JÁRULÁKOS, MÁSODLAGOS, KÖZVETETT NYELV
(COLLATERAL LANGUAGE )
David Barsamian*  beszélgetése Noam Chomskyval
(Tömörített fordítás)
ZNET, 2003. július 21

    Barsamian: Az utóbbi idõben a Pentagon és a sajtó egy  „járulákos, másodlagos, közvetett kár"  kifejezést használ a civil halálos áldozatokra. Kérem, szóljon a nyelv szerepérõl az emberi tudat alakításában.

    Chomsky: A nyelv a kapcsolatteremtés eszköze, s megkísérlik felhasználni a magatartás és a vélemények alakítására, az öszhang és a függés létrehozására. Nem meglepõ, hogy ezt a legdemokratikusabb társadalmakban alakították ki. Az elsõ hírverési(propaganda)-minisztérium az 1. világháború alatt Angliában volt, tájékoztatási minisztériumnak nevezték. A feladata a világ tudatának az ellenõrzése, befolyásolása volt. Elsõsorban Amerika tudatáról volt szó, fõleg az amerikai értelmiségérõl. Úgy vélték, hogy ha meg tudják gyõzni az amerikai értelmiséget a brit háborús erõfeszítések nemes voltáról, akkor sikerülni fog az EÁ alapvetõen békeszeretõ lakosságát felbõszíteni, hogy be akarjanak lépni a háborúba. Angliának szüksége volt az EÁ támogatására, ezért létesítették a hírverési minisztériumot.
    A Wilson-kormány felállította az elsõ állami hírverési központot, azt közönségtájékoztatási bizottságnak nevezte (Committee on Public Information.)
    Ezután a szabadelvû amerikai gondolkodó értelmiségiek büszkék voltak rá, hogy a történelem során elõször nem a katonai vezetõk, nem a politikusok, hanem õk teremtették meg a háborús elvakultságot.
    Hírverési hadjáratot szerveztek, ami néhány hónap alatt átalakította a viszonylag békeszeretõ lakosság tudatát, elvakultan németellenesek lettek, akik minden németet el akartak pusztítani. Eljutottak odáig, hogy a bostoni szimfónikus zenakar nem játszhatott Bachot. Az országban a hisztéria uralkodott.
    A Wilson féle hírverési ügynökség tagjai, mint Edward Bernays, a közönségkapcsolati iparág vezetõje és Walter Lippmann, a 20. század vezetõ értelmiségije lettek a sajtó kedvencei.
    1920 körül írt szövegeikbõl kiderül, miként lehet uralni az emberek tudatát, magatartását, nézeteit. Lippmann ezt mondta: „A hírverés eszközeivel tudjuk megteremteni az emberek egyetértését." Bernays: „A közösség legeszesebb tagjai abba az irányba vezetik a lakosságot, amerre akarják." Ezt nevezték „egyetértési/jóváhagyási mérnökségnek" ("engineering of consent").
    Mindez létrehozta az agymosási iparágat (PR). Ez az 1920-as években kezdõdött. Az iparban ez volt a taylorizmus idõszaka, amikor a munkásokat arra képezték ki, hogy robotokká váljanak, ellenõrizzék minden mozdulatukat. Igen hatékony ipart hoztak létre, s ebben az emberek bábokká váltak. Ez mély benyomást gyakorolt a bolsevikokra is, és a világon mindenütt ez történt. Azonban a gondolat-ellenõr szakemberek tudomásul vették, hogy nem csak a munka ellenõrzésére van szükség, hanem egy munkántúli ellenõrzésre is. Ez az õ kifejezésük.
    Ellenõrizzétek õket a munkán kívül is, az élet felszínes dolgai felé irányítva az emberek figyelmét, pl. a divatos fogyasztásra.
    Kialakult egy iparág a hirdetésektõl az egyetemekig, annak érdekében, hogy befolyásolni tudják a magatartást és a nézeteket, mert enélkül az emberek igen veszélyesekké válhatnak.
    Ez a demokratikus rendszerekben fejlõdött ki, de példát adott Németország, a bolsevik Oroszország, Dél-Afrika stb.
    Kialakult egy kifejezetten amerikai minta: Ha nem gyakorolsz erõszakot, akkor fontosabb a magatartás és nézetek ellenõrzése, befolyásolása.

    Eljutunk a jelenbe.
    A vállalatok a kormánytól átveszik a nézetek és magatartás alakítását, ezek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.
    A szabadelvû  Harold Lasswell, 1933-ban írt egy tanulmányt a „Propagandáról" a Társadalomtudományi Enciklopédiában, amelynek az volt az üzenete, hogy  „Nem szabad megadnunk magunkat a demokratikus dogmatizmusnak, amelyik azt állítja, hogy az ember képes megítélni a saját érdekeit." Az emberek erre képtelenek, mi viszont képesek vagyunk rá. És mivel az emberek túl ostobák és tudatlanok ahhoz, hogy felfogják a saját érdeküket, mi a nagyfokú emberiességünk révén vezetjük õket. A legjobb eszköz a hírverés. Nincsen abban semmi rossz, állítja. Semleges, amit jóra és rosszra is lehet használni. És miután mi nemes, csodálatos emberek vagyunk, azt jóra használjuk, hogy biztosítsuk az ostoba, tudatlan tömegek kiszorítását a döntéshozatalból.
    A leninista tantételek hozzávetõlegesen ugyanilyenek, vagy nagyon hasonlóak. A nácik is felhasználták ezt. A Mein Kampf szerint Hitlert mélyen befolyásolta az angol-amerikai hírverési módszer. Úgy vélte, hogy annak szerepe volt az elsõ világháborús gyõzelmükben és megfogadta, hogy a következõben a németek a demokráciák mintája alapján kiépítik a saját hírverési módszereiket. Az oroszok is megkísérelték, de az õ szövegük túl nyers volt ahhoz, hogy hatékony legyen.
    A valódi arcvonal azonban az Egyesült Államokban van, mivel ez a legszabadadabb és legdemokratikusabb társadalom és itt sokkal fontosabb a magatartás és a nézetek ellenõrzése.
    A New York Timesben közölnek egy érdekes cikket Carl Rove-ról, az elnök nevelõjérõl, aki megtanítja neki, hogy mit mondjon és tegyen. A cikk leírja, hogy jelenleg mit csinál Carl Rove.
    Õ nem volt közvetlenül benne a a háború tervezésében, de maga Bush sem. Ez más emberek kezében volt. Azonban Rove célja az volt, hogy úgy mutassa be az elnököt, mint a háborús idõk erõskezû vezetõjét. A republikánusok a gazdasági kérdésekre összpontosítottak, (adócsökkentés a leggazdagabbak érdekében, a társadalmi támogatási rendszerek intézményeinek felszámolására, iskolákra, stb.).

    Barsamian: A iraki háború kérdésében nagy szakadék van az EÁ és a világ közvéleményében. Azt gondolja, hogy ebben a hírverésnek van szerepe?

    Chomsky: Ez nem is kérdéses. Az Irakról szóló sajtóhadjárat nyilvánvaló módon tavaly szeptemben kezdõdött. Akkor szólaltak meg a dobok. Voltak állandó tárgykörök: Irak fenyegeti az EÁ biztonságát, meg kell õket állítani, mert holnap el fognak bennünket pusztítani.
    A másik nagy hazugság volt, hogy Irak állt szeptember 11 mögött. Ezt így nem állították, de gyanusítgatások hangzottak el.
    Ezt a közvéleménykutatások világosan tükrözik. A hírverést a tömegtájékoztató eszközök végzik. Nem õk találják ki, õk csak terjesztik a magas beosztású kormányzati tisztségviselõk véleményeit. Ezen hírek hatása igen gyorsan érvényesül a közvéleményben.
    Szeptember óta mintegy 60% vélekedett úgy, hogy Irak fenyegeti a biztonságunkat.
    A Kongresszus októberben felhatalmazta az elnököt, hogy alkalmazzon erõt, ha Irak fenyegeti az EÁ biztonságát. Jelenleg a lakosságnak mintegy fele azt hiszi, hogy Irak felelõs volt szeptember 11-ért, hogy irakiak voltak a repülõgépeken, s újabb merényleteket terveznek.
    A világon már senki nem hiszi el ezeket, nincs olyan ország, ahol Irakra úgy néznének, mint ami fenyegeti a biztonságot. Kuwaitban és Iránban sem gondolják ezt, pedig ezeket az országokat Irak megtámadta.
    Irak jelenleg a területnek gazdaságilag és katonailag a leggyengébb országa, és a megszorítások miatt százezrek haltak meg, a lakosság 2/3 része éhezik. Katonai kiadásaik Kuwait ilyen kiadásainak csak 1/3 részét teszik ki.
    Természetesen mindenki tudja Közel-Keleten, hogy van ott az EÁ-nak egy katonai támaszpontja, Izrael, amelynek többszáz nukleáris fegyvere van, erõsen felfegyverzett hadserege és uralja a területet.

    Csak az EÁ-ban félnek, csak ott vannak ilyen hiedelmek. Ezek a hírverés miatt növekvõben vannak. Az EÁ  fogékony erre. Van ennek egy érdekes kulturális háttére. De bármi legyen ennek oka, az EÁ valójában nagyon ijedõs ország. Félnek a bûnözéstõl, az idegenektõl, sok mindentõl.

    Barsamian: Mi tesz érzékennyé a hírverés iránt?

    Chomsky: A félelem okát nem értem, talán vissza kell menni az amerikai történelembe. Legyõzték, kiirtották az õslakosságot, rabszolgaságot teremtettek, s sosem voltak biztosak benne, hogy mikor fordulnak ellenük. Ez tükrözõdik a biztonságra való törekvésben. Az EÁ biztonsága minden felett áll.
    Az EÁ ellenõrzi a félgömböt, a két óceánt, mindkét óceán túlsó partját, és 1812 óta ne fenyegette senki. Azóta mindenkit legyõzött. Mindez valamilyen módon a fenyegetettség érzést kelti az emberekben. Ezért a legfontosabb személy a kormányzaton belül Carl Rove.
    Õ az agymosó (PR) szakértõ, a képmások kialakítója. Az ijedt emberek számára azt benyomást nyújtja, hogy a hatalmas vezetõik megmentik õket a fenyegetõ pusztulástól.

    Egy új lexikon szócikk, amelyet ismertetni kívánok: a „szorosan kötõdõ, (be)illeszkedõ, elkötelezett" újságírók fogalma. (Az eredetiben „embedded journalists" a szótár szerint „beágyazott újságírók").
    Ez érdekes dolog. Furcsa, hogy az újságírók hajlamosak elfogadni. Semmilyen tisztességes újságíró nem fogja önmagára azt mondani, hogy szorosan kötõdõ, elkötelezett. .Ha ezt mondja valaki, az annyi, mintha azt mondaná: „a kormány szószólója vagyok "Mégis elfogadják a fenti fogalmat. Ez azt tudatosítja az emberekben, hogy ami helyes és igazságos, az beleilleszkedik az amerikai egységbe s az tárgyilagos is.
    Ez rajzolódott ki drámai módon Peter Arnett esetében. Peter Arnett egy gyakorlott, megbecsült és hiteles újságíró - ezért gyûlölik. Ugyanezért gyûlölik Robert Fisket. Fisk brit, Arnett Új Zálandról származik.
    Fisk a Közel-Keleten leginkább elfogadott személy. Kiválóan dolgozik, ismeri a területét, csoda jó tudósító, akit itt semmibe vesznek, lebecsülnek. Egy szót sem közölnek tõle. Ha megemlítik, csak kötözködnek vele. Ennek az az oka, hogy õ túlságosan független. Õ nem lesz elkötelezett újsgíró..Peter Arnettet azért ítélik el, mert nyilatkozott az iraki tévének. Elítéltek-e valaha bárkit is, azért, mert nyilatkozott egy amerikai tévének?
    Az Afganisztán elleni támadás 2001 októberében egy sor kérdést gerjesztett. Az egyik volt a Tartós Szabadság Mûvelet, a többi a „törvénytelen harcosok" kérdése. Ez a háború utáni idõszakban a nemzetközi jogtudomány újítása. A második világháború után a genfi megállapodás bûntettként bírálta el a nácik tetteit és a hadifoglyok új helyzetbe kerültek.
    A kormány most kijelentette, hogy jogos az emberek idehurcolása, beleértve amerikai állampolgárokat is, jogos meghatározatlan ideig bebörtönözni õket anélkül, hogy családtagjaikkal és ügyvédjeikkel kapcsolatba kerülhetnének. Vádemelés nélkül bezárva tartják õket, ameddig az elnök el nem dönti, hogy túl vagyunk a terrorizmus elleni háborún, vagy nevezzük ahogy akarjuk.
    Ez hallatlan dolog.
    És ezt bizonyos fokig képesek elfogadni a bíróságok is. Kiszivárgott, hogy az igazságügyi  minisztériumban terveznek egy un. Patriot 2 törvényt. Jogászok már említést tettek egyes paragrafusokról. Ez teljesen elképesztõ. Azt követelik, hogy meg lehessen vonni az állmpogárságot, az alapvetõ jogot, ha a fõügyész arra következtet, bármiféle bizonyíték nélkül, hogy az adott személy valamilyen módon bele van keveredve az Egyesült Államok számára káros cselekedetekbe. Ehhez hasonló csak a parancsuralmi országokban létezett.
    Léteznek harcoló ellenfelek. De ami Guantanamon az emberekkel történik, az  a nemzetközi humanitárius jogrend alapelveinek durva megsértése, ilyen bûnöket követtek el a nácik. Mit szól ahhoz, amit az angol miniszterelnök március 31-én mondott: „Ez nem invázió" Tony Blair az Egsesült Államok jó szószólója. Õ világosan beszél, értelmesek a mondatai,
nyilvánvalóan az emberek kedvelik.
    Õ egy 2. világháború után kialakult brit úton jár A háború alatt Anglia felismerte, hogy míg korábban a világ uralkodó ereje volt, most már nem lesz az. Választania kellett, hogy megváltozik, vagy az EÁ fiatalabb partnerévé válik? Elfogadta ezt a cimboraságot.
    Angliát újra és újra, szégyenteljes módon felpofozták, de nyugodtan ült és azt mondta: „Okay, mi leszünk a kisebbik partner. Mi hozzuk ebbe a szövetségbe évszázados tapasztalatunkat arról hogy miként kell kegyetlenkedni és legyilkolni idegen népeket. Mi értünk ehhez." Ez Anglia szerepe. That's the British role. Ez gyalázatos.

    Barsamian: A beszélgetések során gyakran hangzik el egy kérdés: „Mit kell tennem?" Ezt kérdi Öntõl az amerikai hallgatóság.

    Chomsky: Igaza van, ezt az amerikai hallgatók kérdik. Sosem hallom ezt a Harmadik Vlágban. Miért nem?
    Ha Ön Törökországban, Kolumbiában, Brazíliában vagy egyebütt van, sosem kérdik meg: „Mit tegyek?" Õk elmondják, hogy mit tesznek. Csak nagyon kiváltságos kultúrákban kérdik meg az emberek: „Mit tegyek" Minden választás nyitva áll elõttünk. Bármit megtehetünk.
    Ön egy tevékeny és már korán másként gondolkodó ember volt a hatvanas években, aki ellenezte az EÁ indokínai beavatkozását. Mi történik ma? Miként alakult ez a másként gondolkodás az Egyesült Államokban?
    Volt egy másik cikk a New York Timesben, amely leírta, hogy az egyetemi tanárok háború ellenesek, de a diákok nem azok. Nem szeretik, ha a diákok háború ellenesek. Az újságíró arról beszél, hogy 1970 körül a diákok tiltakoztak a háború ellen. Akkor az EÁ már nyolc éve harcolt Dél Vietnam ellen s a háború kiterjedt egész Indokínára.
    1962-ben, a háború elején bejelentették, hogy az EÁ tervezi Dél Vietnam bombázását, engedélyezték a napalmot, és a élelmiszer-növények elleni vegyi háborút, s milliókat akartak „stratégiai falvakba", azaz koncentrációs táborokba szállítani. Az egész lakosságot.
    Szó sem lehetett tiltakozásról. Senki sem beszélhetett errõl. Éveken át még egy olyan szabadelvû városban, mint Boston, sem lehetett nyilvános gyûléseken tiltakozni a háború ellen, mert azt a diákok a sajtó támogatásával szétzavarták. A tiltakozások csak a háború sok éve után kezdõdtek. Amikor már százerek haltak meg és Vietnam nagy része elpusztult.
    Ezt azonban kitörölték a történelembõl, mert túl sokat mond el az igazságról. Sok ember sok évi munkája során alakul csak ki a tiltakozó mozgalom. A New York Times tudósítója ezt nem értheti meg.- Biztos vagyok benne, hogy a tudósító nagyon tisztességes. Õ pontosan azt állítja, amit tanítottak neki, hogy volt egy hatalmas háborúellenes mozgalom, amit ki kell törölni az emberek tudatából.

    Nagy veszélyt jelent, ha engedik, hogy az emberek gondolatokkal, eszmékkel rendelkezzenek.
 

    *David Barsamian founder and director of Alternative Radio.