Abbie Hoffman: Revolution for the Hell of It,
New York, 1968. Dial Press Inc., 245.
Jerry Rubin: Do It!
New York, 1970. Simon & Schuster, 256
(Hajas Tibor könyvismertetése, Helikon Világirodalmi Figyelő, 1976/1)
 
 

Abbie Hoffman és Jerry Rubin nem ideológus, nem teoretikus, nem politikus, nem író, nem közéleti személyiség, nem publicista, nem ellenzéki szónok, nem újbalos diákvezér, nem szervezett terrorista és nem hippi, hanem mindez együtt: maga a krízis. Az amerikai imperializmus a vietnami háborúval - a szellem a palackból mintájára - olyan erőket és indulatokat szabadított fel, melyek e nélkül valószínűleg lassabban és kevésbé drasztikus formában jelentkeztek volna, és amelyek nem álltak meg a háborúellenes mozgalmak keresztényi pacifizmusánál vagy a szisztéma higgadt, kritikai realista bírálatánál. Ez a háború, miközben Amerika nemzeti katasztrófájává dagadt katonai, diplomáciai és belpolitikai téren, sajátos akusztikát biztosított a minden megoldatlan társadalmi problémával szemben felhalmozódott türelmetlenségnek, mely akkor már nem adta alább a totális változásnál; a politikai-hatalmi rendszer, a társadalmi és termelési viszonyok, az életmód és a kultúra, az egyéni és társadalmi szükségletstruktúra radikális átalakítását követelte, a hippik szociológiailag már jelentős csődjelzése és a New Left elméleti mozgósítása után mintegy meteorológiai tüneményként produkálva Európa- és Amerika-szerte a diáklázadásokat, tekintély ellenes mozgalmakat, a "föld alatti", "alternatív intézmények" elszaporodását, rákérdezve az egész nyugati civilizációs fejlődési logikára.
    A hatvanas évek közepének és végének autoritásellenes mozgalmai jó néhány szélsőséges elméleti és gyakorlati programot hoztak létre; feltehetőleg azonban egyikük sem ment olyan messze, mint a yippiek "mozgalma" - ha ugyan mozgalomnak lehet nevezni egy olyan fantomatikus csoportosulást, melynek nincs vezérkara, csak alkalmi sztárjai, nincs stratégiája, csak taktikája, nem a politikai harc hagyományos, hanem a burleszk legalább annyira bevált, de a politikai gyakorlatban annyira szokatlan eszközeivel dolgozik. A yippie elnevezés etimológiailag a Y.I.P. (Youth International Party - Nemzetközi Ifjúsági Párt) röviítésből származik, hangzása ugyanakkor nem véletlenül emlékeztet a hippikre - a Y.I.P. az új baloldal és a társadalomból kiugrott hippiek egyesítésének elképzeléséből született. "A yippiek: radikalizálódott hippiek, azok a virág-gyerekek, akik már megismerkedtek a hatalom gumibotjával - mondja Abbie Hoffman -, de így hangzik az utcagyerekek rikkantása is: yippie! yippie! - kiáltsd ezt hangosan, és megérted, kik vagyunk." A párt természetesen nem létezik, puszta elnevezés, mítosz. Az elnevezést négyen találták ki, több "valódi" yippie soha nem is létezett, de nem is volt szükség erre, mert hiszen mindenki yippie, aki fantazmagóriáit, rögeszméit azonnal a gyakorlatban próbálja kivitelezni, tekintet nélkül arra, hogy progresszív vagy reakciós rögeszmék ezek; Rubinék önhatalmúlag yippie-nek tekintik Reagan kaliforniai és Wallace alabamai kormányzót is, akik reakciós, ultrakonzervatív politikájukkal, vagy a rendőrséget, amely brutalitásával éppannyit árt, éppúgy aláássa a rendszert, mint ők, az amatőr, de gyakorlott felforgatók utcai akcióikkal. "Aki árt a rendszernek, az yippie" - fogalmazzák meg a tézist, és fő ellenfelüknek ennélfogva nem az egyértelmű jobboldalt tekintik, mert elképzelésük szerint az külső segítség nélkül is képes boldogulni, azaz egyszerre kompromittálni a rendszert és sajátmagát, hanem a liberalizmust, mert az kifinomultabb manipulációs technikájánál fogva alkalmasabb az elnyomás és kizsákmányolás tényének elleplezésére, sőt, a kizsákmányoltak ehhez szükséges támogatásának megszervezésére, magyarul: a hatalomra. Nem szabad persze elfelejteni, hogy a jobboldal lebecsülése, a háború ellen egyre nagyobb tömegeket mozgósító türelmetlenség, a balrafordulás, a radikalizálódás éveiben természetesnek látszott.
    Maguk a könyvek, a Revolution for the Hell of It éppúgy, mint a Do it, élménybeszámoló, emlékirat, dokumentum- és cikkgyűjtemény, propagandafüzet, röplap, forgatókönyv, gykorlati tanácsadó, idézetgyűjtemény; elképesztő nyelvhasználatukkal, szabadszájúságukkal talán a legpregnánsabb megnyilvánulásai annak a nemzedéknek, amelyet a kapitalista rendszerrel szemben "nem egy forradalmi elmélet, hanem az egzisztenciális undor tart össze" (Rudi Dutschke).
    Az elmélet hiányaaz anarchista tradíciók szerint az elmélet elvetésével ideologizálható meg: "...a cselekvés az egyetlen tealitás, az egyetlen erkölcs. Az ideológia egyszerűen agybaj. A próbák majd csak az előadás után következnek. A forradalmat élni kell; és most azonnal." Élni a forradalmat (azonnal); ez elég homályos kifejezésnek minősülhetne, ha a yippie "teoretikusok" nem adnának bőséges ízelítőt abból, mit értenek ezen: a "totális szabadság" azonnali gyakorlását. (Részlet egy interjúból; Abbie Hoffman: Igen, hiszek az abszolút szólásszabadságban. Riporter: Remélem, ezen nem azt a jogot érti, hogy egy zsúfolt színházteremben ok nélkül tüzet kiálthasson? Abbie Hoffman: Tűz van!!!") A yippie-k utópizmusánakpéldául sarkalatos pontja az ingyenesség mítosza. "Szabad - ez azt jelenti, hogy ingyen van." A jóléttől elhájasodott fogyasztói Amerikában, ahol a mesterségesen keltett igények kielégítése mellett is tízmillió szegény él, a yippie-k arra gyanakszanak, hogy kizárólag az elosztásban rejlik a hiba, és rendkívül egyszerű kétlépcsős közgazdasági propozícióval állnak elő: 1. általános és teljes foglalkoztatottság, 2. általános és teljes foglalkozásnélküliség, dolgozzanak az emberek helyett gépek, erre már a jelen pillanatban is minden feltétel adva van. Annyira, hogy a Diggereknek (a yippie-k elődei) módjukban áll a Szabad Üzlet üzemeltetése, ahol semmiért nem kell fizetni a vásárlónak. Másrészt, ha ingyenessé nyilvánítják azokat a dolgokat, melyekre szükségük van, ez alapjaiban rendíti meg a tulajdonra alapozott társadalmat; ezért forradalmi cselekedet az áruházi és utcai tolvajlás, a pénzzel működő utcai WC-k helyett a bankok és az irodák mellékhelyiségeinek nyilvános használata, az éttermekben a fizetés nélküli fogyasztás, a mozibajárás jegy nélkül stb. Abbie Hoffman könyvéhez függelék is tartozik, mely tartalmát tekintve gyakorlati kézikönyv, hol és hogyan lehet ingyen enni, ingyen lakni, hol lehet ingyen ügyvédet vagy orvosi ellátást szerezni, mit kell tenni, ha letartóztatják az embert, hogyan lehet elkerülni, hogy kábítószer-vásárlásnál becsapják, illetve milyen legális anyagokból lehet háziiparilag is előállítani, mit kell tenni egy tüntetésen, hogyan kell belógni a moziba, ingyen utazni a buszon, vagy ingyen telefonálni az ország bármely részébe. "A könyvecske politikuma magáért beszél - szögezi le Hoffman -, nem a korporatív kapitalizmus rosszaságáról szóló elemzésekre, fejtegetésekre van szükségünk, hanem olyan információkra, melyek gyakorlati problémák megoldásához nyújtanak segítséget."

    Ez a gyakorlat, szándékai szerint egyszerre látja el a provokáció és egy minden területre kiterjedő függetlenségi háború feladatát a szexuális felszabadítástól a munka alól való felszabadításig, az elidegenedés felszámolásáig, a szavakon átlépve a magatartás, az emberi megnyilvánulások teljessége alapján húzva meg a frontvonalakat. "Egy forradalomban nincsenek ártatlan nézelődők" - figyelmeztet Hoffman, Jerry Rubin, a másik yippie kulcsfigura pedig: "Fütyülök arra, egyetértesz velem, vagy sem. Én az életedet akarom." A campusok mellett kommunákat szerveznek, hogy ily módon tegyék világossá a politizáló egyetemi hallgatók előtt: más dolog szavakkal részt venniegy radikális diákmozgalomban, legfeljebb a diploma átvételéig, és megint más radikálisan eltérő életmódot választani, amely sokkal többet követel a szavaknál. Ezeknek a közösségeknek, ezeknek a "cselekvő radikálisoknak" az életmódja, konkrét, mindennapi tevékenysége véleményünk szerint messze több információt tartalmaz, mint bármilyen verbális szinten megfogalmazott elmélet, ami menet közben, a konkrét problémák megoldása során spontán módon úgyis kialakul. Ez a létforma minden külső megnyilvánulásában (legyen az akár öltözködésük, hajviseletük, zenéjük vagy moráljuk) "a szabadság üzenetét hordozza".
    Ezt az üzenetet persze el is kell juttatni a címzettekhez. Hoffman és a yippie-k erre legmegfelelőbbnek a színpadi formát tartják, a színpad természetesen az utca. Különböző jeleneteket szerveznek, csődületeket okoznak az utcán, pl. pénzt árulnak - ingyen. Hoffmanék "kulturális forradalmároknak", utcai színészeknek, reklámszakembereknek tartják magukat. Felmérték a tömegkommunikációs eszközök óriási szerepét, és megtanulták kihasználni a szenzációéhséget; ahol akcióba lépnek, jóelőre gondoskodnak a tv jelenlétéről, de a tv jelenléte valamely eseménynél önmagában is elég, hogy beavatkozzanak, és olyan botrányt okozzanak, mely biztosan eljut a szélesebb tömegekhez; mert sem a nézők, sem a tévétársaságok nem szívesen mondanak le a szenzációról. A botrány üzlet, és a yippie-k alaposan éltek is ezzel a felfedezéssel. "Két műsor között mi vagyunk a forradalom reklámhírdetései" - mondja Rubin, a tv szappanoperáira célozva. A yippie-k tekintélyellenes mítoszát tulajdonképpen a tömegtájékoztató eszközök tekintélye teremtette meg, dehát melyik szerkesztő képes lemondani egy olyan jó sztoriról, mint hogy az 1968-as elnökválasztási küzdelemben új, független párt indul, melynek elnökjelöltje egy valódi disznó ("pig", disznó a neve a hatalom minden elkötelezettjének, legyen az politikus, gazdasági vezető vagy középkáder, rendőr stb.), melyet "kortesbeszédei" során a rendőrség időről-időre elkoboz, ürügyet szolgáltatva a yippie-k alkotmányjogi panaszkodására, miszerint egy elnökjelöltet mégsem lehet csak úgy egyszerűen elkobozni, és ahol ez megtörténhet, ott senki sem érezheti többé biztonságban magát. Hoffman, aki a Brandeis egyetemen Marcuse tanítványa volt, Marcuse-ra alig hivatkozik (akkor is inkább csak olyan formában, hogy helyesli azt a gesztust, amikor a professzor marihuánát szívott a hallgatókkal), annál sűrűbben McLuhanre (Jerry Rubin gazdag fotó- és rajzanyaggal ellátott, látványos könyvét pl. ugyanaz a Quentin Fiore tervezte és tipografizálta, aki McLuhan stílust teremtő könyveit); az információközvetítés szempontjából a forma, a szerkezet fontosabb, mint maga a tartalom. Arról az eseményről, amikor a yippie-k pénzt égettek, hajigálták az alkuszok közé a Tőzsdén, utólag kijelenti: "...valójában semmi sem történt. Sem a Tőzsde, sem én nem vagyunk valóságosak; két mítosz összeütközött, ennyi az egész." És mindketten rögtön elvileg is megfogalmazzák: "Soha ne magyarázz meg semmit, amit teszel. Csak a mítosz az, amiben az emberek közvetlenül részt tudnak venni." Máshol: "Senki nem ért meg bennünket! - panaszkodunk, de nem is akarjuk, hogy megértsenek, mert ez impotenssé tenne minket: a megértés az első lépés ahhoz, hogy ellenőrzést gyakoroljanak valami fölött." Márpedig ezt mindenáron el kell kerülni. Ezért olyan jó a véleményük a pletykákról, híresztelésekről, rémhírekről: "...a rémhíreknek erejük van. Az emberek olyan viszonyba kerülnek velük, mint a mítoszokkal; hozzáraknak, elvesznek belőlük, megsokszorozzák őket, beléjük keverednek, részt vesznek bennük. Ha valami szó szerint rögzítve van, nem marad hely a részvétel számára. Egy ideológiában senki sem vesz részt." A velük foglalkozó sajtó óvatosan szimpatizáló, objektívebb hangjait visszautasítják, és előnyben részesítik a jobboldal hisztérikus kirohanásait, mert a mítosz megteremtésében ezek nagyobb segítséget nyújtanak: "Ha segíteni akarsz nekünk, ne az igazságot mondd. Hazudj rólunk! Minél elvetemültebb a hazugság, annál jobban foglalkoztatja a közvéleményt ..." (Rubin) Persze nem bíznak mindent a sajtóra. Tervbe veszik Johnson elnök elrablását, hogy lehúzott nadrággal közszemlére tehessék. Részt vesznek a Pentagon ostromában és boszorkánymestereket hívnak, hogy azok varázserejével a levegőbe emeljék az épületet, és a gonosz szellemek alul kizuhanhassanak belőle. A vietnámi háború tetőpontján végigrohannak az utcákon az örömhírrel, hogy a háborúnak vége, akkora hatást váltva ki ezzel, hogy a helyi hatóságok a háború folytatódásának külön bejelentésére kényszerülnek. A legenda szerint Chicago lakosságát azzal fenyegetik meg, hogy LSD-t szórnak a víztárolókba, ami az egész város normális életét bizonyos időre felfüggesztené, de legalábbis alaposan megzavarná. Az amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság kihallgatásain kosztümben jelennek meg, Hoffman indiánfőnöknek, Jerry Rubin hol Mikulásnak, hol félmeztelen gerillának öltözve, játékgéppisztollyal; ugyanerre az alkalomra tolmácsot követelnek maguknak, mondván, más nyelvet beszélnek, mint a Bizottság tagjai; és valóban, minden kérdés célt téveszt, mert Marxot konzekvensen összekeverik a harmincas évek filmkomikusaival, a Marx-fivérekkel, Lenint John Lennonnal, a Beatles együttes tagjával; hol felrúgják az összes ilyenkor szokásos játékszabályt, hol betű szerint értelmezik őket, amitől ezek a formalitások nevetségessé és komolytalanná válnak.

    A yippie-k tevékenységének csúcspontja az 1968-as chicagói demokrata elnökjelölő konvenció megzavarása. A jelzett időpontra meghírdették az "Élet Fesztiválját", neves rock-együttesek felléptével, ugyanakkor különböző akciókkal (pl. a disznó jelölése elnöknek, korteshadjárata) és rémhírek keltésével elterjesztették a "valami történni fog" hangulatát. Ezer és ezer hippie jelent meg a chicagoi Lincoln-parkban, néhány radikális szervezeten kívül magukkal hozva a számukra napi tapasztalatot; a rendőri brutalitást, a gumibotozást, a könnygázbombákat. Mindezt a demokrata párt hivatalos elnökjelölési kongresszusával párhuzamosan, mikor az ország összes nagy televízió- és rádiótársasága, a napisajtó és a hírügynökségek jelen voltak, igaz más céllal, de a yippie-k jóvoltából egyúttal megkapták a műsoron kívüli híranyagot is; sőt, a tumultuózus jelenetek során sokan ártatlanul is belesodródtak az eseményekbe, és áldozatául estek a rendőrség hisztérikus reakciójának. Verik a riportereket és a hivatalos kampány-aktivistákat; ennél rosszabb reklámot elképzelni sem lehet egy elnökjelölő konvenció számára. Pontosan ez volt, amit a yippie-k akartak. "Még egy hét, és a rendőröket rávettük volna arra is, hogy megöljék saját elnökjelöltjüket."
    Chicago egy konkrét polgárháború deklarálása volt; a vietnámi behívóparancsok tömeges elégetése, megtagadása, háború-ellenes gyűlések és menetek után a fizikai konfrontáció egy egész nemzedékkel. Amerika rádöbbent arra, hogy a fegyvereket saját gyerekei ellen is használnia kell, ami pedig aláásott mindenfajta liberáls látszatot, megmutatta a manipulációs szisztémában működő erőszakot és kimagyarázhatatlanná tette a kormányzat országhatárokon túl és országhatárokon belül elvállalt szerepét. "Amerika számára úgy látszik, nem probléma a háború. Amerika számára nem probléma saját színes bőrű lakosságának elnyomása. Ami Amerika számára probléma lesz, az saját fehérbőrű gyerekeinek legyilkolása" - írja Hoffman. "Ott szenvedtek vereséget, ahol nem számítottatok rá; a gyerekeiteket vesszük el." (Rubin)
    A véres események után Abbie Hoffmant, Jerry Rubint és hat társukat, akik közt a Fekete Párducok éppúgy képviseltették magukat, mint a háborúellenes mozgalmak (MOB, Dave Dellinger), bíróság elé állították. A chichagói "összeesküvési" világper, mely a yippie-k taktikájából következőleg megint látványos színházzá vált (Allen Ginsberg, a költő tanúvallomása pl. nagyrészt abból állt, hogy hosszan recitált egy hindu szent éneket, az ügyvédeket a tárgyalás során letartóztatták és elítélték, Bobby Seale-t, mert sértegette a bíróságot, székéhez szíjazták és betömték a száját; a sajtó minderre élénken reagált), világossá tette, hogy Amerika megértette és elfogadta a hadüzenetet. Rubin és Hoffman közül talán Hoffman a kevésbé optimista. A Revolution for the Hell of It még a per előtt jelent meg, két évvel később azonban új előszót írt a könyvhöz, melyben elkeseredett hangon már a fegyveres harc elkerülhetetlenségéről beszél. A forradalmak apálya, a konszolidáció idején a határidők kitolódtak. Abbie Hoffman a majdani forradalomban nagyobb szerepet szán a Chicago óta eltelt időben létrejött és megerősödött mozgalmaknak (Women's Lib, Fekete Párducok, Weathermen), új aspektusokkal találja szemben magát (környezetszennyezés elleni harc), leszámol az erőszakmentesség woodstocki illúziójával, egészében véve sokkal "felnőttesebb" hangot üt meg, kevésbé vitális és jókedvű, sokkal elszántabb és tudatosabb, mint a per előtt volt. "A második amerikai polgárháború" folytatódik, ha egyre illuzórikusabb módon is, a spontán tömegmozgalmak helyett az "ellenkultúra" utópisztikus kísérleti műhelyeiben és a partikuláris terrorszervezetek akcióiban. A hangsúly azonban újból a megfogható programra és a hosszútávú tervezésre került.