Allah asszonyai
Shirin Neshat-tal beszélget Páldi Lívia

  Shirin Neshat és Páldi Livia,  1996 november, NYC.
 

Az éjszaka kérdi: ki vagyok én?
Én az ő titka vagyok – csupa szorongás,
sötétség és mélység
Én az ő rebellis csendje vagyok
Csenddel fátyoloztam el természetemet
Szívemet kétségekbe burkoltam
És itt maradtam komolyan kémlelve
A messzeséget, s az idők azt kérdik:
Ki vagyok én?

Nazik Al-Mala’ikah
iraki költőnő
(Bán Zsófia fordítása)

 
 

Shirin Neshat 1957-ben született Quazinban, Iránban. Tizenhat évesen került Kaliforniába, ahol elvégezte a gimnáziumot.. majd 1979-ben és 1982-ben diplomázott a University of Californián, Berkeleyben. 1983-ban New Yorkba költözött. 1986 óta a Storefrontfor Art and Architecture társigazgatója. A galériát koreai építész férje, Kyong Park alapította és vezeti. Tizenhat év után, 1990-ben tért vissza először Iránba. Azóta munkái az identitáskeresésről szólnak, arról a paradox helyzetről, amibe irániak – s különösen a nők – kerültek a forradalom következtében, illetve a Khomeini utáni időszakban. Első önálló kiállítását a New York-i Franklin Furnace-ben rendezték 1993-ban "Unveiling" (Felfedés) címmel.

Páldi Lívia: Hogyan telik az az évi egy hónap Iránban?

Shirin Neshat: Nagyon sok emberrel találkozom, költőkkel, írókkal. Komolyan foglalkoztat Irán belpolitikai helyzete, a forradalom, ugyanakkor látogatásaim középpontjában az én személyes történetem áll, az elveszett kapcsolat helyreállítása az országommal. Mostanra sok minden megváltozott, már jól ismerem Iránt. Gyakran járok haza, nem érzem a korábbi elszigeteltséget. Ez a tevékenységem dokumentum-oldala. Ez az én történetem. Az, hogy az USA-ban élek, segített megtapasztalni, illetve megérteni az ottani kultúrát. Sajátos a helyzetem, és művészetem részben erről a másságról, köztes állapotról szól.

Eddig nem dolgoztál otthon, de tavaly óta ez megváltozott.

 Igen. 1995 őszén úgy adódott, hogy az egyik legjobb iráni fotóssal, Bahman Jallalival dolgoztam együtt az Allah asszonyai sorozat képein. A fotók egy asszony sorsát, különböző szerepeit, karaktereit mutatják be: a "tipikus" muzulmán nőt, a harcost, a szélsőséges fanatikus hívőt, az anyát, a szeretőt, a barátot, a gyönyörű, dekoratív nőt. Úgy gondoltam, hogy izgalmas, ha mindez a saját környezetében, egy női közösségben történik. Szerettem volna valami melegséget...

Hogyan fogadják a munkáidat Iránban?

Sohasem mutattam be őket Iránban. A szűk környezetem, a barátaim és a családom megértik, elfogadják, hogy egy másik nézőpontot képviselek, sőt azt gondolom, hogy a maguk módján örülnek és értékelik, hogy a saját kultúrámmal foglalkozom, valami olyan dolgot elemzek, ami nagyon problematikus a világ számára (is).
Az amerikaiak eltérő történelmük miatt teljesen máshogy fogják fel a munkáimat mint pl. az európaiak. Itt igen erősek a reakciók. Képeim a legtöbb amerikai számára a terrorizmusról szólnak. Nagyon személyesen érintik őket, mivel itt sokkal erősebbek a sztereotípiák, mint Európában. Munkáim pontosan ezeket a sztereotípiákat fenyegetik, a belőlük adódó konfliktusokra, és még direktebb módon a terrorizmus gyökereire tapintanak rá. Olyan műveket akarok készíteni, amelyek feltárják a mai Irán helyzetét, amely elválaszthatatlan a forradalomtól és az erőszaktól. Egyszerre mutatják az Iránról kialakult képet és annak hamisságát. Szándékosan provokatívak és felkavaróak, mert azt akarom, hogy aki megnézi őket, újra rendezze a témával kapcsolatos gondolatait.
Bármennyire is gyűlöletes számomra mindenfajta terrorista tevékenység, rájöttem, hogy ha a Nyugat egyszerűen terroristává/barbárrá/bűnőzővé degradálja ezeket az embereket, és meg sem próbálkozik a problémáik, a küzdelmük gyökereinek megértésével, az további erőszakot szül.
A képekkel való szembesülés során, a narratíva hatására, árnyaltabban kezdik látni az egész helyzetet, s ezzel emberközelibbé válik számukra a terrorista személye. A terrorista is, mint bárki más, emberi lény. Munkáim egyszerűen csak megpróbálják megmutatni az emberi vonatkozásokat, azt, hogy az egész dolog mennyire komplex, anélkül, hogy az erőszak védelmére kelnének. Ezek a képek nagyon erős hatást keltenek, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Shirin Neshat: Allah asszonyai, 1994  (ff.fotó, 40x60 in)

Rengeteg publikáció jelent meg, amely megpróbálta bemutatni és elemezni a közel-keleti, ezen belül az iráni nők helyzetét, és választ keresett arra, hogy milyen vallási, politikai és kulturális erők alakítják ezeknek az asszonyoknak a sorsát.

Az egykori mesés Keletből, Perzsiából a Közel-Kelet ideológiai csatamezeje lett. A forradalom idején az iszlám volt egy kollektív filozófiai és spirituális direktíva egyedüli formája. Mansoor Ehsan ezt úgy foglalta össze a Politics of Martyrdom in Post Revolutionary Islam (A mártírság politikája a forradalom utáni iszlámban) című munkájában, hogy az iszlámra, a fundamentalizmusra úgy tekint a világ, mint a tradíció és a modernitás szétválasztójára. Az iszlám kultúra mint homogén és tradicionális kategória jelenik meg, míg a modernitást kizárólag a nyugati kultúra sajátjának tekintik. A modernitáshoz olyan fogalmak kapcsolódnak, mint a tudomány, a technológia, a haladás, a racionalizmus és a demokrácia. Mind pozitív előjelű, míg a tradícióhoz csupa negatív fogalom tapad, pl. archaikus, irracionális, reakciós, babonás és despotikus. Ugyanakkor például az iszlám forradalom alatt a kultúra megszűnt kevesek kiváltsága, luxuscikk lenni. A murális munkákon, a billboard-okon klasszikus kalligráfiával írott üzeneteken, idézeteken kívül ott vannak a könyvesboltok. Az irodalom rendkívül népszerű.

Mit tekintesz fontosnak ebbő1 a megváltozott kultúrából?

Számomra a populáris kultúra az igazán izgalmas. Rendszeresen vásárolok kazettákat a mecsetekben. Lefordítom és felhasználom őket a munkáimhoz. Számomra ez a kultúra az utcán kezdődik és távol esik bármiféle kifinomult dologtól. Nem elég olvasni róla, érezni kell.

Egy képzőművész számára milyen lehetőségek vannak Iránban?

Iránban nincs igazán jelentős képzőművészeti élet, alig van egy-két galéria. Megpróbáltam kideríteni, hogy mit csinálnak a művészek a forradalom óta. A többség nyugati művészeket másol vagy az iszlám tradícióit követi. Virágzik a 16-17. században kialakult kávéház-festészet, melynek témakörei a nemzeti epika és az iszlám szentek. A populáris iszlám kultúra elválaszthatatlan a politikától. Erre példa a Shahądah* szellemének feltámasztása, ami meghatározó erővé vált az iraki-iráni háborúban. Talán két dolog kivétel: a mozi és a költészet. Főként az utóbbi, hiszen nagyon erősek a gyökerei. Ezek képesek áthatolni a cenzúrán és beszélni az emberekről, a társadalomról.

A költészet nagyon  erősen jelen van a munkáidban.

Az általam használt szövegek kortárs iráni, iraki költőnők versei, imák, melyeket részben kazettákról írok át. A versek többsége a forradalom militarista költészetének a terméke, olyan szerzőktől, akik készek voltak meghalni az iszlámért.

Shirin Neshat: Szótlanul, 1996 (ff.foto, 30x40 in)

A korábbi munkáidon te voltál a modell, az újabbakon megjelent egy másik arc is.

Magától értetődő volt, hogy én legyek a képeim szereplője, hiszen én tudtam pontosan, milyen érzelmeket akarok közvetíteni, és hogyan – magabiztosan, büszkén, ugyanakkor nagyon szomorúan –, a teljes odaadás, a tökéletes bizonytalanság és sebezhetőség egy különös és konfliktusos keverékét A fotók néha nagyon agresszívnak, máskor nagyon passzívnak mutatnak, Ezt nehéz lett volna valakinek így elmagyarázni, Most, hogy már sok munkán túl vagyok, jóval egyszerűbbé vált az egész, sőt néha kifejezetten könnyebb és érdekesebb mással dolgozni, Ezenkívül jó, hogy a kamera mögött állok, ez egy új szerep, Szeretem irányítani, kontroll alatt tartani az egész folyamatot, de nem mint fotós. Technikusra máig szükségem van.

Kanyarodjunk vissza egy kicsit az iszlám asszonyokhoz és ahhoz a különleges feminizmushoz, amit a munkáid képviselnek, és ezen belül is talán a munkásságodat leginkább kifejező sorozathoz, az Allah asszonyaihoz, melyet 1995-ben mutattál be New Yorkban, Annina Nosei galériájában.

Az Allah asszonyai az iszlám szélsőséges társadalmi, politikai és vallási követelményeivel, elvárásaival szembekerülő nők rendkívül paradox és összetett helyzetével, annak spirituális, intellektuális minőségeivel foglalkozik, Három fő alkotóelemből épülnek fel ezek a munkák, Az első a test – kezdetben a saját testem –, melyet eltorzítok a bűnhöz, a szégyenhez, a titokhoz kapcsolódó szokásos asszociációkkal; a második a fátyol, az iszlám ikonok közül a legkritikusabb (a fizikai és intellektuális értelemben való elfátyolozottság), mely évszázadok óta uralkodik a nők magán- és közélete fölött; a harmadik a szöveg, mely egyrészt a vizuális megerősítésére szolgál, másrészt azt a hangot képviseli (az irodalmon keresztül), melynek segítségével az iszlám asszonyai „felfedhetik” magukat és kifejezhetik a nők véleményét a megváltozott társadalmi helyzetben.

A csador és a hidzsáb, mely utóbbinak szószerinti jelentése függöny, az iszlám újjáéledésének leglátványosabb megnyilvánulásai. Egyesek számára fogság, mások számára biztonságot nyújtó menedék.

A fátyol számomra nagyon fontos szimbólum, határt jelöl és vannak politikai vonatkozásai is, Korábbi munkáimon mindez radikálisabban van jelen, mint ahogy radikálisabb volt a mód, ahogyan a fotókra írtam.

A leplek és anyagok az Allah asszonyai sorozat képein különböző minőségeket jelölnek?

Ahol a nő fehér ruhát visel, ott a nyugalmat, a békét, mindenképpen az agresszió ellentétét akartam kifejezni, Más képeimen virágmintás anyagokba öltöztettem. Számomra a virágminták és az ornamentika a múltat jelképezik. Ahogy a töltények a jelent, az agymosást, azt a helyzetet, ami saját identitásuk feladására kényszeríti az embereket és megfosztja őket legalapvetőbb jogaiktól. Az identitás az a kérdés, amely igazán foglalkoztat. Nem csak a mai Irán iszlám-identitása, hanem a történelmi Perzsiával való kapcsolata is. Azt kutatom, amiből az iszlám fundamentalizmus kifordította az embereket, azt a krízist, amelyben megfosztódnak a történelmüktől: a perzsa szemöldököt és arcot. A meghamisított történelmet, az iszlám ikonográfiával és identitással való összefonódást. Iránban az iszlám vezetés állandóan hangsúlyozza, hogy nincs külön Irán, az iszlám egy nemzet, és ezzel arra szólítja fel az irániakat, hogy ne törődjenek saját gyökereikkel, kultúrájukkal. A perzsa hagyományokat és szokásokat igyekeznek teljesen kiirtani.
Munkáim egy része azzal a kontradikcióval foglalkozik, ahogy ez a világ számára megjelenik, azzal, ahogy a világ az iszlámra tekint, a félreértésekkel. A másik része pedig az Iránon belüli küzdelmekkel, a perzsa-iszlám ellentéttel.

Shirin Neshat: Allah asszonyai, 1994  (ff.fotó, 40x60 in)

Az 1995-ben Iránban készült képeiden a nők csoportját 19. századi festmények elé ültetetted.

Az emberek imádtak ezek előtt ülni, és úgy pózolni, mintha Európában lennének. Számomra ezek a képeim azt az időszakot idézik, amikor a Nyugatot, Európát magával ragadta a Kelet varázsa, illetve azt, hogy ezt az érdeklődést hogyan váltotta fel egyszer csak a félelem. Ezek az arcok egyszerre hajszoltak és tiszták (ártatlanok), gyönyörűek és félelmetesek. Szándékosan. Valami olyasmit szerettem volna, ami nem közvetlenül szól a politikai iszlámról, hanem inkább indirekt módon mutatja be az iszlám misztikus oldalát: a miszticizmust, a költészetet, a jóságot, ami ennek a szellemiségnek a gyümölcse, a szabadság utáni erős vágyakozást, ami a politikai iszlám tökéletes ellentéte. Olyan munkákat készítettem, amelyek a dekorativitással foglalkoznak, hiszen a szépség fogalma az iszlám filozófia központi eleme. Isten szereti a szépet. Minden, amit teremtünk, szép, hiszen a teremtés az Istennel való kommunikáció egy formája, amelyben az építészet, a szőnyeg – mind ugyanazt a Szépséget hirdeti. Nagyon szeretem ezt a filozófiát. Számomra a dekorativitás az iszlám egyik fontos aspektusa.

Min dolgozol most?

Többféle dolgon egyszerre. A témák különbözőek. Az egyik a szexualitás, a férfi-nő kapcsolat. Még a kezdeti stádiumban tartok. Van egy férfi modellem és rengeteg fotó készítettem. A munkák témája az a mód, ahogyan az iszlám országokban a szexualitást kezelik. Megint egy olyan dolgot érintek, amiről nehéz beszélni, és amit nehéz megmutatni, különösen nekem. Megpróbálom tetten érni pillanatot. A szexualitásról jóformán tilos beszélni, mégis ott van kimondatlanul is. A Közel-Kelet mást gondol, és máshogy viselkedik, nagyon különbözik a Nyugattól. Az előbbi erotikusabb és érzékibb, az utóbbiban minden megtörténhet. Talán az varázsolja mágikusabbá az elsőt, hogy szigorúan meghatározott, sőt a minimálisra redukált mindenfajta közeledés lehetősége. Ez nagyon erős feszültséget teremt. A másik, amivel foglalkozom, a különböző generációk kérdése. Ez még egy nagyon friss elképzelés, csak pár hónapja dolgozom rajta.

A fotó mellett más médiummal is foglalkozol?

Videó-projekciókkal. A New York-i Brooklyn Anchorage-ban** csináltam az egyik elsőt. A hely elképesztően magas és hosszú volt, mély és sötét árkádokkal. Egy három részből álló, helyspecifikus munkát terveztem. Mind a három filmrészlet rólam készült, de mindegyiken különböző dolgokat csinálok: az elsőn a muzulmánok jellegzetes hajlongó mozdulataival imádkozom; a másodikon egy fegyver után nyúlok, célzok és elsütöm; a harmadikon dervistáncot járva körbe-körbe forgok. Az arcot, a kezeket és a lábakat leszámítva az egész testet kimaszkoltam, a testek körvonalai nem voltak kivehetők. Semmit sem lehetett látni a térben, csak a közepén úszó arcokat, kezeket és fejeket. És hangok is voltak. Nagyon gyorsan, hadarva mondtam egy imát és egy rövid éneket énekeltem; afféle himnuszt. A célom az volt, hogy egyfajta metamorfózist teremtsek, testből testbe, szerepből szerepbe.
Nagyon szerettem ezt a munkát. Azóta többször csináltam különféle projekciókat falra, földre stb. Rengeteg lehetőséget kínál az átfedésekre, és olyan, mintha szobrászkodnál. Könnyedén megoldhatóak azok a dolgok – a transzparencia, az áttünések –, amelyeket a fotó statikussága nem enged meg. Ugyanakkor a performance jellege miatt is közel áll a többi munkámhoz.

Ha jól tudom, jövő tavasszal Hollandiában állítasz ki. Milyen munkákat viszel?

Az új munkák mellett régieket is, hiszen ez az első önálló kiállításom Európában.
 

* Saháda/Sehada/Shahądah: az iszlám két legfőbb shahądahja: nincsen más istenség (valóság vagy abszolútum) Allahon kivül és, hogy Muhhamad Isten követe. In: Titus Burckhardt: Kristályparadicsom. Fordította Bódvai András. Stella Maris 1994
** május 25 és október 10 között műkődő kiállítóhely
 
 
 

Balkon 97/4,5
© a Balkonban publikált szövegek közlését
a Balkon és a Liget Galéria közötti megállapodás tette lehetővé.
Minden további közléshez a Balkon és a szerzők engedélye szüksége