Magdalena Marsovszky:
Orbán miniszterelnök vendégségben a jobboldali radikálisoknál:
Magyarország közszolgálati médiumai – a Kormány PR eszköze
(megjelent: Menschen Machen Medien. Medienpolitische ver.di-Zeitschrift, Nr.3, 2002. március)

Orbán Viktor magyar miniszterelnök rendszeresen meglátogatja a budapesti közszolgálati Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című jobboldali radikális heccadásának szerkesztőségét.
Itt minden héten nagy teret szentelnek a jobboldali radikális nézeteknek, mégis az adást Magyarországon általában komolynak és idézhetőnek tartják, olyannyira, hogy az ott leadott interjúkat és kommentárokat a későbbi hírekben óránként idézik. Orbán Viktor minden alkalommal szívesen vállalja az egyórás beszélgetést, végtére is, ez egyike a kedvenc műsorainak. „Rádióműsorokat is ritkán hallgatok…, a Vasárnapi újság az egyetlen üdítő kivétel” – mondta egy interjújában.
A magyar miniszterelnök kedvencei közé tartozik még – saját bevallása szerint – a Magyar Demokrata című hetilap. Ez a jobboldali radikális újság a kormány bőkezű pénzügyi támogatását élvezi, és pártpolitikai szimpátiáit az osztrák konzervatívok győzelme után a nagyformátumú német címmel „Grüss Gott Haider” tette ismertté. Az, hogy rendszeresen azoknak a kormánytagoknak képeivel jelenik meg a címlapján, akikkel az újságban interjúkat készítenek, a magyar konzervatívoknál a legkevésbé sem számít botrányosnak. Van még egy napilap, a Magyar Nemzet, amelyben a jobboldali radikális publicisztika szintén a napi menühöz tartozik, és bár ezt Orbán kifejezetten soha nem méltatta, a kormány szócsövének számít; a közelmúltban egy független lap, a hajdani német „Völkischer Beobachter” után találóan Ungarische Beobachter-nek nevezte.
Rasszista gondolatvilág
A közelmúlt éveiben a rasszista és antiszemita gondolatok elött megnyíltak Magyarország legfontosabb csatornái is, és ezek az ilyen gondolatokat egyre inkább elfogadható színben tüntették fel. A jobboldali Magyar Igazság és Élet Pártja, a MIÉP, amely 1998 óta jobboldali ellenzéki pártként a Parlamentbe is bejutott, még frekvenciát is kapott saját kereskedelmi rádióadójához, a Pannonrádióhoz, ahol aztán kódolatlanul szabadjára engedhetik magukat. Mindez azért lehetséges, mert a MIÉP, mint „az ellenzék ellenzéke” a szavazásoknál mondhatni a jobboldali konzervatív kormánykoalíció „természetes szövetségese”. Cserébe a kormány biztosítja a MIÉP számára az érvényesülési lehetőséget, például azzal, hogy a Vasárnapi Újság egyik szerkesztőjét nevezték ki a Kossuth Rádió belpolitikai rovatának vezetőjévé, aki aztán Csurka Istvánt, a hajdanán híres írót és ma a MIÉP elnökét, folyamatosan hiteles politikusként prezentálja a hallgatók számára. Az ez ellen irányuló kritikát csírájában elfojtják, a kritikusokat, mint például a rádiós újságíró Bolgár Györgyöt, a lemondásig szekálják, vagy az Orbán által a Parlamentben felolvasott vagy a Magyar Nemzetben publikált „feketelistákkal” félemlítik meg.
Antiszemita kijelentéseket a kormánykoalíció tagjainál is találunk. Ismertek a nagyobbik koalíciós párt, a FIDESZ, alelnökének, Kövér Lászlónak a kirohanásai, aki a szocialista és liberális ellenzéket „szellemi hontalanokként„ bélyegezte meg, vagy a FIDESZ egy másik elnökségi tagjának, Bayer Zsoltnak a kijelentései, aki egyben a közszolgálati Duna TV kulturális igazgató-helyettese, a Magyar Televízió kulturális tanácsadója és a már említett Magyar Nemzet publicistája. A közelmúltban Bayer egy tévéműsorban így védekezett az antiszemitizmus vádja ellen: „Ez az egész zsidókérdés, ez az egész militáns undorító hisztéria…, amiről ezek a senkiháziak folyton-folyvást írnak és ezért ébren tartanak …, ezek a hisztérikus gazemberek semmi másról nem írnak”. „Van kb. 500 zsidó kortársunk, akik abból akarnak megélni, hogy zsidók.” Ezzel együtt sem állítható, hogy a párt teljesen antiszemita lenne, inkább tekinthető jobboldali-konzervatív, populista és nacionalista pártnak. Kommunikációs stratégiájával azonban egy új népfront számára készíti elő a talajt.
Mindeközben Magyarországot, mint egy gigantikus reklámvállalkozást vezeti. Az 1998-ban újraalkotott konzervatív értékskálán a kormány, úgy tűnik, éppen a közszolgálati médiumokat tartja a legfontosabb PR eszköznek. Miután a szocialisták, mint a rendszerváltoztatás irányítói, már 1989-ben, tehát még az első demokratikus választások előtt, a média bizonyos részeit nyugati, elsősorban német, nagyvállalatok kezébe játszották át – így a konzervatív vád –, azóta „az egész magyar nyilvánosság… ki van szolgáltatva a nemzetközi tőkéseknek”, amiért is „minden betű, minden hang” „idegen érdekeket szolgál”, hazudik és „félrevezető”. Ezen kívül, 40 év reálszocializmus akkora előnyt biztosított a szocialistáknak, mondják, hogy még mindig ők uralják a médiát, ahol is a liberális szellemiségű újságírókkal együtt egyértelműen felülreprezentáltak. Hatalomra kerülése után Orbán Viktor ezért úgy döntött, hogy egyfajta pozitív diszkrimináció segítségével a konzervatív szellemiségű újságírók és sajtóorgánumok hóna alá nyúl.
Való igaz, hogy a legnyereségesebb orgánumok nyugat-európai (például Bertelsman, Springer és a WAZ-csoport) vagy amerikai kézben vannak. A tisztán magyar tulajdonban lévők vagy a túlélésért küzdenek, vagy adományoktól, például a Soros Alapítványtól függenek, vagy pedig, mint említettem, a kormány támogatja őket. Ez azt jelenti, hogy bár a reálszocializmus állami hírmonopóliuma véglegesen eltűnt, a média azonban a korábbi remények ellenére sem demokratizálódott, hanem sokkal inkább a piac diktátumának kiszolgáltatottjává vált.
Így aztán Orbán sajtóbefolyásolási igyekezete már a piaci nyomással szembeni reakciónak is tekinthető, amit Orbán államilag elrendelt értékkonzervativizmussal kíván meggyengíteni. Ez a konzervativizmus az elmúlt években azonban egyre inkább népnemzetivé süllyedt. Mivel a magyarok magukat az idegen elnyomás miatti állandó világfájdalmuk miatt általában inkább számítják az áldozatok, mint a tettesek közé, így a kormány elsősorban a nép hősi tetteit, a nemzeti homogenitást és egy organikus, a magyarságban immanensen rejlö karakterisztikát állít előtérbe.
Európai probléma
Mégis, azt hinni, hogy ez egy pusztán magyar probléma lenne, felérne az öncsalással. Úgy tünik, hogy még a kritikus német nyilvánosság tudatából is hiányoznak az ismeretek a magyarországi politikai kultúra fejlődéséről, és ennek a fejlődésnek a nyugatról „exportált” piacgazdasággal való összefüggéseiről. A legutóbbi kutatások igazolják, hogy a nyugati sajtóvállalkozások magyarországi fellépésükkel lényegesen hozzájárultak a sajtó elbulvárosodásához, a gazdasági érdekek dominanciájához, és ezáltal a média demokratikus fejlődésének akadályozásához. Úgy tűnik, hogy a kritikus demokratikus nyilvánosság őket kísérő nyomása nélkül ezek a sajtóvállalkozások Magyarországon félredobják a nyugaton még meglévő cégfilozófiájukat, és ott már csak a nyereségben érdekeltek. Mint minden más területen is, a sajtó területén is az EU integráció eddigi folyamatát jóformán teljes egészében a piacnak engedték át, miközben a demokratizálási folyamatok megerősödéséhez szükséges politikai befektetés nagyrészt elmaradt.
Először is, szükség volna egy kritikus nemzetközi sajtó-véleménycserére. Ez azonban aligha lehetséges, amikor az erre irányuló kezdeményezéseket azzal az indokkal utasítják el, hogy „nem a mi feladatunk a magyarországi rasszizmus ellen és a sajtószabadságért küzdeni”, amint a müncheni kulturális igazgatónö, Lydia Hartl a közelmúltban kijelentette. Kevéssé bíztatóként éli meg az ember Magyarországon az EU Bizottság Éves országjelentését is. Ott azt a véleményt sugallják, hogy az ellenzék a hibás amiatt, hogy a médiakuratóriumokban csak a kormánykoalíció delegáltjai ülnek. A kormány állítása, miszerint végül is nekik kellett volna közös jelöltben megállapodniuk, most erkölcsi megerősítést kapott. Ehhez csak azt a tényt kell szándékosan figyelmen kívül hagyni, hogy a baloldali ellenzéknek ehhez az ugyancsak „ellenzéki” jobboldali radikális MIÉP-pel kellett volna tárgyalnia, amit az azonban szigorúan elutasít. És amikor mindehhez a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor a CSU-közeli Hanns-Seidel Alapítványtól megkapja a Franz Josef Strauss-Díjat és ehhez még „meggyőződéses európaiként” méltatják, aki politikájával „meghatározó impulzusokat” adott Európa egyesülésének, akkor bizony sokan megkérdezik Magyarországon „Quo vadis, Európa?”