VISSZA A LISTÁHOZ
ENGLISH
SZEPTEMBER 2-I MONBIOT
SZEPTEMBER 16-I MONBIOT
HÍRANYAGOK A CHANCUMI WTO KONFERENCIÁRÓL

George Monbiot
A lokalizmus mítosza
2003. szeptember 9, kedd
The Guardian

A mexikói Chacunban holnap kezdődő világkereskedelmi tárgyalások zárt falain kívűl két csatát kell megvívni. Az elsőt a kampányolók, akik tisztességet kereskedelmet akarnak, és a gazdag nemzetek tárgyalódelegációi, akik tisztességtelen kereskedelmet akarnak, kell, hogy megvívják. A második az a vita, amely most kezd forrásba lendülni, azoknak a sorain belül, akik azt állítják, hogy a szegényeket segítik.
Azoknak, akik tisztességesebb kereskedelmet szeretnének, azzal a problémával kell szembenézniük, hogy eleddig nemigen volt – ha volt egyáltalán – olyan kereskedelmi megállapodás gazdag és szegény nemzetek között, amely ne ért volna fel egy törvényesített rablással. Az a megállapodástervezet, melyet a WTO tagországai ezen a héten fognak megvitatni, nem kivétel ez alól a szabály alól. Miközben a gazdag országoknak továbbra is biztosítja a lehetőséget, hogy a piacukat védjék, arra próbálja kényszerítreni a szegény nemzeteket, hogy a maguk piacait az intézményes kalózkodás számos új formája előtt nyissák meg.
Jóllehet a szegény országok elkeseredetten vágynak egy hatékony kereskedelmi szerződésre. Tárgyalódelegációik jól tudják, hogy a gazdag világ megpróbálja kirabolni őket, és nem hajlandók elfogadni egy olyan megállapodást, amely lehetővé tenné a gazdag világ vállalatainak, hogy mindent kipakoljanak, talán csak a veséjűket hagyva meg (az majd később jön). De azt is jól tudják, hogy mind Amerika, mind Európa, úgy tűnik, mindent meg is tesznek azért, hogy kivonulásra késztessék őket. Minden szakszervezetis jól tudja, hogy mikor a szegények nem tudnak kollektíven tárgyalni, a gazdagok olyan szabályokat vezethetnek be, amilyeneket csak akarnak.
A válasz, ami azoktól érkezik, akik a gazdag világon belül vannak megundorodva a saját kormányaik javaslataitól, azt sugallja, hogy a szegény nemzeteknek a legtöbb kereskedelmi tárgyalástól vissza kéne vonulniuk. Ez azonban egy másik problémát vet fel. A szegény országoknak pénzre, lehetőleg kemény valutára van szűkségük. Csak kevés eszközük van arra, hogy ezt meg is szerezzék. A kalózkodás jól működött azokban az országokban, akik ma gazdagok, de a szegények nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt utánuk csinálják. A gazdasági segélyek függésbe zárják azokat, akik a támogatásokat kapják. Az egyetlen járható útnak a kereskedelem tűnik. Az a 3 millió ember – szegény országok lakói –, akik az Oxfam petícióját aláírták, arra szólítanak fel, hogy ne kelljen „mennie a kereskedelemnek”, hanem, hogy legyen „igazságos a kereskedelem”. És ebben alkothatnak közösséget azokkal a kevesekkel, akik azt állítják, hogy segíteni akarják őket.
Ma kevesen állítják nyíltan a gazdag világban, hogy radikálisan csökkenteni akarják a szegény országokból érkező import értékét, azonban jónéhány prominens kampányoló olyan politikát képvisel, ami mégis erre az eredményre vezet. Amikor, még júniusban, arról beszéltem, hogy a „lokalizáció” (az a felvetés, hogy mindent amit meg lehet termelni helyileg, azt helyileg is kell megtermelni) károsíthatja a szegény nemzetek érdekeit, Dr Spencer Fitz-Gibbon, a Zöld Párt sajtófőnöke egy igen dűhös levélben tiltakozott. A lokalizáció, mondja, segíti a szegényeket, azáltal, hogy lehetővé teszi, hogy megálljanak a saját lábukon, és azáltal, hogy csökkenti a mértéket, amellyel a kereskedelem hozzájárul a klímaváltozáshoz. „ Egy olyan világ nevében szólunk, amely viszonylagosan önálló gazdaságok egyensúlyára épül. Ami végeredményben annyit tesz, hogy a szegény országok maguknak gyártják a serpenyőt, a kompjútert és a ceruzát.” Mindez logikusnak és magától értetődőnek hangzik, amíg egy kicsit el nem gondolkodunk a lehetséges következményeken.
Ha minden országnak magának kell gyártania a serpenyőt, a kompjútert és a ceruzát, akkor minden országnak szüksége lesz bauxitra, vasércre, rézre, szilikonra, grafitra, puhafára és minden olyan nyersanyagra, ami a termelőtevékenységükhöz kell. Ha ez éppen nem állrendelkezésre az adott országon belül, akkor viszont importálni kell. Mivel pedig a nyersanyagok nehezebbek, mint a késztermékek, az importálásuk során ugyancsak több üzemanyagot kell elégetni. Az ilyen típusú „önellátás”, ahelyett, hogy csökkentené, jelentősen megnövelné a kereskedelem hozzájárulását a klímaváltozáshoz.
Ugyanilyen veszedelmes az is, hogy míg az önellátás esetleg járható volna a gazdag országok számára, a legtöbb szegény ország egyszerűen nem rendelkezik elégséges belső piaccal ahhoz, hogy rentábilissá tudja tenni a komplex termékek gyártását. Javasoljuk csak egy etióp közgazdásznak, hogy az országa hozzon létre önerőből egy a belső piacra termelő kompjutergyártóipart, és simán ki fog nevetni. Miután a piac kicsi, minden egyes kompjúter a sokszorosába kerülne annak, mint amelyeket a gazdag világban gyártanak. Így a komparatív vásárlórejük még tovább gyengülne, és még távolabb kerülne tőlük az a technológia, amelyre szükségük van. Ha az etióp üzleti vállalkozások, kórházak és egyetemek működőképesek szeretnének maradni, külföldről kell importálniuk a kompjútereiket. Ahogy ma is teszik.
Ehhez pedig külföldi árucserére volna szükség. Ám, a Zöldek által szorgalmazott rendszerben, ezt még nehezebb lesz megvalósítani, mint jelenleg, mert javaslataik megvalósulása esetén a gazdag világ is a gyártási önellátás megszervezésével lenne elfoglalva (és jóval valószínűbb, hogy ők ezt el is érnék). Napnál világosabb, hogy az egyedüli áru, amit a szegény országok el tudnának adni a gazdagoknak, az a nyersanyag.
A globális igazságosság bizonyosan megköveteli, hogy az emberek a gazdag világban, függetlenül attól, hogy a kormányaik mit képviselnek, igenis kampányoljanak azért, hogy segítsék a szegény országokat, hogy ők a lehető legtöbbet visszakövetelhessék csúfosan elcsaklizott javaikból. Az Oxfam, a Christian Aid, a World Development Movement és más hasonló szervezetek olyan politikát javasolnak, amely – többek között – a WTO demokratizációjára szólít fel, olyan megegyezést proponálnak, ami lehetővé tenné a szegény országoknak, hogy védjék a gyerekcipőben járó export-iparukat a közvetlen versenytől, és olyan nemzetközi szabályozást, mely hatékonyan kényszeríthetne minden vállalatot az igazságos kereskedelemre. Azon lokalisták, aki eltökéltnek tűnnek ama céljukban, hogy megkapják a tortaszeletüket, és meg is egyék azt, szintén azt állítják, hogy ezeket az álláspontokat támogatják. Itt az idő, hogy színt valljanak, vagy legalábbis beismerjék, hogy ugyancsak látványos önellentmondásokba keveredtek.
A fenti, jogos követelésekhez még egy továbbit is hozzáadhatunk, ami Aubrey Meyertől származik, aki kidolgozta az „összehúzódás és konvergencia” tervet, melynek célja a klímaváltozás kezelése. Az összehúzódás és konvergencia elve, amelyet az afrikai kormányok mostanra a klímaváltozással kapcsolatos hivatalos álláspontjukká emeltek, először is azt rögzíti, hogy összesen mennyi széndioxidot termelhet az emberiség évente, anélkül, hogy a bolygó fölforrna. Ezután ezt a számot elosztja a világ teljes népessége között, és minden országra nézve –lélekszámuk alapján –, megállapítja gáztermelési kvótáikat. Ahhoz, hogy egy nemzet a saját kvótájánál többet termelhessen, először valamely más országtól meg kell majd vásárolnia a számukra fenntartott, de általuk kihasználatlanul hagyott kvótákat.
Meyer kimutatja, hogy a konvergencia felgyorsításával a szegény világ masszív kereskedelmi előnyökhöz jutna. Azok a nemzetek, amelyek a legkevesebb fosszilis üzemanyagot használják, csaknem teljes monopóliumot élveznének a kibocsátás kereskedelme felett. Ez pedig nagyban elősegítené a gazdagok és szegények közötti gazdasági egyensúly kiegyenlítődését, ugyanakkor kompenzálná a szegényeket a gazdagok környezetszennyezése miatt elszenvedett károkért.
Itt a lehetőség, hogy valami oyasmiért harcoljunk, amire még nem volt példa: egy olyan kereskedelmi megállapodásért, amely a gazdagokat hozná hátrányosabb helyzetbe. Ha komolyan gondoljuk, hogy igazságos célokért kampányolunk, akkor nem támogathatunk olyasmit, ami ismét igazságtalanságokhoz vezet. A lokalistáknak szembe kell nézniük belső ellentmondásaikkal, és eldönteni, melyik oldalon is állnak.

(ford. Erhardt)