Women art a Felkelő Nap országából
- Noriko Fuku előadása
a Mai Manó Házban, 2000 november
 

  Noriko Fuku másfél évtizede New Yorkban él, s mint szabadúszó kurátor egy csomó kiállítást csinált az USA-ban és Japánban. Japánban társkurátora volt - néhány tematikus bemutatón kívűl - az 1997-es Mapplethorpe, 96-os Cindy Sherman retrospektíveknek, kurátora a 97-es David Byrne, a 93-as Nan Goldin, a 92-es Mapplethorpe, és ismétcsak társkurátora további Keith Haring, Man Ray és legutóbb pedig egy Patti Smith kiállításnak. Az Egyesült Államokban Abe Kobo és  Nemunoki Gauken kiállításokat rendezett, majd 1998-ban An Incomplete History: Woman Photographers from Japan 1869-1997 címmel azt a bemutatót amelyről Budapesten is beszélt, és amely kollekció immár harmadik éve vándorol az USA különböző városainak kiállítótermeiben. Maga az anyag mindössze kilenc művész 132 művéből áll, ami egy-egy ilyesféle áttekintés során a mi hazai gyakorlatunkban általában fordítva szokott lenni: 132 művésztől - viccelek? - 1-1 mű. Nyilván ez az oka, hogy negyedekkora időszakokat se tudunk áttekinteni.

 Noriko előadását rögtön azzal kezdte, hogy a japán női fotográfiáról egy ilyen kiállítást még mindig nem lehetne Japánban bemutatni. Nem mintha nem vehetnének részt nők is a kortárs japán képzőművészetben. Az elmúlt években hihetetlen pályát futott be Japánban a 73-as születésű Yurie Nagashima. Rendkívűl provokatív képei sokkolták a közönséget, de ugyanakkor fotográfiai divatot is teremtettek. 1993-as önarcképsorozatán pl. mindig önmagát fotózta otthonában egy-egy csaláltagjával, tulajdonképpen teljesen hétköznapi szituációkban, csakhogy közben valamennyien - pl. anya és lánya - meztelenek voltak, s Nagashima feje kopaszra volt borotválva. De ott van Miwa Yanagi (1967), vagy Yuki Onodera (1962), akik Tokyon és Kyoton túl Európában is egyre többször szerepelnek. Nagashimának különben 94-ben Londonban, 96-ban pedig Koppenhágában a Louisiana Múzeumban is volt kiállítása (itt tekinthetők meg egyébként Beuys Mézpumpájának gépei és egyéb alkatrészei is). Hogy egy ilyen történeti áttekintést akkor miért ne lehetne megcsinálni Japánban is? Úgy tűnik a múlttal szembenézni sokkal nehezebb, mint a legextrémebb kortársakkal.

 Az egyetlen japán művész, akinek mindezidáig a Guggenheim Múzeumban életműkiállítást rendeztek: Yayoi Kusama. A sors iróniája, hogy Kusama történetesen nő - s ahogy Noriko fogalmazott -, ő a japán Louise Bourgeois. Ahhoz, hogy annak idején Japánban nő létére szabadon foglalkozhasson művészettel, egész egyszerűen őrűltnek kellett nyílvánítania magát, és be kellett vonulnia egy elmegyógyintézetbe (ld. Széchenyi esetét Döblinggel, az onnan Londonba küldött, s ott publikált írásaival!). Kusama évekig élt és dolgozott elmegyógyintézetben, majd mikor megunta, átköltözött az Egyesült Államokba. Négy-öt éve, hogy onnan visszatért Japánba, s azóta ismét nem hallani róla mit csinál. E személyes sorsokon túl természetesen találhatók még egyéb kínos ügyek is a múltban. Például Tsunkeo Sasamoto (1910) fényképei között. Sasamoto 1940-ben kezdte pályafutását mint sajtófotós, s ő volt az első női fotóriporter Japánban. Mint ilyen számos diplomáciai eseményt, fogadásokat, partykat fényképezett. Aztán 47-től szabadúszó lett, s egy csomó rendkívűl kínos felvételt készített a Japánban állomásozó amerikai katonák és a helyi utcalányok kapcsolatairól, sztriptíztáncosnőkről, szóval egy bizonyos történelmi periódus prostituáltjairól (nem nehéz elképzelnünk mekkora megrökönyödést váltana ki, ha mondjuk nálunk is előkerülnének hasonló felvételek, akár a 40-es, akár az 50-es, 60-as évekből, hogy aztán Taszárról/Kaposvárról ne is beszéljek).

 Noriko előadását természetesen nem reprodukáljhatom itt most teljes terjedelmében, bár nagyon megérné, mert úgy vélem szerfölött izgalmas és tanúlságos lenne. Előadását a házigazdák rögzítették, s nem lenne rossz ötlet a Balkonban megjelentetni, nyilván a szerző is szívesen hozzájárulna. Csupán azt sajnálom, hogy sajnos semmilyen nyomtatott szöveg sem képes visszaadni az előadó mimikáját, s az előadás bizonyos pontjain szabályos pantomin jelenetekkel illusztrált gondolatait. Merthogy milyen egy áruházi lifteslány Japánban, azt diákkal is be lehet mutatni. Legalábbis ami a piros sapkát, kosztümöt, a fehér kesztyűt, harisnyát és cipellőket illeti (nemzeti színek a liftben!). Hanem ahogy meg kell hajolniuk minden érkező és távozó utas előtt, illetve, ahogy át kell adniuk őket - mintegy a szolgálatott - az adott emelet személyzetének: ezt csak bemutatni lehet! (E téma egyébként Miwa Yanagi computer-manipulált fotósorozatait és installációs munkáit inspirálta 1994 és 97 között.)