Kotun Viktor versei és Pank kiáltványa
drog
Láttunk két katonát
fekete lobogók
(félek őt bántani)
(minden pillanatot megírni)
éji dal
szobornak lenni
Obsitosdal
Árszpoetika
Bozó Tamással közös munka: Rímgyakorlatok egy másodikos
olvasókönyvbe
tépd ki!
Játék
Tulajdon. A másiké.
szerelem
épp ép valóságkép
(mint egy darab hús)
(kiosontam az előbb a wcre)
(tudsz-e ébren álmodni?)
…mindketten lehunyták a szemüket… / a szőke kurva
és a sárga Istenanya verse
Születésnapomra
három fiú
Az öregemberekről
füstöt a csillagokra
Amerika, a nagy sátán
angyalok matatnak
Ne higgy nekem
Pank kiáltvány
villódznak a fények, metrószerelvények
fejemben a gondolatok
úgy suhannak,
s nehéz újra rájuk lelni,
ahogy a városban keringenek,
a soha meg nem írt verses kötetek.
valaki ablakot tárt önmagamra,
új világot látok, széttartó szenteket,
duzzadó tekintetem lohol szétfelé,
széttartó énfeleim nyomában.
minden újabb lépés új istent rejt,
minden újabb lépés új tagadást, s új poklot.
itt magam vagyok-e?
itt a vörösre dagadtság, készen lét mögött?
nyitott kocsiajtón a szélbe lógatom magam,
úgy kiáltom a szélnek: magam utazom-e?
s ha a kocsit elengedném, egyedül szállnék-e?
és mégis: ellenőrzik-e ittlétemet?
létezésem jelenlétét vizsgálják-e?
::kalauzban gondolkodni::.
rést vágnék a hasamba,
és jó mélyen belelépnék magamba,
cipzárt húznék az égre:
ím egymagamban végre!
*
Láttunk két katonát, az egyik őrködött
és a másik a lányra feküdt, lehúzott nadrággal.
És láttuk a lányt, a földön feküdt,
valami matracfélén. A matrac véres volt,
és a lányt is vér borította.
És láttuk a férfiakat, akiket elválasztottak
a nőktől, a buszokra tették őket,
vagy gyalog hajtották őket a kravicai raktárba.
És hallottuk, ahogy a háromgenerációnyi,
szám szerint hétezerötszáz férfi kiabált.
És azt mondták: tudjátok, hogy ezek az emberek
meg fognak minket ölni, és nem csináltok semmit.
És hallottuk a férfiak sikoltozását,
a gránátok arrogáns robbanásait,
a géppisztolyok kantátáját, majd a nagy csendet.
És láttuk a síró férfiakat.
És láttuk a nagyapákat, az apákat, a fiakat feküdni
a puha, meleg, vörös lepedőn.
És ők láttak minket meredten, összetörve állni;
száraz, kifejezéstelen szemekkel.
És tudtuk, hogy letolt nadrágok vagyunk,
hogy véres matracok vagyunk,
hogy cinkos buszok vagyunk,
hogy átmelegedett géppisztolyok vagyunk.
Hogy patrióták, hogy katonák, hogy voksolók,
hogy férjek vagyunk.
És megértettük, amit fülünkbe súgott az elnök,
a tiszt, a tanár, a pap.
És azóta július bizonyos napjain a hatalomra
és kiszolgálóira gondolunk.
És próbálunk mozdulni.
*
nagy, fekete lobogókkal felfesteni Istent
az új világ, új egére (most grátiszba!)
kardból ekevasat
parlamentből hangszórót:
chansonok szóljanak
szavaljon az, aki akar
és szavaljon az, aki akar
az új világ, új egére felfesteni a nevét:
ahol nincs csúf, ahol nincs deviáns, ahol nincs
normális, nincs kirekesztett, nincs vezető, nincs
osztály, harc
régi világ! testvérke! holnap golyót röpítek a fejedbe,
és minden évben ráhugyozok a sírkövedre!
gyere, a tetőre mászunk és ölre megyünk…
aki a másikat ledobja,
az a király s vért ihat
ha elpusztul a világ, nagy, fekete lobogókkal festjük fel
Isten nevét
az új világ új egére
addig csak álmodom az életem
addig csak vágyom az életem
és saját vizeletembe fulladok
saját kibaszott vizeletembe fulladok
nevetsz a jövőnkön (ez az egy lesz közös tulajdonunk)
és én érted ragadok szót, tollat, fegyvert
emeld a köveket a fáraó piramisára
vagy fogd be a pofád,
ne próbáld megérteni, mert minek,
csapataink harcban állnak:
a péntárgépnél, a malternél, a cukorgyárban, a
billentyűzet előtt, a postahivatalban ésatöbbi,
ésatöbbi
galambocskám!
fogd be a pofád, emeld ki a fejed:
te is hallod az ágyúk szavát!
*
félek őt bántani
– kevergetem a kávémat –
félek megszólítani
– szemem sarkából lesem –
félek őt megszeretni
– kérek egy szál cigit –
szerelem nélkül, tisztán
– tüzet adok –
Kevergetem a kávémat
és a szemem sarkából lesem,
miközben kortyolgatok őt:
keserű, keserű kedvesem.
Ám csak elméleti kedves ő,
csak gondolatban élek vele,
de mondhatom pompás szerető;
sajna ölét más hinti tele.
Mért? bántanám őt
szólítanám meg
szeretnék bele
inkább cigarettára gyújtok,
mintsem magam alatt máglyát
bár, emlékezem soraidra –– kedvesem
ha lehetnék fakír,
s ha te lehetnél alattam szögeságy akár!
Baromság!
Én inkább kérek egy szál cigit,
s a földre szegezve tekintetem
tüzet kérek, s rágyújtok mereven.
*
minden pillanatot megírni,
fecnikből sírkőt emelni,
pillanatokból tornyot rakni,
volna jó, volna jó
mindőtökkel együtt lenni,
s mindőtöket hangosan szeretni,
a papot, a gyilkost, az elnököt, az Istent
átölelni, megcsókolni, magot vetni
harag nélkül, titkok vesztve
*
éjfélt dalol a toronyóra láncán öngyilkos messiás lóg a kisemmizett kereszt a sötétbe vész a sikátorokban néma zene szól a halottak szobrai beton szemeiket és kőszíveiket hullatják az út porába s közben könnyű cigarettafüst testű árnyak kelnek mozdulatlan táncot lejtve a néma muzsikára
*
szobornak lenni volna jó, betonnal kiöntött szemgödrökkel és hallójáratokkal figyelni. árnyékot a világra vetni volna jó, vagy inkább árnyékot nem is vetni, eladni azt inkább az ördögnek, vagy csak egyszerűen földre dőlni, megszűnni az árnyékunkkal együtt; nem lenni volna jó.
*
Obsitosdal
Sanyi bácsinak és Gyuri bácsinak
Ideátra és odaátra
Hasonlatosak vagyunk a katonákhoz,
akik úgy hiszik szent ügyért harcolnak,
miközben lopnak, csalnak, nőket erőszakolnak.
Hasonlatosak vagyunk a katonákhoz,
akiket minden 13. havi fizetés után
túlóra gyanánt megtizedelnek.
*
Tintahal vagyok,
fejlábaim teafilterek.
Nagy szemeimmel figyelem
a nyugvó, halott vizet.
Olykor nekiindulok,
és a színtelen vízben
teabarna nyomokat hagyok.
*
Bozó Tamással közös munka:
Rímgyakorlatok egy másodikos olvasókönyvbe
isten venni
Nincsen Lenni
szeretni eszme
Feledni Veszve
eladni hatalom
Becsapni Akarom
*
hozd vissza a múltat a történelem visszerei közt keresd a véres daganatot tépd ki tedd jelenné mutasd fel nekik láthatatlan színnel festett falait a jövőnek!
*
mintha suba lenne rajtam
te hogy hívod ezt az érzést?
mintha egy idegen lennél a földalattin
mikor melletted vagyok
egy messzi pontra fókuszálok,
vagy a sarat lesem a cipőd sarkán.
sárosan esik az eső
és gyorsan át egy másik kocsiba:
és a velem nevető egyetlen lény messze tőlem.
és tovább, lázasan a leszögezésig
hátha ott a cipődre száradt sárban lakik az igazság,
az Isten,
ha megvívom harcomat, és beleshetek a melleid közé,
ott talán meglelném
érzésekkel játszom
játék játék játék játék
játék a szerelem, játék az eszme
játék a genny, a szar s
játék az Isten
játék, az ismert szabályok szerint
ötvenig számolok
macska macskát nem eszik
most feküdjön le a gyilkos
és feküdjön mellé a kedvese!
szökni az éjszaka közepén.
de honnan? és legfőképpen: hova?
*
Tulajdon. A másiké.
„»Love« is just a word I don’t want to say, I don’t care if tomorrow
is a new day.”– American Nightmare
Ahogy elmész mellettem.
Ahogy rám nézel.
Ahogy elmegyek melletted.
Ahogy rád nézek.
És rám mosolyogsz.
Talán mert tudod.
Birtokomnak akarlak.
Egy anarchista.
Egy másik embert.
Tulajdonomul.
Egy ember.
A másikat.
Rám nézel.
Te néztél rám.
Te voltál először.
Én csak játékszer vagyok.
A tied lennék?
Egy ember.
A másiké.
*
mivel a szívást bünteti az Állam
– az államot meg nem állhatja az álom –,
ezért e fölött érzett mérhetetlen bánatunkban irgalmatlanul berúgtunk.
hárman ültünk születésnapot három üveg hubertusszal.
Öt perc alatt eltüntettünk egyet,
s én már a csészének dőlve köszöntöttem az ünnepeltet.
röhögtek rajtam:
ahogy feltör ellenállhatatlan sodrával
– igenis én vonzódom az ürüléshez –
és fújod az orrodból a még meg nem emésztett fekete darabkákat,
szerelem, azt hiszem akkor
„aztán jó alaposan leszoplak”
anyámként öleltem magamhoz az ülőkét
és diszkózenére pogóztunk
óh, aztán az éjszakai körúton,
a haza hőseiként pózoltunk
és megint szerelem, azt hiszem,
finoman a seggéhez értem, ő meg részegen a fülembe nyalt
és „a koleszban majd jó alaposan leszoplak”
az éjszakai busz utazás seholsincsországba,
csodálatos emberek, szorítani a kapaszkodót,
és a móriczon, lekéstük a 3-as É-t,
és mert hideg is volt, meg mert megint azt éreztem, hogy szeretem
először én részegen leszoptam őt,
aztán meg ő engem.
*
épp ép valóságkép
„Minden ugyanúgy történik, csak éppen másként. Torzított tükörképpel,
bemocskolt valóságként.” – Hold X True
és most csak a sör meg a
nikotin dolgozik bennem,
minden ugyanúgy, csak éppen másképp,
végig húznám a kezem a karján
ha nem szeretném
azt mondanám, hogy kövér,
hogy kicsi a melle.
minden ugyanúgy történik,
csak éppen másként,
fordított valóságkép
a véletlen találka a könyvtárban
megiszom és kiöntöm,
leszívom és kifújom,
és mégis jó lesz, kurva élet
hemperegnénk betépve,
az a fasz meg dúskeblű nőkről
– igen csodálkozott a wiellendorfi vénusz,
hogy senki sem adta át a helyét,
mikor legutóbb a 6-oson utazott –
ír időmértékes verset, ezek meg
[…]
*
mint egy darab hús, az vagy te nekem, mint ahogy a hentes néz egy darab húst, mint egy szép darab tarját, az vagy te nekem, az vagy te nekem, mint amint az idült alkoholista az első felesére tekint, az vagy te nekem, csak hogy jobban megérts, és hogy zavaromat palástoljam.
*
kiosontam az előbb a wcre,
ülve pisiltem, mintha lány lennék, tudod,
aztán óvatosan átszöktem a víztócsák fölött,
és az ablakhoz léptem, a holdra néztem a csillagok között,
szívtam volna egy cigit, csak tudod, elfogyott a papírom,
aztán mintha a magnólia illatát éreztem volna megint,
pedig a termés már lehullt, eszembe jutott,
még kicsit néztem, egy száll boxerban már meleg van
és egy erős lányra gondoltam, tovább rugdos, aki sokat ad,
de erről már beszéltem neked
vagy egy középkorú költőnőre, egy konkrétra, akit most olvasok,
akivel manapság álmodom, közhelyszerű, de ébren
aztán visszaosontam a szobámba,
úgy hogy nehogy a többiek felébredjenek.
*
tudsz-e ébren álmodni? Hogy a többiek ne lássák, az éj leple alatt tágra
nyitod szemeidet, és a rémálmod főszereplői tovább élnek a szemeid előtt.
tudsz-e nyitott szemmel benézni a menny kapuján? Hogy senki és semmi
ne ránthasson vissza a küszöbről, fellógatod magad a fára, ahonnan kis
korodban almát loptál, és dülledő szemekkel lesel be.
mersz-e?
*
…mindketten lehunyták a szemüket…
a szőke kurva és a sárga Istenanya verse
Egy kocsiban utazott a két lány, de mivel mindketten fáradtak voltak,
és lehunyták a szemüket, nem vették észre egymást.
Meg aztán sok is volt az ember, nagy volt a tülekedés, mikor nyílt
az ajtó.
Az egyik lány, a szőke, kurva volt. Esténként a váci utcán sétált fel
s alá.
Szabadidejében sokat olvasott, kedvelte Hemingway, Ginsberg, Jack és
Jan Kerouac írásait – bár igaz, hogy Jantól csak egy regényt ismert, de
azt, a Gázos bébit, számtalanszor elolvasta.
Általában délig, egyig aludt, azután délután a feminista barátnőjével
lógott a városban; ez a lány volt az egyetlen barátnője.
Gyakran üldögéltek a Vörösmartyn, vagy éppen valamelyik rakparton,
amerre éppen vitte őket a lábuk.
Borzasztó csinosak voltak így együtt: a szőke lány, mint egy angyal,
a barátnője meg egy fekete, görög nimfának tűnt így mellette.
A spanglikat mindig a nimfa tekerte, neki nem volt hozzá jó keze, az
ő keze egészen másra volt jó, de arra nagyon.
A könyvei, a barátnője és a drog. Ezek a szerek hitették el vele, hogy
él.
Mert mi kell még az élethez?
Mikor a metrón utazott, akkor is be volt tépve, akkor vált el a barátnőjétől,
talán ezért sem vette észre a másik, a sárga lányt, az Istenanyát.
Ez a másik lány mindig kihívóan öltözködött, és ez állandó lelki törést
okozott neki: nem bírta a férfiak tekintetét.
Korán kelt, és mielőtt bement volna az előadásra, elment abba a templomba
az Erzsébet híd pesti lábához (ahol egy iszlám imafülke is van). Mindig
ide járt, mert itt napközben kevesen voltak, együtt lehetett Istennel.
Egyébként mióta Pesten élt, nem járt misére, barátai nem voltak, csak egy-két
haver az egyetemen, meg a sűrűn cserélődő pasik.
Előadások után, ha épp volt valakije, azzal volt – szeretett a fiúkkal
moziba járni, az Ámeli életét legalább háromszor látta –, néha meg fogta
a nikonját és járta a várost – rengeteg eldugott helyet fedezett fel, amire
azt hitte, hogy csak az övé –; gyakran leült sodorni valahol egy cigarettát.
Mindig megborzongott, mikor egy férfi megnézte: valahol kellemes volt,
valahol pedig irtózott ezektől a fürkésző tekintetektől.
Nem sűrűn olvasott, ha igen, akkor is Istenről. Nagy örömmel olvasott
róla, teljesen magába fordult, a legnagyobb káoszban is önmagára talált
– a sárga lány még Indonéziában született, de már Németországban nevelkedett;
tizenhét évesen tért meg egy csúnyán elsült AFA akció után.
Most a Szabó Ervinből tartott hazafelé, ott tanult általában. Fáradt
is volt, meg most is zavarta a férfiak vizslató tekintete, ezért hunyta
le a szemét, és így történhetett, hogy nem vette észre a másik, a szőke
lányt.
*
tizenkilenc éves lettem én,
meglepetés e költemény,
mellyel meglepem magam
e jól megvetett ágyon,
e jól megvetett magam.
nem tekintenék ma vissza, ha lehet,
legyen ez a nap a jelené, végre,
legyen a tudaté, hogy mi vagyok:
egy hulla, egy nulla.
és tizenkilenc hulla jó év után,
tizenkilenc év nullái tán:
íme, itt vagyok.
valaki idehívott, írt nekem, kért hogy jöjjek, siessek,
de most nem vár senki;
vagy talán csak elvétettem az évet?
csak hogy szarként rímeljen a lényeg?
ajándék, csecse-becse, kávéházi szeglet…
na, sínen vagyunk, mint petőfi – mondhatnám viccesen.
ennyit mondhatna tizenkilenc hulla jó év.
és tizenkilenc évem semmitmondó, fura Ura kussol.
vagy csak már nem értem, mert a hullák tudva levő megsüketülnek – sajnálatos
módon.
a kivégző bizottság előtt állva gondolkodhatik így el a műértő ember
– vagy bélyegző bizottság?
mocskos fal előtt állva, szembenézve a sállal,
amivel lekötötték a szememet.
nem is tudom, zavarba jöttem.
tizenkilenc felejthetetlenül kurva jó év után – Úristen! már most sem
emlékszem – elbizonytalanodik az ember…
féltekén?… szegletén?… seggfején?…
tizenkilenc év után térdre hullva, ájtatos ajkaimmal annyit tudok elrebegni:
proletárok, égessük hát fel a múltba vezető hidakat!
2003. május 18.
*
az első fiú jó tanuló volt, arra, hogy szemüveget hordott-e, nem emlékszem, de arra biztosan, hogy színjeles volt, ilyesmit nem felejt el az ember, minden tanár őt dicsérte, ő volt az osztálytitkár. aztán valami bekattant, valami félrecsúszott, valami miatt nem ment a felelés – emlékszem aznap még síelni is akart –, az egész osztály felfigyelt, a jó tanuló könyörgőre fogta, a szigorú tanár szerette őt, de nem enyhült meg, aztán meg elájult, mikor hallotta a puffanást, az osztály megilletődve lesett ki a dupla ablakon.
a második fiú is jó tanuló volt, rá biztosan emlékszem, szemüveges volt és ragyás is, az anyja borzasztó volt, az osztálytársai előtt is ordítozott vele, az apja már régen elment, gyakran beszélt magában, emlékszem az osztálytársai riadtan figyelték ilyenkor és nem tudták, mit tehetnének, aztán egy tavaszi napon, valahogy kiszökött az óráról, az üres tanterem a negyediken volt, emlékszem lepattant a portásfülkéről.
a harmadik fiú egészen más alkatú volt. világéletében renitens volt, többször megszökött egyik-másik nevelőszülőtől, mindenkinek visszapofázott, szart a tekintélyre, behúzódott a sarokba nyalogatni a sebeit, aztán előbújt, hogy egy újabb verést provokáljon ki, tisztán előttem van, ahogy valami focimeccsen – az egész iskola ott szurkolt – mosolyogva elment mellettem, aztán a beijedt csuhások előadták, hogy eltűnt, aztán mikor levágták a fáról az igazgató be kellett, hogy menjen a rendőrségre, fekete napszemüveg, patinás iskola meg minden, megjátszotta, azt hiszem, nem is tudom, aztán meg a gyászmise, mindenki együtt imádkozott, nem is ismertem, igen, de a mosolyában, ahogy elment mellettem… a mosolyában mintha magamat láttam volna.
*
az öregemberek nagy sörhassal állnak az utcasarkokon. csendesen néznek utánunk az öregemberek, némelyik mosolyog, némelyik elfordul. az öregemberek részegen botladoznak elő mesebeli kocsmák mélyéről, kigombolt ingükön át melós évtizedek izzadnak, hangosan káromkodnak az öregemberek, mért érdekelné őket bárki kényes hallása is? az öregemberek nem kínoznak csirkéket vagy rovarokat, csak a kutyájukkal veszekednek, meg-megrúgják őket, s az ebek hozzájuk öregednek. az öregemberek olcsó szivarokat szívnak, furcsa, dohos pincék mélyén, aztán valahogy a tavasszal együtt kerülnek elő valamelyik napos, kopott, barna padon. az öregemberek néha el-elkapnak gyerekeket, és arra kényszerítik őket, hogy mosolyogva hallgassák útravalóikat. néha, ha egyedül maradnak hallgatnak az öregemberek. aztán, mikor végül meghalnak, csendes marad a lakásuk, akárki jön is hozzájuk látogatóba. az öregemberek ilyenkor csendben feküdnek a föld alatt.
*
abból a városból „nem azért veszünk jegyet, fiam, mert jön az ellenőr, hanem, mert ez a rend” ránéztem gúnyosan, megdöbbent utaztam hazafelé, és éppen azt a „onanizáltam nyöszörögve »Oroszlán«” verset olvastam, mikor az a good shit lifestyle lány lefeküdt ott szemben velem, 15 lehetett, kinéztem az ablakon a zöld kukoricások, kaszálók suhanása mögött megbúvó városok, mérgezett víztornyok, mint daganat a kézfejeden tájra, aztán véletlenül belesimogatott a lábamba, nekem persze felállt a farkam, oda akartam hajolni, szétverni a kimegyünk a wcre, kis picsa álmot a fülébe súgni: héj, kislány! meleg vagyok. és hazabuszozni, hogy aztán a nagyanyámnak képzeld végre szerelmes és viszont szeret, nem, nem zsidó, és persze, persze értelmiségi, igen, jól keresnek, és azért szeretem, mert elégek, mikor ránézek, elfelejtem magamat, ha megcsókolom a borostás arcát.
Most hívtál fel az előbb,
Te válig érő barna hajú
– mikor még, mint két normális
a buzikról beszélgettünk
és filmekről és könyvekről és képekről és
versekről és életekről és hitekről és Jézusról –
magadhoz hívsz, te gazella testű,
bordáid gyönyörűek
és én most drogról, melegségről makogok,
hallgatom, ahogy a hetero Jézus
szeretetéről beszélsz és megnyomom a piros gombot,
felhangosítom a tévét, te még beszélsz
aszthiszem…
akkor talán, mint mikor Japánban kelnek fel, fordul veled egyet a világ a kút kávájához, igenis, meleg vagyok neked, egyébként szerelmes vagyok egy most barna, ha beleshetnék a melleid közé, gyönyörű lányba, édes szavak, aki az egyik legjobb barátom, de neked mocskos buzi akarok lenni, előtted akarom megcsókolni a barátomat, akivel, óh, de kurva édesen, és miegymás, akivel ötszázezerszer jobban szeretjük egymást, mint szeretsz? kérdezed tőle, ő meg kinevet, keserűen,
Hallgattam a tücskök koncertjét –
Ezt írtad nekem, te homofób
– füstöt fújtam a csillagokra –
mintha a kedvesednek írtál volna
de nem, nem a szőkének, nem neki,
nekem.
nem sajtolom ki, amit Isten összeköt, ha épp ezt, akkor benne vagyok,
de hidd el: felettem a csillagok, bennem a pillanat érdekel, ki vagy, te
Normális, te Többség, te diktátor vagy szürke ruhában szivárványnak hazudsz,
neked én buzi vagyok, nekem te porosz katonatiszt, mint mindenki, kivéve
azt az egyet ott, nem írom körbe, mert felismernétek, hol ronthattam el,
hol találhattam rá, hol rohadhatott el? megszoktad, hogy az apád, a postás,
a főnök, az igazgató, az idegen katona kúrja meg anyádat, már csak ilyen
ez az élet, csupa megszokás, nem érted, most egy kék banán klub, egy bazi
nagy roma lagzi, egy szőke nős vicc, egy másik komédia, gúny, erő, hatalom,
úristen, te sokszínű, elhittük, hogy unokáink szabadon, füstöt fújtam a
csillagokra, füstöt a csillagokra! szerethetnek, melegen, szabadon élhet,
naiv, utópia, melegség, hűvös, halál.
2003. Jún. 8.
*
hogy a gonosz uralkodó miért teszi ezt,
nem tudom, azt viszont igen,
hogy nekünk kell meghiúsítani gonosz tervét!
célt adsz a céltalanságba,
különleges vagy és egyetlen
nem kérsz az idegenlevesből,
halál, ha nem olvad beléd
elérkezett a hősök ideje!
szétcsapod a délibábot,
szét azt az egyetlen álmot
bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába,
gyere elő és állj ki velünk!
a hősök és az idegen
óriás vagyok!
szent szent szent szent szent
szent szent
megkérdőjelezhetetlen és egyetlen
te vagy a hősök ideje
én mindig is el akartam látogatni a napra.
pusztulj.
*
Matatnak,
matatnak körülöttem,
rámtaposnak,
sötétben zörögnek,
valami motoszkál
és rámtapos,
felülről vizsgál,
valami romlott
szagot érzek, valami romlott
mászkáll odakünn, zörög,
félek kinyitni
a szemem, félek
rámtapos
valami motoszkál ott kint,
angyalok bújnak fülem mögé,
félnek, fülemre taposnak,
hallom, ahogy sugdosnak,
ágyúzörej,
rámtaposnak bakancsok,
angyalok lesnek,
fülem mögül
angyalok, mezítelenek,
de most ágyú szól,
méz nem csöppen,
valami neszez odakünn,
hallom, ahogy sugdosnak
valmi szép, tiszta nyelven,
értem jönnek, bakancsok
rámtaposnak,
szép, tiszta szemek
levetkeztetnek,
levetkeztetnek,
angyalok,
angyalok, mezítlenek,
szőkén, kék szeműek,
csók, csók, csók,
mégis bakancsban jönnek,
recsegve nyíilik a, nyílik a,
recsegve az ajtó,
hallom, ahogy neszeznek,
szépen, tisztán szól az,
tisztán hallom az ágyút,
a menny, a mennybe
mutat az ágyúcső,
az ágyú,
rámtaposnak a pokol,
a pokol fenekén taposnak rám,
szőke, kék szemmel néznek, angyalok,
szárnyak verdesnek,
mosolyognak, angyalok,
tegnap titeket álmodtalak!
Szép mezítlen voltatok,
és csók és csók és csók,
szép szép izmaitokra mindre egy-egy csók,
tenger kék szemetekben úsztam,
farkatokkal játszottam,
s ti szerettetek,
s most mért hogy nevetve halni visztek?
*
Megint a tükörrel szemben.
Farkas szemet nézek,
Egy magányos szerelmes,
Aki magába szerelmes.
Tükör által homályosan látok,
Halucinálok, grimaszokat vágok,
Magammal vagyok, és
Körém másokat látok.
Ne higgy nekem,
Én magamba vagyok szerelmes.
Nézd, én felfestek minden jelszavat,
De a tükörben csak én látom magamat.
Ha gyűrűt is veszek neked,
Ha fel is díszitlek és ha imádlak is,
Tudd meg, hogy csak magamat szeretem.
Énszentségemet, énfiamat. Én magamat.
*
A kapitalizmus – nevezzük akár monarchiának, akár szocializmusnak, akár
demokráciának – unalmas. És benne unalmasak a fogaskerék életű proletárok.
Mégis ez az unalmas rend „nagy művészeket” állít elénk. Mert kik is a nagy
művészek? Azok a proletárok, akik képesek kizökkenni fogaskerék életükből,
képesek szembesülni saját problémáikkal, önmagukkal és a környezetükkel,
képesek azt feldolgozni és társaik elé tárni.
Mi, akik a kirekesztés minden fajtáját tagadjuk, nem fogadjuk el a
kapitalizmus „nagy művész” elméletét. Nem hiszünk abban, hogy a művészet
kiválasztott kevesek adománya lenne. Mi azt mondjuk, mindenkiben ott szunnyad
a művész; minden ember eredendően aktív, alkotó lény, tehát művész. A kapitalizmus
unalmas fogaskerék életei azonban passzivitásra, idegenségre neveltettek,
képtelenek rátalálni önmagukra, az alkotó emberre, a művészre.
Mi azt szeretnénk, hogy míg tegnap még fogaskerekek voltunk, addig
ma legyünk homokszemek a kapitalizmus fogaskerekei közt és végül holnap
éljük értékes életünket művészekként, alkotó emberekként, nem munkásokként
és már nem is forradalmárokként.
Nem szeretnénk többé tőlünk idegen tárgyakat készíteni a burzsoázia
által elénk hintett morzsákért cserébe, és nem is szeretnénk harccal vesztegetni
el ihletett pillanatainkat, életeinket. Alkotni szeretnénk, letörve az
unalmas szabványrendszereket, önmagunkat adva egymásnak.
Mi hiszünk egy új, szebb világban, mely felé az első lépés az ember
művésszé válása kell hogy legyen.
Kotun Viktor