Tatai Erzsébet:  L Y U K A D Ó  K É P E K

„Ezt a …zavaró … elemet én punctum-nak nevezem, mert a punctum szúrás, kis lyuk, kis folt, kivágott seb, … Egy fénykép punctum-a az a véletlen valami, ami rögtön belém szúr …, (ami meggyötör, megsebez).” Írja Roland Barthes Világoskamra című kötetében, de azt is, „hogy a punctum, bármilyen közvetlenül éles, összeférhet látensen bennünk élő dolgokkal is.”

Miért ez a cím, és miért ez a mottó?

Talán KissPál Szabolcs címe Lucio Fontana vásznat, képfelületet áthasító, átlyukasztó gesztusának csöppet sem agresszív megismétlése volna? Amikor itt lyukad a kép, nem lyukasztják, pláne nem hasítják? Annyiban igen a válasz, hogy mindkét művészt a képproblematika érdekli, a mögöttes keresése, s mintha úgy vélnék, a valóságot meg kell sérteni, vagy legalábbis provokálni, hogy meglássuk az igazságot.

KissPál a képben azt a pontot akarja megmutatni, ahol találkozik a képfelület és az, ami mögötte van. Mintha a csali-képeken a nyúlból kacsává történő átfordulás pillanatát akarná megragadni. Arra akar kilyukadni, hogy hogyan lyukad át a képfelület, hogyan derül fény – itt szó szerint – a  titkok titkára, a szentek szentjére. Hogy itt, metaforikusan a világítódoboz neonja, hogyan ér össze a képen ábrázolt neoncsővel, s az hogyan lyukasztja át a kép zárt felületét.

KissPál mindent megtesz, hogy ne a képmás, azaz ne azok a példák kössék le a néző figyelmét, amiken előállítja kép-modelljét, de mivel e képmások olyannyira kötődnek ahhoz a realitáshoz, amelyben e kérdéseket feltették, hogy akarva-akaratlan azt is bizonyítják, mennyire eloldhatatlanok tőle. Azért szép a tájkép, hogy érdektelen legyen, hogy a szépsége, mint divatjamúlt kategória el ne vonja figyelmünket a képproblematikáról. De bennünket, nézőket mégis legelőször a látvány érdekel, a képmás – ha már van ilyen. Miközben az érdeknélkülien szép, tehát közömbös tájakon keresztül akarunk valamit látni, félretoljuk értelmezési-horizontunkból a kép referencialitását, és épp ekkor, épp oldalra nézve ugrik be az, amitől el akartunk tekinteni. Minél jobban elhessegetjük, annál szívósabban befészkeli magát tudatunkba, elállja az utat a metafora elől. És elkezdünk azokra a szituációkra figyelni, amik segítségével modellezi KissPál a képproblematikát.

Az egyik képen egy impresszionistákat-realistákat vonzó fény-árnyékos füves-ligetes domboldal részlete látszik, olyan, mint egy bóklászó, hencsert kereső pár szeme által birtokba vett vidék, nyugodt – mondhatni ideális tájrészlet – volna. A fűben azonban nem katicák hemzsegnek, és nem is szentjánosbogarak, hanem egy neoncső fénylik. Épp oda-nem illősége poétikus és ezzel együtt teremt vele KissPál olyan helyzetet, ami valóban, a képtémán túlra tereli a figyelmet.

A másik tájat viszont a vedutafestők világot benyelni akaró tekintete fogja át. A tó tükröző tengelye épp a kép felezővonalán van, a majdnem romantikus naplementés fényviszonyokat a szelíd völgy szimmetrikus józansága és a víztükör rezzenetlensége nem engedi érvényesülni. Nem viharos hullám, sem tajtéka, de véletlenül ottfelejtett zokni sem, hanem a tavon egy szándékosan elhelyezett neoncső bontja meg az idilli képet. Ha nincs világítótáblán megjelenő tihanyi Belső tó, nincs kérdés sem. Csak technika

A harmadik képen szinte kínzóan ismerős, csupasz, azonosíthatatlan interieur jelenik meg: Kispál Szabolcs volt bécsi műteremsarka. Sehol egy műteremképre utaló ismerős jel, mely ezt az információt „magától” előhívva otthonos tudássá tenné. Elképedünk a műterem puritánságán, a művészek létlehetőségein, de közben tudjuk, ez az a helyszín, amit a kép kedvéért KissPál átalakított. Tárgyilagosan állnak a merőleges falak, poroltókészülékkel és annak – hogy ne tévedjünk – tautologikusan elhelyezett piktogramjával. Ezek a lényegtelen részletek a száraz tárgyszerűséget képviselik, ugyanakkor figyelemfelkeltőek és örökösen a veszélyre figyelmeztetnek. A keskeny résre nyitott ajtó a titokzatosság szokásos jele itt a verizmus miatt csöppet sem misztikus, hiszen az előzőek által definiált szépség száműzetésben van. Mégis a valóság logikájában ugyancsak meglepő helyen, a titokba bevezethető ajtó kilincsére van a szerelve a neoncső. Nincs álcázva, elbújtatva a fény oka.

És van még itt néhány megelevenedő metafora: a tükröződés, a fény és a belső fény. E legutóbbi megjelenítésre / elevenítésére törekedhettek a festők, és amit sokak szerint Rembrandtnak sikerült olykor megvalósítania: szent alakjai olyanok, mintha ők maguk fénylenének, ők lennének a kép fényforrásai.

E három különbözőképpen abszurd, legalábbis furcsa szituációtól – és az évszázados szimbolikával való kokettálástól válik érdekessé a „közös” motívum és annak az „alaphoz” fűződő viszonya.

KissPál képeinek „idegen” elemeivel, egyáltalán nem naivan elhelyezett neoncsöveivel a punctumra is reflektál, annak működését elemzi. A különféle szituációkban kifordított, megkérdőjelezett punctum mégis eleven tűszúrás marad.

Tatai Erzsébet