Anna Beata Bohdziewicz: Fotónapló – A független lény

Wtorek 3.05.88. W Stoczni Gadńskiej strajk… Podobne zdjęcia jak w 1980 roku / Tuesday 3.05.88. Strike in the Gdańsk Shipyard… Photos similar to those from 1980 /  Kedd 1988.05.3. Sztrájk a gdanski Hajógyárban ... Hasonló képek, mint 1980-ban

    1981-ben az élet megváltozott Lengyelországban. Nem csupán a társadalmi és a politikai élet. A vizuális valóság is megváltozott. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas ünnep. Évek óta először mutathatták ki érzelmeiket és gondolataikat félelem nélkül az emberek. A kamerába is bátran tekintettek bele. Az arcuk tele volt boldogsággal, büszkeséggel és reménnyel. Ezután egyfajta megvilágosodáson mentem át – mindent nagyon tisztán láttam, és rájöttem, hogy fotózni akarok. És azt is tudtam, hogyan akarom csinálni. Ugyanakkor miközben ezeket a napokat dokumentáltam, éreztem, hogy a fényképek önmagukban nem mutathatják meg és nem magyarázhatják el a helyzet összetettségét. A Fotónapló ötlete ebben az időszakban született meg bennem.

    Az 1981. december 13-án bevezetett szükségállapot brutálisan félbeszakította ezt a folyamatot. Egy időre felhagytam a fotózással. Az élet ismét szürke lett, szomorú és borús. A „szocialista norma” lett úrrá, és a normalizálódás gyakran tragédiákat hozott magával. Czesław Miłosz Ének a világ végéről (1943) című költeménye a végről, ami most történik és ami egészen hétköznapi, tökéletesen tükrözte az akkori érzelmeimet és a projektem mottójává vált. Teljes címe: Fotónapló avagy ének a világ végéről. Mikor egy nap láttam egy ismerős fotós képeit, aki a képek alá kézzel írt szöveget, újabb megvilágosodáson mentem át – saját magamnak kell feliratoznom képeimet! Így képes leszek pontosan megmutatni, amit gondolok. Aztán mikor barátaim küldtek nekem Párizsból egy kissé kozmikus hangzású Olympus XA2-es márkájú zsebkamerát, az utcai fényképezés igazán könnyűvé vált. Az XA2 hűséges kísérőmmé vált éven át.

Środa 22.12.82. Zdobycz na Święta / Wednesday 22.12.82. A capture for Xmas / Szerda 82.12.22. Karácsonyi zsákmány

    A projektet 1982 novemberében kezdtem. A legkorábbi Fotónapló oldalak kis fényképek voltak, amiket négyzet alakúra vágott A4-es írógép lapokra ragasztottam. A folyamatos nélkülözés ellenére, ami olyannyira jellemző volt a Lengyel Népköztársaság gazdaságára, sikerült felhalmoznom egy rakás írógép lapot, amire gumiarábikum segítségével ragasztottam fel a képeket. Idővel e lapok szépen besárgultak, a ragasztó felhullámosította a papírt, s a fekete filctollal írt feliratok lilává fakultak. Ezután vettem egy fóliás irattartót  Németországban a szélesebb margók eltakarására és nekiláttam a Fotónapló oldalainak megalkotásához, ezúttal már közvetlenül fotópapíron. Bár nehezebb volt, de ezeket is elláttam feliratokkal. Attól függően, hogy mivel írtam, változott a kézírásom. Minden hiba vagy folt azzal járt, hogy újabb másolatot kellett készítenem. A Dokument márkájú cseh fotópapír használatával az írás sokkal könnyebbé vált, remek nyomatok készültek. Ma már persze nyomtatót használok és kétféle papír-formátumot: 21 x 21 cm (mint az eredeti írógéppapír) és 30 x 30 cm. Ezáltal érdekesebb, változatosabb szetteket tudok létrehozni. Azt hiszem a több mint 32 év folyamán körülbelül 10000 oldalt készíthettem.

    A Fotónaplót több mint 20 egyéni kiállításon mutatták be Lengyelországban és külföldön, de számos csoportos kiállításon is bemutattam. A Fotónaplót különféle helyeken állítottam ki: hivatalos galériákban és magánlakásokban, avantgárd-, és független kiállítóremekben, illetve templomi terekben. De Fotónapló lapjai lógtak már fák közé feszített zsinórokon is Turno-ban (1984) – csak a hőtől elkezdtek behullámosodni, s így gyorsan le kellett szednem őket. Vagy akasztgattam őket 40 m hosszú kötélre a Dungeons of Manhattan-en Łódźban (1989). 1985-ben, Nyugat-Berlinben a Zyndikaat Galéria zsúfolásig meg lett pakolva 600 lappal, ahol a mennyezetre rögzített képek még a kiállítás rendezése közben lepotyogtak. Berlinből a kiállítást Rómába szállították, ahol épp rezidens voltam a II. János Pál Intézetben. A gyanakvó olasz vámőrök hónapokig megtagadták a dobozok kiadását. A római bemutató végül elmaradt, s mikor a képek fél év múlva visszakerültek hozzám, számos lap hiányzott. Egy 80 képből álló sorozat vándorkiállításként utazott az USA-ban (1987-1988), ahol különféle egyetemek kiállítótermeiben kerültek bemutatásra a Private Photography: Out of Eastern Europe című nagy Kelet-Európai kiállítás társrendezvényeként. A kurátor, John P. Jacob a mai napig nem juttatta vissza hozzám e képeket. 1990-ben, a Lengyel Külügyminisztérium megbízott 60 – egyenként 30 fotóból álló sorozat elkészítésével (1800 nagyítást szárítottam meg egy darab kétoldalú szárítóval!). 10 nyelven írtam ki a feliratokat, és a sorozatokat kiállították több mint 60 ország lengyel követségén. Az egyik ilyen szett (alumínium lemezre nyomtatott képek) évekkel később került vissza hozzám.
    Általában már a fotó készítése pillanatában megfogalmazódik bennem, milyen felirat kerül majd a kép alá. A kép és a szöveg elválaszthatatlan egységgé vált, de a felirataim nagyon különbözőek. Néha csak információk, olykor személyes megjegyzések, szójátékok, máskor áttételes szövegek, virágnyelven, amit inkább csak bennfentesek értenek. A Fotónapló a Lengyel Népköztársaság gyermeke. Eredetileg jelképes tüntetésnek szántam, egyfajta kísérletnek a valóság kiigazítására, vagyis szépítésmentes bemutatására, úgy ahogy volt. De ugyanakkor ez egyfajta napló is, dokumentum az életemről. Nem voltam meglepve, mikor a cenzorok arra kértek, távolítsam el egyik-másik, vagy több képemet is egy-egy kiállításról. És mindig harcoltam érte, hogy e beavatkozások lehetőleg láthatóak maradhassanak. Az első Fotónapló kiállításon (Már majdnem egy éve történt címmel, 1983-ban) a krakkói ZPAF Galériában a cenzorok 230 képből több mint 30-at visszatartottak. A legellentmondásosabbnak bizonyuló felirat Wojciech Jaruzelski tábornok tévé szerepléséről készült kép alatt volt olvasható: 1982 december 13. A tábornok emlékeztet bennünket arra, mit tett egy évvel korábban. A kép önmagában átment a szűrőn, de a feliratot kitörölték. A 15. Fotográfiai Konfrontációk című rendezvényen Gorzów Wielkopolskiban (1985) volt egy cenzor aki egy darab dróttal piszkálta ki a Jerzy Popiełuszko atya temetését dokumentáló képeimet az üveglapok közül. Mindezek után, mikor kértem, hogy adják vissza őket, a szervezők közölték, hogy a fotók Varsóban vannak, miközben a cenzori hivatal úgy nyilatkozott, hogy Gorzówban maradtak. Már nem emlékszem végül honnan kaptam vissza szétszaggatott fotóim darabjait. A cenzorok utolsó támadása 1987-ben történt Łódźban az FF Galériában, ahol leszedették a teljes kiállítási anyagot.

Anna Bohdziewicz's last show in Contemporaray Art Center Zamek Ujazdowski in Warsaw two years ago (photo: Marek Grygiel)
Anna Bohdziewicz két évvel ezelőtti kiállítása a varsói Kortárs Művészeti Központban / Ujazdowski Kastély (fotó: Marek Grygiel)

    A Fotónapló nagyon személyes projekt, de a 80-as években inkább a politikai vonulata számított igazán. Ha a „létező szocializmus” országában éltél, nem volt menekvés a politika elől. Még az is politikai tettnek számított, ha éjjelente a szamizdatként kiadott Joszif Brodszkij költeményeit olvastad. Ma azt olvashatunk és írhatunk, amit akarunk, de új totalitariánizmusok és új cenzorok ólálkodnak a láthatáron. A globalizáció mindannyiunkat elsodorhat. A Fotónapló viszont maradt ami volt – a magán- és politikai közélet elegye. Mostanában gyakran állítok ki fotókat tévé programokról, hogy olyan eseményeket mutathassak be a világ minden tájáról, melyeknek én magam nem lehetek közvetlen szemtanúja.
    Nem készítek fotókat minden nap, de 32 éve folyamatosan ezt csinálom. Több száz fotóból mindig csak néhány illik bele a Fotónaplóba. Időrendi sorrendbe teszem őket, így születik meg az én történetem. Úgy is mondhatnám – segítség nélkül jön létre. Számos kísértés ellenére megtartottam ugyanazt a formát: fotók négyzet alakú fehér háttérrel, kis méretben. Gyakran unom már, de úgy tűnik, nincs ennél jobb megoldás. Fotókat készíteni túl könnyűvé vált az utóbbi években, az internetet fotók és fotóblogok milliói lepték el, s így a fényképek jelentősége leértékelődni látszik. Mit is lehetne még hozzátenni e vizuális káoszhoz? Engem az az erős meggyőződés hajt előre, hogy a Fotónapló más és egyedi.

    Mikor lezárom a rekeszt a kamerán, az ujjaim közt érzem az idő kegyetlen múlását. Fájdalmas. Egy ember vagy egy esemény, akit/amit fotózok, visszavonhatatlanul a múlttá lényegül át, és én egy másodperc töredékéig átlépek abba a jövőbe, mikor már én sem létezem. Mikor majd úgy tekintenek a képeimre, mintha valaki más szemével néznék, aki a jövőből pillant vissza. A fotográfia mindig is a távoli múltat vagy a messzi jövőt jelentette számomra. Sosem a jelent.

(fordította Farkas Viola)