apám dühös, lejáratom őket az egész házban. Gulicska úr röhög, szövetdarabokat ad nekem játszani, utálja a nagyzoló Pappékat és a fennkölt Fábiánokat... Anya megszid. Másnap lenyírom a szőnyegrojtokat és a függönydíszt. A szüleim elmennek a Dédiért, hazahozzák. Megnyugszom. Rohanok haza iskola után, Dédi vár, sárgaborsót főz, a tetején kevés pirított hagyma. Ülök apa íróasztalánál, majszolom a borsót, és Kästner könyveit olvasom, A repülő osztályt és A két Lottit. Elhatározom, hogy én is harcolok a testvéremért. Cirkuszolok, hogy Ádám jöjjön haza karácsonyra. A karácsonyt amúgy is nagyon szeretem, a készülődés jó, töprengek, anya hova dugja a szaloncukros dobozt. A kirakatokat feldíszítik, minden csupa titok és csillogás, aztán fenyő- és narancsillat, és az ajándékok... A nagy dínomdánom, tobzódó vásárlás nem volt szokás nálunk, és a nagy evészet sem, szerencsére. Eleinte játékokat kaptam, később könyveket vagy egy-egy olcsó ékszert. Apámat nem ragadja meg különösebben az ünnep, de anya szívesen díszíti a lakást... bár karácsonyfa néhány évig nem volt, aztán újra lett.
    Már adventi koszorút vásároltak a szomszédok, amikor javában dúlt a családi vita, mi történjen Ádámmal. Karácsony napjára sem sikerült dönteni. Papírangyalokat aggattam a fára, és hallgatóztam. A másik szobában anya Dédivel veszekedett, hogy ne szóljon bele, apa pedig egyszer csak elment, bevágta maga mögött az ajtót. Kisvártatva felbúgott az utcán a Trabant motorja... és szentestére megérkezett Ádám. Szótlanul ült köztünk, alig evett, zavartan bontogatta a csomagjait. A lakásban idegenül mászkált, nem találta a villanykapcsolókat. Sajnáltam is, örültem is. Másnap a Dédi megsúgta, hogy Szentmihályon is botrány volt, nagyapa nem akarta elengedni Ádámot, és kihajította a feldíszített fenyőt az udvarra.
    Dédi és Ádám tehát visszajött, ment az élet a régi kerékvágásban. A következő években a nyarakat nagyrészt Csepelen, a nagyszüleimnél töltöttem, és egyszer a téli szünetet is.
Csepel... egy, azóta elmerült Atlantisz.
     Csepelen az anyai nagyszüleim laktak, nem messze a Dédi hajdani házaitól. Nagyapának három szakmája volt, gépmesterként dolgozott a Vízműnél. Időtöltésként pedig órákat javított, az egész környék hozzá hordta az elromlott órákat, a lakásban állandóan tiktakolt egy csomó, ellenőrzésre felhúzott vekker, karóra, ingaóra. A nagyszüleim a gyorsvasút végállomásához közel, a Vízmű egyik telkének a szélén, egy régi, négylakásos házban éltek, klinkertéglás, zöld ablaktáblás, galambdúcos, mesebeli házban, szétszórtan elterülő, felparcellázott virágos- és veteményeskertek között; pár méterre pedig a Vízmű elhanyagolt, óriási gyümölcsöse feküdt, seregnyi sárgabarackfával, kis erdővel és elhagyott háborús bunkerek láncolatával. Ez volt a gyerekek birodalma, de a Vízmű elzárt kertrészébe is besettenkedhetett bárki, ahol csodálatos virágok, főleg lila és bordó dáliák nyíltak. Könnyen boldogult az ember, ha jól mászott kerítést. Olyan kesze-kuszán álltak a házak és a kertek, hogy teljesen elfogadott volt a szomszédok birtokán átvándorolni - lopni persze nem, egy szál virágot sem -, és a kényelem kedvéért ösvényeket alakítottak ki, a palánkon nyílások, a kőkerítésnél téglahalmok voltak. A felnőttek is úgy közlekedtek, akár a gyerekek, kivéve, ha biciklivel indultak el. A kerékpár volt a legfontosabb közlekedési eszköz, egyedül én nem tudtam használni. Kétszer hajtottam betonkerítésbe a nagypapa nagy, idomtalan, piros kerékpárjával, és másodszor a kórházban kötözték be a sebem. Elment a kedvem örökre... Mégsem kellett volna ilyen könnyen feladni! Bringás bandához tartozni előkelőbbnek számított, mint a gyalogosokhoz; igaz, lányokat nagyon nehezen vettek be. Csepelen rengeteg banda volt, kemény akaratú, kemény öklű gyerekeket ismertem meg, hozzájuk képest az újfalui parasztfiúk szelídeknek tűntek. Ádám rögtön megtalálta a hangot a csepeliekkel, de általában csak egy hetet töltött nagymamáéknál, aztán indult „vakációzni" Szentmihályra. Ahogyan a szentmihályi nagyapánk idősödött, egyre inkább szüksége volt Ádámra a ház körüli munkáknál.
    Hamar megtetszett a kószálás. Nagymamáék lugasában ülni nem volt különösebben érdekes, és az az egy-két lány, aki a környéken lakott, megmutatta a jó helyeket. Kevés lány élt a közeli emeletes házban meg a hosszú udvarosban, de annál több fiú. Elvadultunk. A fiúk a játékok zöméből kizártak minket, de néha azért megengedték, hogy csatlakozzunk. Főleg Irénnel és az öccsével kóboroltam. Irénnek sok testvére és alkoholista apja volt, anyja is iszogatott. Irén mindig maszatosan, kinőtt ruhában és éhesen jött, loptam neki nagymama konyhájából a zsíros kenyeret. Lófráltunk a nagy kertben, felmásztunk az építkezések deszkáira, és egy magas porolón tanyáztunk naphosszat. Innen végül akkorát estem, hogy majdnem kitört egy fogam, és akkor Dédi megígértette velem, hogy többet nem evickélek fel a magasba... Nehéz volt megtartani a szavam, mert a poroló nagy vonzóerővel bírt.
    Irén különös szórakozásokat eszelt ki. Egyszer például azt javasolta, hogy az öccsei rendezzenek versenyszarást az egyik bunker tetején. Távolabbról lestem őket. Ott potyogtattak sorra, mint a madarak, Irén meg szaladgált a lépcsőn, végül megcsúszott, és beleesett az ürülékbe. Ő nevetett a legjobban...
    Néha átjött a szomszéd biciklis banda a nagy kertbe. Egy Tamás nevű fiú volt a vezérük, nevetős, hollófekete hajú kamasz, mindig kék csíkos trikót hordott, mint egy matróz. A lányok még a harmadik, negyedik utcából is kísérték, messziről, vagy elészaladtak, és a sarkon várták, de Tamás nem foglalkozott lányokkal, lenézett minket. Ezért megijedtem, amikor egyszer hirtelen lefékezett mellettem a tükörfényesre tisztogatott kerékpárján. Elmosolyodott, addig még nem is láttam mosolyogni, lágy mosolya volt, eltűnt a gőg az arcáról. Pirítós, mondta, és nézett rám. Nekem Dédi akkor adta oda az uzsonnát. Letörtem a felét, Tamás csodálkozott: „Nekem adod? Nem szoktam potyázni!" Láttam, hogy tényleg nem akart kérni, csak úgy kicsúszott a száján... Halkan feleltem, hogy vegye csak el. Megköszönte, és elviharzott.
    Még egy belvárosi lány nyaralt az udvarban. Nem szívesen barátkoztam vele. Kényeskedett, bugyuta könyveket olvasott. Szemüveget viselt, erre nagyon büszke volt. Egyszer átjött hozzánk. Leült nagyapa sufnijának a küszöbére, figyelte, mit csinálok. Virágszirmokat és leveleket préseltem, nyomkodtam vízbe, és a gyönyörű színű folyadékokat gyógyszeres fiolákba töltögettem. Izgattak a színek és a szagok. Egyetlen szín árnyalatait órákon át nézegettem. És szagolgattam... A földet is. A kapor és a fekete ribizli meg az érett paradicsom illata elbódított. Mondtam ennek a pesti lánynak, milyen izgalmas egy kert. Azt hitte, megbolondultam. Ő sakkozni szokott a nagypapájával, felelte. Hát akkor menjél szépen haza, sakkozni, javasoltam, eleget bámészkodtál itt...     Megsértődött, de másnap újra felbukkant. Makulátlan hófehér cipellőben jött a ház melletti úton, óvatosan lépkedett a kövön, nehogy hozzáérjen egy fűszálhoz. Odapipiskedett a ruhaszárító kötelünkhöz. „Add nekem ezt!" Nem kért, hanem parancsolt. Rámutatott egy sálra, amit még anyám horgolt gyerekkorában. „Nem adom", válaszoltam. „De nekem kell!"... Volt a hangjában valami, amitől viszketni kezdett a tenyerem. „Kell, kell, kell!", ismételte, és toporzékolt a kis fehér cipő. Otthagytam, elmentem a nagy kertbe, Irénhez. Amikor hazaértem, a sál nem volt a kötélen, ott lógott az ő zsinórjukon, az ő kertjükben. Levettem volna, de kivágódott az ajtó, megjelent a nagyanyja, és mögötte a lány: „Ne engedd, nagymama, a sál az enyém!"... „Az a miénk!", ismételte a nagyanyja. Érthetetlen volt. Olyan, mint Takács Mackó rúgása az óvodában. „Eredj haza!", szólt rám a nagyanya. Hazabandukoltam. Dédinek nem mondtam el, hogy mi történt. Szégyelltem, hogy megfutamodtam. Arra gondoltam, bárcsak itt lenne Ádám... Szegény öregasszony, borzalmas és lassú halál érte utol, évekig szenvedett... és az unokái soha felé se néztek, ez a fehér cipős lány se...
    A téli Csepel nem volt igazán jó, a bezártság miatt. A konyhában ücsörögtem, tökmagot ettem, és figyeltem nagyapát, ahogy órákat javít. Amikor éppen nem hallgatott rádiót, elmondta nekem, milyen fogaskereket vagy rugót cserél ki. Talán, ha egy kicsivel idősebb vagyok, megtanított volna a fortélyokra. Így csak bambán csodáltam a finom kis csavarokat, fogókat. Nagymama keresztrejtvényt fejtett vagy horgolt. A horgolásai légiesek voltak, mint a csipkék. Nem e világra való lényének minden hiányérzetét és magányosságát beleölte ezekbe az áttört, fehér cérnahalmokba. Egy se maradt meg, mind elkallódott időközben... Dédi a macskákat etette. Mindig voltak macskák a háznál, a legszebb Sári, egy fekete-vörös kandúr. Olyan okos és gyönyörű állat volt, hogy egy vagyont ígértek nagyapának, ha odaadja. Nem adta, dehogy adta. Erre megmérgezték a Sárit. Nagyapa ápolta, virrasztott mellette, de hiába. Több macskát azután nem tűrt maga körül, annyira megrázta a Sári szenvedése és az emberek gonoszsága.
    Csepel a nagy kalandot jelentette, eleinte nagyon jó volt, a későbbi nyaralások már elromlottak. Ahogy nőttünk, változtunk, szétszóródtak a bandák, megszűntek a barátságok. Amikor középiskolásként vissza-visszamentem, persze csak látogatóba, sokan már meg sem ismertek; mások megismertek, de nem köszöntek. Belvárosi lány voltam, és gimnazista. Másképp éltem, másképp öltözködtem, mint ők. A fehér cipellősökhöz tartoztam szemükben. De az emlékek megmaradtak. Egyszer azt álmodtam, hogy telihold van, s én bolyongok a régi kertben, hajladoznak a virágok, illatuk betölti a levegőt; körüljárok minden zugot, bemegyek a lakásokba, keresem és hívogatom Dédit, a nagyszülőket, Ádámot... aztán a szomszédokat... de sehol sem találok senkit, üres szobákat járok sorra, egy néptelen ház áll a rázúduló holdfényben; egyre riadtabban kutatom a lakóit... majd hirtelen nagy nyugalom száll meg; nem baj, ha nincsenek itt, megvárom őket, gondolom; és visszamegyek az udvarra, és lefekszem aludni a nyulaknak szedett friss fűkupac tetejére...