Mark Steel
    HOGY JÖN IRAK EHHEZ A MEGEMLÉKEZÉSHEZ?
    (The Tortured Logic That Leads Iraq To This Memorial)
     The Independent; 2002. szeptember 13.

    A tegnapi felhajtás után biztos van legalább tucatnyi híresség, aki teljesen magába zuhant, hogy senki se kérdezte meg tőlük, ugyan hol tartózkodtak, mikor a hír elérte őket. Igazuk is van, mert a nagy többségnek sikerült valahogy az újságokba csempésznie magát, olyan sorokkal, mint: "Éppen Penny cicámat vittem az állatorvoshoz, mikor a borzalmas, megrázó hírt bemondta a rádió, és ez hirtelen mellékessé tette az összes problémámat (éppen a következő szerepem foglalkoztatott a 'Fagy érintésében'). Megöleltem Pennyt és imádkoztam a jövőéért."
    El se hinnék, hogy volt, aki egy oldalnyi sztorit rakott össze olyan sztárokról, akik éppen az ausztrál őserdőben voltak, ezzel a főcímmel: "Az Ikertornyok, melyeket SOHA nem felejtek el - mondja Tony Blackburn, csúcs DJ, a Dzsungel Királya".
    Néhány újságban kihajtható poszterek is voltak. Ki kéne tennünk őket a hálószobánk falára? Esetleg a fiataloknak kéne kiragasztaniuk Patrick Vieira és Jennifer Lopez mellé? Lehetett volna még egy sorozat szeptember 11-i rágógumi matrica is, aztán a srácok cserélgethették volna őket az iskolában. "Hé, nekem kettő van a második gépről, mikor becsapódik a toronyba, van valakinek egy felesleges porral belepett nője?
    Valahogy tudni lehet, hogy ez már mindig így lesz. 2065. szeptember 11-én majd ezt írják: "Ugyan, ki tudná feledni, hogy hol volt azon a megrázó, apokaliptikus, felejthetetlen őszi reggelen. Bár húsz évvel a születésem előtt történt, örökre kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, ahogy a világ megállt egy pillanatra."
    Tegnap be lehetett volna vezetni egy másik hagyományt is, hogy ezentúl minden megemlékezés egyben a háborús kedv felrázására is szolgáljon. Mert ugye néhány év múlva, mikorra a fiúk felszámolják a gonosz jelenlegi tengelyét, bizony szégyen lesz látni a hazafiasság eme áradását, miközben senki sem lesz majd, akit el lehetne pusztítani. Úgyhogy az országoknak pályázniuk kéne egy bizottsághoz, mint ahogy az Olimpia esetében történik, és a szóvivő ilyenkor jelenthetné be: "Az ez évi bombázás helyszíne... Peru!" Aztán, ahogy az Olimpiák előtt is mindig, lehetne pánikolni, hogy vajon minden kész lesz-e időben. "Ennek az épületnek a helyén két hónapon belül egy halom törmeléknek kellene lennie, de még mindig csak egy komplett sportstadion."
    Ezek közül az 'egy-évvel-később' fejek közül is azok a legfurábbak, akik azért panaszkodnak, mert "semmi sem változott", mert a történtek ellenére még mindig vannak olyan "beteges liberálisok", akik a kritikáikkal nyomorba döntik Amerikát. Az egyik kolumnista kipellengérezte az amerikai politika-kritikust, Noam Chomskyt, az Irakkal kapcsolatos patthelyzet kialakításáért, ami arra utal, hogy néhányan abban a félreértésben leledznek, hogy Noam Chomsky volna Amerika elnöke. Halljuk is Donald Rumsfeldet, amint így szól: "George, a katonaság félóra alatt képes végezni Szaddammal, de egyszerűen nem tudom garantálni, hogy nem lesz valami kritika utána az Interneten."
Úgy tűnik, azon a véleményen vannak, hogy ha nem támogatod az Irak elleni háborút, akkor nem törődsz a new yorki áldozatokkal. De hogy jön ez össze a ténnyel, hogy a New Yorkban elpusztult áldozatok hozzátartozói egyre növekvő számban állnak ki a háború ellen? Biztos azért van így, mert nem szerették a hozzátartozóikat. A gyász egészen új megközelítése, különben, hogy a háború átsegíthet a megrázkódtatáson. Talán ez is gyökeret ver, és a pszichológusok majd ilyen tanácsokat osztogatnak: "Könnyíthet a fájdalmán, ha egy kicsit bombáz egy tetszőleges országot. Az egyik betegem úgy érezte, hogy sosem fogja kiheverni az édesanyja elvesztését. De aztán kilőtt egy föld-föld rakétát egy görög falura, és mostanra megkezdte a gyógyulási folyamatot."
    Vajon nem jut eszükbe a háborút ellenzők táborán felháborodottan kiabálóknak, hogy a témában készített tanulmányok közül az is, amelyik a legkevesebbre taksálja az amerikai bombák által elpusztított afgán civilek számát, 3.125 áldozatot említ? És ez több, mint a World Trade Centerben elpusztultak száma. De talán tudják is, és élvezik a szoros versenyt. Esetleg a tévéhíradók is kiírhatnák a képernyő sarkában az eredményeket, mint a focival, vagy a krikettel teszik.
Kell lennie valaminek, ami a háború-pártiakat elégedettséggel tölti el, mert ahogy a világ biztonságosabb hellyé változtatását célzó stratégiájuk áll, mára Izrael kivételével valamennyi közel-keleti ország felsorakozott Amerika és Nagy-Britannia ellen. Ami nem kis eredmény: Irán, Irak, Szaúd-Arábia, az összes. Vajon azt gondolják, hogy az Irak elleni támadás ezen országok népességében a) csökkenteni, vagy b) növelni fogja-e az ellenérzéseket? És mikor Rumsfeld, Bush és Blair csendben álltak tegnap, vajon a) gondoltak-e egy pillanatra a 3.125 vagy még több afgán polgári áldozat valamelyikére is, vagy b) eszükbe se jutottak? És ha mindkét kérdésre a b) választ adják, gondolják-e esetleg, hogy a két dolognak köze lehet egymáshoz?
    A jelenlegi stratégia azt valószínűsíti, hogy még több terrorista támadásban lesz részünk. Talán ez is a terv. Végül annyi egyperces némaságunk lesz, hogy nap mint nap, naphosszat csak emlékezhetünk, és a világ végre békés hely lesz.