tandoori: Örök Talaj
 
 
 

    All Weather, dirt track, Equitrack, Sandbahn - téli, „homokpályák”. Olvasom a mülheimi (Raffelberg) lóversenytér történetének könyvében, hogy ott már a 30-as évek elején megvolt a mai kornak e vívmánya, viszont Amerikában a homok, a „dirt”, a sár-kosz sokkal honosabb, mint a gyep, európai lovaknak nehéz is megbírkóznia vele, pláne eső után. Ennyire viszonylagos minden. - Németországban sokáig csak Dortmund, a Wamberl volt nekem „a” Sandbahn, s ott történt, hogy egyszer a havas esô elkapta a túlsó kanyart, eltűntek a lovak, de a pálya háromnegyede tiszta volt, megint előtűntek. Füves téli pályán esett, hogy teljes köd borult, s az első futamban a közvetítő, semmit sem látván a Sport International képernyôjén se, azt kérte: mondjon valaki egy viccet. Mint kiderült, azokban a pillanatokban bukott egyet Odd Times nevű ló, s szörnyethalt. Az 5. futamban Icsi madaram nevével 2 ló is volt, meg egy Sparrow - Szpéró! - Hall nevű, hát mit tegyek? A köd megoldotta, a futamok elmaradtak. Odd Times még épp meghalt, a többi elmaradt. Ez ilyen. - Düsseldorfból a repülőgép fura kanyarral indult haza, jelesül nekem haza kelet felé, s mi ez lent, Neuss fölött járván? A pálya miért barna? Ez egy füves pálya! Hát nem lehet más, mint hogy... S való igaz, legközelebb rögtön péntek délután, hangulatos téli idő, látom ám az irodai hirdetményből: Neuss - Sandbahn, Renntag, 17 óra 30. Rohanás át, jegyem volt, bezuhantam Neuss-ba, s a légi barnaság oka kiderült már, homokpályát építettek, az barnállott oda nekem a légbe. Jó jel, így megérkezni november 30-án vagy dec. 1-én, s karácsonyi krémtortafényben úszott a kisváros, a villamosvezetékek felett a légtér tízezernyi villanykörte, ez csak jót hozhat. Vártam kicsit, addig a székesegyház odalátszó harangtornyát nézegettem, meg a lovakat csak úgy, s a II. futamban megcsaptam helyezésre Pop Artot, III. lett, elég jól fizetett, megvolt a másnapi kaja, mentem haza gyorsan. Neuss, Örök Talaj.

    - Mosdókesztyűket vásároltam Párizsban, 5-6 darab 10 frank volt, s Tandori Ágnes idehaza, mikor valahová performanszozni mennem kellett, tôlem függetlenül, megtervezte ezeket a zsokézekéket, azaz én terveztem részben, részben ő, és ő varrta, hát ez a pálya a zekékkel közös mű, talán a korlátot is ő csinálja, ha lesz ilyen. A falra kirakok pár Sporting Life és Racing Post oldalt, azokon látszik, az igen szakszerő, Times-méretű szaklapokban is ott vannak ezek a zsokézekék. Egyenlőre ennyit mondhatok az installációról, a falat fogadóiroda-szerűvé akarom kiképezni, és hadd üdvözöljem Bródy Sándor barátomat, akinek I-king-dobást idézô lópályarajzolataim tetszettek meg. Bródy Sándor révén „jutottam el” Párizsban - másképp külhonban nem ismerkedem! sziszegve bár, de elmentem - Eugene úrhoz, kit is az ég óvjon és éltessen, remekül összejöttünk, és igen erős biztatásokat kaptam tőle, Eugene úrtól. Pl. hogy még sok érdeklődés nyomai látszanak rajzaimon, s majd ha ez elmúlik, az lesz az igazi életkor. Ez az elmúlt fél év alatt megtörtént. Összefoglalója: „Érdeklődésünk eltérő. Engem semmi sem érdekel.”

    Tulajdonképpen miért nem leszek jelen a kiállításon? Több oka van, főleg kettő. Egy: este nyolckor én már általában alszom, mert hajnali 3 óra előtt kelek. Valamint: annyira kialakult a következő: ha mások társaságában vagyok, saját életem mintha megszünne, felfüggesztődne. Mások ezt nem érzik, mert velük vagy nagyon remekül vagyok, vagy közepesen, vagy még úgy se, de normálisan, annyi szent. Osztott élet-performálásom másik fele viszont ez: mihelyt magam maradok, eltelik félóra, óra „utánuk”, beáll a Semmi Állapot, a lenullázottság, ami az egyedüli természetes állagom, mert az egyedül méltó halálvárás, válasz arra, hogy el kell pusztulnunk. Semmi illúzió nincs benne. Mások, a maguk iránt kiváltott szeretetemmel, ha ez az, érdeklődésemmel, elrontják ezt a felnőtt állapotot, melyet Eugene úr is ajánlott. Ezt én nem nagyon akarom. Jelenleg így ingázok, de ez van: másokkal „a jobb”, de még mindig magammal a jó - v. most már szinte mindig. Egy kivétel van: a ló ügy. Ott azért kint a tényleges pályán a legjobb. Ahogy a franciákra mondják: ők „hommage”-nak nevezik a lopást, ez is hommage a lópályáknak, főleg az Örök Talajnak, ld. József Attila, bár én már rég nem akarok helytállni az emberiségért Neuss-ban, Lingfieldben, a Wambelon. Fene tudja, mit akarok.

     Azt mindenesetre nem akarnám, ahogy van: hogy mindegy, mit akarok, van úgyis, ami van.
     A halálban, a nem létezésben az is nemesebb a létezéshez képest, hogy abban az állapotban semmit sem kell akarnom, ami úgysem lesz úgy, mert magam se vagyok pl. jó hozzá. Csak sercegés, ahogy elégetnek, vagy a föld, ahogy elrohadok... nem tetszik. Egy nagy láda homokba kéne örökre pihenni, és isten neki, csapás, esetleg a villamoscsikorgást is hallhatnám képzeletben, ha képzelegni tudnék ott, az lenne valami - és a többi tényleg semmi, de semmi, de semmi.
     A zekék tarkasága, az installáció élénksége senkit se tévesszen meg. Szivem szerint monoton vagyok.