Részlet Jürgen Harten 1979. március
27-én
Jane Crawford Matta-Clarkkal készült
riportjából
J. Harten: Donald Wall egyik írásában olvastam Gordon Green Street-i dolgairól.
J. Clark: Igen, a Green Street 112 volt az első közös galéria New York Cityben. A kiépítését együtt kezdte Gordonnal Jeffrey Lew. Gordon elásott valamit a pincében, amit Időkút-nak nevezett el. Többet nem tudok róla, csak annyit, hogy csinált még egy másikat később, ahol egy fát ásott be, azt hiszem, egy cseresznyefát. Aztán öreg cseresznyemagokat találtak, szóval egy fa nőtt a pincében. Később aztán . . .
Harten: Tehát egy fát ültetett?
Clark: Igen.
Harten: Az épületben?
Clark: Igen.
Harten : Azaz, a földszinten a földbe ásott, hogy a fa az épületen belül nőjön?
Clark: Igen. Akkoriban sokat foglalkozott a fákkal. Rajzokat készített és egy tervet a kikötőre: kerteket képzelt el, úszó alapokon, amelyek elzárták volna a Hudson folyót. A kifele igyekvő hajókat bekerítették volna velük.
Harten: Épített is ilyen kerteket?
Clark: Nem, a vízen nem. Elültette azt
a fát a Green Street 112-ben. Azt hiszem, ez az egyetlen kert, amit elkészített.
Azaz mégsem: ültetett egy rózsabokrot a Szt. Márk-templomhoz. Ezt a templomot
átadták a művészeknek. Biztos hallott a Szt. Márk költőiről: Burrourghs,
Ginsberg és mások ott olvassák verseiket.
Sokan kezdtek ott kiállítani, mint Joan
Jonas és...
Harten: Beszélt-e arról magának Gordon, hogy mit akar a faültetéssel és a kertekkel kifejezni?
Clark: Az úszó kerteket háborúellenes akciónak szánta, a hadihajókat gátolták volna a kifutásban.
Harten: A vietnami háború idején volt ez?
Cark: Igen.
Harten: Tehát úgy fogta föl a természetet, mint egy védekezési lehetőséget a civilizációs ártalmakkal szemben? Vagy túl merész ez az értelmezés?
Clark: Biztos, hogy az elképzeléseiben keveredő sok gondolatnak egyike volt ez is. Szerette a szomszédság gondolatát, azt, amikor a mindenkori környezetet jó szomszédként ismét tulajdonba veszik. Aggódott a New York-i nyomornegyedek miatt, és örömmel látta, ha az emberek, akik valaha ott laktak, újra birtokukba vették. A környezet néha távol kerül az ott lakó emberektől. Úgy gondolom, ez az eszme egybevág azzal, hogy a természet visszaüt és olyan területet vesz újra birtokába, amit mi, vagy a katonák már meghódítottunk és összeromboltunk: a dzsungel visszahódítja a saját földjét.
Harten: Ő építészetet tanult.
Clark: Igen. Voltaképpen az egyik első
konstrukciója az úgynevezett „Ház-fa". Ez New Yorkban a Vassar College-ben
álló hatalmas fa volt, amelyre egy csomó hálót szerelt, úgy, hogy az ember
ülhetett rajtuk, lefekhetett vagy körbemehetett bennük; kötéllétrák vezettek
keresztül-kasul. És jó néhány ember táncolt alatta, erről maradt néhány
film. Ezt a munkáját „Fatánc"-nak nevezte.
Harten: Valódi értelemben sohasem folytatott
építészeti gyakorlatot? Levizsgázott, és egyszerűen elhatározta, hogy művész
lesz?
Clark: Befejezte tanulmányait a New York-i
Cornell egyetemen. Sok műalkotás keletkezett a Cornellen. mint például
Dennis Oppenheim „Idő-darab"-ja. Dennis gyűrűket vágott a jégbe, és Gordon
diákként segített neki. Föltételezem, hogy ez a munka nagy befolyást gyakorolt
Gordonra http://www.mattaclarking.co.uk.
Harten: Mikor dolgozott először igazi épületen? A „Splitting" (kettévágás) volt az első műve?
Cark: A „Splitting" volt az első ház, amit szétvágásra kapott. Köszönet Holly és Horace Solomon-nak hogy ezt a házat Englewoodban, New Jerseyben megkaphatta.
Harten: Hogy jutott arra a gondolatra, hogy házakat szobrászati anyagként használjon fel, akár egy darab követ, vagy fát?
Cark: Ezt már korábban elkezdte, Bronxban, mely New Yorkban egy teljesen halott pusztaság. Gordon elment Bronxba és lyukakat vágott a padlóba. Sok közismert objektje származik innen, talán a Schmelánál levő mű is. (Bronx Floors, 1972-3)
Harten: Olyan házakból készültek, melyeket a tulajdonosaik elhagytak, üresen álltak.
Clark: Igen. Teljesen elhagyottak voltak, és lemondtak róluk. A város az omlásveszély miatt most lebontja ezeket. Sok banda bujkál arrafelé. New York városának hajmeresztő problémát okoz ezeknek a shooting gallery-knek a létrejötte, ahol a heroinisták belövik magukat.
Harten: Hogyan reagált a környezet Gordon munkájára?
Clark: Azt hiszem, a felnőttek elvesztették humoruk nagy részét, amiért nem tudom őket elítélni; a gyerekeknek viszont tetszett. Gordonnak volt egy műve, amit nem tudott befejezni. New York City másik szegénynegyedében, az alsó East Side-on. Fogott egy épületet, és bevonta az épület átalakításának munkálataiba a környék gyerekeit, a tinédzsereket. A „Sweat Equity" nevű szervezet segítségével mindenféle építési technikával megismertette őket, bádogos-, elektromos- és más munkákkal. Amikor elképzeléseiknek megfelelően átalakították az épületét, az az övék tett. Ez az egész az egyébként romboló energiákat helyes irányba terelte - ugyanis nagy volt a vandalizmus azon a környéken. Ez az ötlet megváltoztatta az embereket, úgy, hogy törődtek környezetükkel, amint birtokukba vették az épületet.
Harten: Fotókat is hozott néhány grafittiről.
Clark: Igen, Gordont meghódították a New York-i spray-festmények. Becsülte azt, ahogyan csinálják: útközben, a földalattikocsikon, a metróállomásokon, a buszokon; csinált ő maga is. Azt hiszem, a hatvanas évek végén indult el a „spray"-hullám. Az ember fölírta a saját nevét, például „Sly 174", ami annyit jelent, hogy a 174. utcából jött és Sly-nak hívják. Olyan volt, mint egy kiáltás az egyén elismertetéséért arról a környékről: látni lehetett, hogy Sly 174 mindenütt ott volt, mint egy...
Harten: Ahogy a „Kilroy was here". (Itt járt Kilroy)
Clark: Pontosan. Gordonnak az az ötlete támadt, hogy kiállítja ezeket, de elutasították jelentkezését a „Village Art Show"-n Greewich Village-ben - ez vasárnapi festők elég rossz utcai kiállítása. Azt mondták neki, hogy menjen vissza valamilyen művészeti iskolába és a következő évben próbálkozzon újra.
Harten: Ki mondta? Volt zsűri vagy...
Clark: Igen, volt egy bizottság, amely átnézte a beadott műveket. Erre fogta a grafittijeit és kiállította őket máshol.
Harten: Őt eredendően a közös munka és a műveiben való együttműködés iránti igényei inspirálták?
Clark: Gordon mindig bevont másokat. Mikor egy házat darabolt, folyton jöttek a barátai és segítettek. Jóllehet a legtöbb munkáját maga csinálta, mégis mindig voltak emberek körülötte: szerette az együttes vállalkozásokat. Amint az egyetemet elhagyta, újra - ahogy mondta - New York utcáin élt. Hiszen a New York-i gyerekek az utcán nőnek föl, mert nincs zöldterület. Mivel a város tele van elhagyatott épületekkel, feltételezem, hogy az építészet kezdettől fogva a társadalmi kapcsolatok szempontjából érdekelte. Az ő architektonikus szobrászata inkább ezen alapult, mint a hagyományos szobrászaton. Különben már a Cornellen tervezett egy hídépítményt.
Harten: Mégis sok barátja volt a művészek között.
Clark: Ó persze, mindig. New York közismert
az ünnepeiről, és Gordon nagyszerű bulikat rendezett. New Yorkban nagyon
sokféle hatalmas raktár van, ott táncolunk, aztán nagyot vacsorázunk, újból
táncolunk: mindent együtt csinálunk. A tánc gyakran a gimnasztika és a
valódi tánc keveréke.
Nos, azt hiszem, ez újból Gordon munkáihoz
vezet. Egyszerűen élvezetesek - plasztikája az öröm, és arra szolgál, hogy
az emberek az épületben járva lássák egymást, örömüket leljék a műben és
abban, ahogy a fény és a levegő átjárja az épületet. És ez újból majdnem
olyan, mint a tánc.
Harten: Egyébként vágásait az épületek külsején vagy belsején kézzel csinálta, vagy nagyobb szerszámokat és gépeket is igénybe vett?
Clark: Igen, nem volt más választása. Gyakran átvágta az acél- vagy a hatalmas fagerendákat. Szívesen vágott ki részeket a tartógerendákból, úgy, hogy az azokra nehezedő nyomás más gerendákat terheljen, itt enged a födém, ott is enged, látni, hogy az épület más súlyelosztással is képes állni. Ezzel az épület képességeit tette próbára, hogy szokatlan körülmények közt is állva maradjon. A koncepció nagyon szoros összefüggésben van azzal, amit művészként egyébként is teszünk. Saját határainkat feszegetjük, elképzeléseinket mind messzebb visszük, és megpróbálunk akkor is állva maradni, amikor már nem kényelmes. A kényelmesség azt jelenti, hogy az ember kitart a régi ideái és megszokott életkörülményei mellett. Állandóan azzal vagyunk elfoglalva, hogy tágítsuk a határainkat, Gordon pontosan ezt tette.
Harten: Mindig a legszélsőségesebb lehetőségeikig dolgozta át az épületeket?
Clark: Pontosan addig, de a saját legvégső lehetőségeiig is.
Harten: Hogyan talált rá az épületekre?
Clark: Mindig fényképezőgéppel járkált a környéken. Szívesen ment Harlemen és Bronxon keresztül. Más emberek Bloomingdale-be járnak bevásárolni - Gordon Harlembe ment ablakokat fényképezni. A figyelmen kívül eső terek érdekelték, az épületekben egészen fönt vagy lent az elhagyott terek. A Day's End (Pier 52, 1975) című műve is ilyen térség. A New York-i kikötői mólók épületei a múlt század értékes emlékei. Legtöbbjüket nem használják. Ismeretlenek, noha az ember huszonöt éve ott közlekedik. Nos. ezek az épületek üresen állnak, aztán az ember nekilát: betör oda, és az üres terek újból megtelnek élettel. És mit csinált Gordon? Talált egy szép épületet, kitett egy „építkezés" táblát, feltört egy lakatot és bement. Középen átvágta a mólót, az épületből egy szép félhold formát vágott ki és végül még néhány vágást ejtett. Kinyitotta az épületet és rajta keresztül látni lehetett a napot és a vizet. Középen a felvonóhídon átengedett egy vitorlást. Igazán szép látvány volt, ahogy a fehér háromszög elmetszette az épületet. Az épületet átvette a New York-i melegek csoportja, szervezeti központjuk lett. A fiúk ott találkoztak, azt hitték, hogy az övék, a város is azt hitte, és természetesen Gordon is arra gondolt, hogy az övé. De egy napon valamelyik városi tisztviselő olvasott róla az újságban és fölkiáltott: „Te jó ég, ez kettévágta a mólónkat!" Azonnal elfogatóparancsot adott ki arra a gazemberre, aki szétrombolta a város tulajdonában lévő épületet. Gyanítom, ennek alapján keresték másfél évig Gordont, de nem lehetett rajta könnyen kifogni. Sehol sem találták.
Harten: Nem gondolja, hogy a környezet átdolgozására irányuló próbálkozás, sőt a saját „négy falának" szétrepesztése egy New Yorkra jellemző irányzatot tükröz? Rosemarie Castoróra gondolok, akinek 1969-ben tervezett enviromentje azt a benyomást kelti, mintha elmozdult volna a mennyezet.
Clark: Elég sok olyan művész van, aki a normális léptékű teret át akarja lépni műveivel, mégis nagyon kevesen mennek át a falakon.
Harten: Szívesen ment át Gordon a falakon?
Clark: Azt hiszem, Gordon indítéka kevesebb
volt egy szobrászénál. Inkább az csábította, hogy a falak és a padló belsejének
és külső minőségének kapcsolatát megtalálja. Ha belegondolunk, az embert
mindig lebilincseli az, ami a vágások során napvilágra kerül: amivel a
falak tömve vannak, vagy ami a padlót hordozza, amin állunk. A „Beaubourg
Piece" készítésénél a vágás közben Gordonra omlott egy fal. Mikor fölnézett,
tekintete két imádkozó kézre esett, egy szép régi - valószínűleg vallásos
- szobor részletére, ami úgyszólván el volt temetve a falban. Hasonló dolgokat
csodálatos volt fölfedezni.
Gordon rajzai sem csupán formalista játékok.
Rajzaival egy egész épületen hatolt át, így az összes teret összefüggésbe
hozta egymással, és egyúttal annak szellemén is áthatolt, az épület lelkén.
Nem vonalakat húzott, az épület lelkén ejtett vágásokat.
Harten: Tehát bizonyos értelemben analitikusan fogott hozzá, a kutató anatómus kíváncsiságával?
Clark: Sok mindenben ösztönös volt. Nagyon sok vázlatot készített, mielőtt valamelyik terv mellett döntött volna. Az elsővel sohasem volt elégedett. Lehetséges, hogy a túlbiztosítás kedvéért tette ezt. Mindig jelen voltam, leültünk és borzasztóan hajba kaptunk azon, hogy ez most miért rossz és az miért jó, amikor végre sikerült egy vázlat, ami neki tetszett, az volt az igazi.
Harten: Nemcsak rajzokat készített előtte,
hanem munkáját fényképezéssel is dokumentálta.
http://www.moca.org/museum
Clark: Igen, a fotónak megnőtt, sőt fokozódik a jelentősége. Egyszer fotókat sütött: a hetvenes évek elején volt a John Gibson Galériában kiállítása, és ott a galériában fölépített egy tűzhelyet serpenyőstül, majd elkészítette és a falra akasztotta a fotókat. Amikor az épület vágásait elkezdte fényképekkel dokumentálni, világossá vált előtte, hogy sohasem kerülhet abba a helyzetbe, hogy igazi képet kapjon az épületről úgy, ahogy a kétdimenziós fotó a háromdimenziós tárgyát megörökíti. Mikor tehát egy vágást tervezett, a különböző fotókat végül oly módon állította össze, ahogy a vágás során a különféle terek egymáson át következtek, így jött arra rá, hogy szétvágja a fotókat. Egyedi nagyításokból készülő kollázsok helyett később már a negatívokat vágta szét, és úgy másolta őket.
Harten: Szerintem jellegzetesen szobrászként nyúlt a fotográfiához. Emlékszem a Medardo Rosso nevű olasz szobrászra, aki a század elején valószínű, hogy az első volt, aki a tulajdon fotóit szétvágva alkalmazta. Kidolgozott egyébként valamilyen elméletet a történetre, ha történelmi épületen dolgozott? Tudatában volt az építmények jelentésének?
Clark: Tehát ön arról beszél, hogy az antwerpeni épület XIX. századból származik...
Harten: A XIX. századból?!
Clark: Természetesen a századfordulóról, tulajdonképpen a XX. századból; de ha a Beaubourg (Conical Intersect, 1975, Paris) házat nézzük, az a XVII. századból való. Ha egy történelmi épületet vágásokkal átdolgozott, nem hiszem, hogy foglalkozott a történetiségévet, nyilvánvalóan más sem: lebontották és kész. Ő csupán megragadta az alkalmat, hogy fényt juttasson az épületbe és művészetet csináljon belőle, mielőtt lebontanák.
Harten: Fényt és vizet - ahogy a Pier 52-nél láthatóvá tette az épület alatt a vizet, ez ismét azt jelenti, hogy az építészetet a természettel kívánta keresztezni. És hogy ki akarta nyitni az épületeket.
Clark: Igen, igen. Kinyitni a skatulyákat. Igen, arra gondolt, hogy föl kellene emelkedni a földről a levegőbe. Ezt már Vassarban a „Fatánc"-ban megtette. 1977-ben a Documenta 6-ra készült, „Jákob létrája" című hálókból álló munkájával összefüggésben a ballon-építészet tervein dolgozott. Léggömbökkel vagy kis rakétahajtóművekkel akart a levegőbe emelkedni. Sok ötlete volt, hogy hogyan lehetne embereket a levegőbe emelni. Apró, hálókból készült házakat akart nagyobb házak oldalára szerelni, épületek, kémények közé, de ezek a ballon-művek sohasem valósultak meg. Egy másik alig ismert eset jut az eszembe. A menő építészek körében elterjedt, hogy van egy Matta-Clark nevű művész, aki az építészettel foglalkozik és fontos kiállításokon vett részt New Yorkban, Chicagóban és Európában. Meghívták Gordont, hogy vegyen részt a haladó jelenkori építészeti kiállításon, az építész liga 48. utca és az 5. sugárút sarki székházában.
Harten: Mikor volt az?
Clark: Azt hiszem, két évvel ezelőtt. Gordon csak annyit mondott: allright. Épületeket fotózott, Harlem egyik nagyon csúnya negyedében, ahol egész télen nem lakott senki. Sorozatot készített az összetört ablakokról, amit a megnyitó előestéjén elvitt és fölakasztott a kiállítóteremben. A többiek modern építészeti terveik szokásos léptékű modelljeit állították ki. Azután Gordon szerzett egy légpuskát, és belőtte a ház ablakait, nem, nem az összeset, csak a kiállítás emeletén, azért, hogy a fotókon látható harlemi kortárs építészetet előállítsa. Ez. úgy találom, erős, szép munka volt, mert igazán fontos, élő problémát járt körül. A kortárs építészetet magunk mögött hagytuk, ugyanolyan gyorsan merült feledésbe, mint a korábbi századok építményei. A régi házakat renoválnunk kell, mert jobban tartanak, mint az újak, amelyeket most építettünk. Mégis újabb és újabb épületek készülnek, ahelyett hogy az öreg építményeknek a problémáját megoldanánk. Persze másnap reggel, mihelyt megnyílt a kiállítás, odamentünk: addigra az összes ablaktáblát kicserélték és Gordon fotóit összecsomagolták; haza is vitte őket.
Harten: írt erről a sajtó?
Clark: Nem.
Harten: Egyetlen nagy kortárs építész iránt sem táplált valami rejtett csodálatfélét?
Clark: James Winesért rajongott. James Wines amerikai építész, azt hiszem, volt már itt is kiállítása fotókból és dokumentációból. Különböző folyóiratokban cikkek is jelentek meg róla. A Sears áruház például az ő műve. Az épület homlokzata omlófélben van, úgy fest, mint valami rom, csakhogy ez egy új épület. Mint egy négyszögletes doboz, az egyik oldalon omló homlokzattal, a másikon ablak nélkül. Az épület sarka kihúzható, az embernek az így keletkezett hasadékon kell átmennie, hogy bejusson. Eltemetett autókból gyönyörű parkolót épített Wines: magasba emelkedő alvázak, az egész olyan, mintha az autók csak részben lennének elásva.
Harten: Amikor utoljára találkoztunk, beszámolt az antwerpeni „Office Baroque" megőrzésére és ápolására létrehozott alapítványról.
Clark: Igen, ez az Office Baroque (Office
Baroque, 1977, Antwerpen) Gordon egyetlen még létező műve. A newyorki pier-t
lebontották, a chicagói Kortárs Művészet Múzeumánál belülről földarabolt
épületét teljesen renoválták, a New Jersey-i épületek elpusztultak, minden
elpusztult, kivéve a „Office Baroque". Amikor februárban meghallottam,
hogy le akarják bontani, átsiettem ide. Barátok, kollégák, művészek igyekeztek
segíteni az épület megmentésében. Műveket ajánlottak fel egy alapítvány
létrehozásához. A ház egymillió dollárba került. Sokan meggyőződtek arról,
hogy bűn lenne a házat lebontani. Nincs olyan részletfotó vagy írás, amely
igazi képet adhatna arról, amit Gordon a kivágásaival megvalósított, így
született meg Antwerpenben a Gordon-Mattá Clark-alapítvány, amely a fölajánlott
műveket gyűjti.