Zwickl András megnyitója
1999. szeptember 22.

Gömb-örvény — Már csak ez hiányzott... Már csak ez hiányzott! A gömb. Csörgő Attila művészetében ugyanis – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – minden egy középpont körül forog. Művei szinte kivétel nélkül a körre és a körmozgásra épülnek, amelynek változatos megjelenési formái a csonka kúptól a poliéderekig, a spiráltól a paraboláig terjednek, most pedig elérkezett a sokszor “körüljárt” legtökéletesebb formáig, a gömbig. Másfelől ezek a művek – legyenek bármennyire illúziókeltőek vagy metaforikusak – a geometria szigorúan racionális tudományának magja köré szerveződnek. Egyszeű geometriai műveletek valóságos kivitelezése, modellezése révén pontokból, vonalakból síkok és háromdimenziós formák születnek a szemünk előtt. A megfelelő sebességre felgyorsuló fényceruza körmozgása összefüggő felületet tapogat le, fényfal burkolja be köpenyével a virtuális testet.
A fényponttal történő rajzolás a tévé működésére emlékeztet, a kép itt azonban mechanikusan és nem elektronikusan jön létre, a fényforrás és a szemünk közé nincsen közbeiktatva kamera és katódsugárcső: a látvány a maga primer közvetlenségében egyszerre kézzelfogható és mégis felfoghatatlan. A fényvonalakban nem egy virtuális világ próteuszi módra folytonosan átalakuló elektromos képeinek illúziója, hanem – úgy tűnik – egy absztrakt és állandó igazság ölt testet. Ezt az állandóságot egy folytonosan mozgásban lévő gépezet hozza létre és tartja életben, a mechanikus ritmusú, végnélküli folyamatban periodikusan ismétlődve újra meg újra kezdődik elölről minden: az egyre növekvő méretű, majd az egészen a fénypontra összezsugorodó gömb a mikrovilágtól a makrovilágig (az atommag körül kering? elektronoktól a születő-pusztuló kozmoszig) terjedő asszociációkat hívhat elő a nézőben.
Csörgő Attila művei már kezdetben többről szóltak, mint geometriai szerkesztésekről, változatos transzformációkkal létrehozott, térben kirajzolódó testek-formákról. De mi az, ami ezekben a művekben elénk tárul? Mit látunk? A végső igazságok homályosan vibráló képének revelációjával szembesülünk vagy pusztán a csábító illúzió fátyol-függönyét látjuk? Vajon az ideák evilági tökéletlen árnyképeinek másodlagos tükrözésével találkozunk, vagy éppen ellenkezőleg, maguk az ősformák villannak fel, sugároznak át az átszellemített matérián, sűrűsödnek érzékeinkkel felfogható evidenciává? Vajon a forma pusztán külső alak (figura) vagy a dolgok belső lényege, lételve (eidosz)? Vagy csupán a szent geometria ideális számarányai öltenek testet, esetleg a mérnöki precizitással kidolgozott gépezetek olajozott működésében jól sikerült feltalálói kísérletet láthatunk? A választ ne a művészetellenes Platónnál, és ne a “földhözragadt” Arisztotelésznél, ne a számmisztikus Pütagorasznál, és ne is a zseniális ezermester Arkhimedésznél keressük, hanem Hérakleitosznál: pantha rhei – minden változik.
 
 

  Bodóczky István
    LIFE AFTER LIFE
    A Bartók 32 Galéria virtualizálódása
 

    A kortárs magyar művészeti élet egyik legfeltűnőbb sajátossága a politizáló művészet szinte teljes hiánya. Az ötvenes évek erőszakos művészetpolitikájának eredményeként a  progresszív művészek még a környékét is elkerülték a politika-gyanús művészetnek és ma is alig akad olyan, aki – ha csak távolról is – társadalmi kérdésekkel foglalkozna. Jellemző például, hogy még feminista kérdések is csak igen elvétve, vagy csak nagyon áttételesen jelennek meg a mai magyar művészetben.

     Úgy tűnik azonban, hogy míg a művészek legteljesebb mértékben távoltartják magukat a politikától, a politikába kezd  visszaszivárogni a  „kultúrairányító szándék”. Ezt jelezte például az is, hogy az elmúlt évben a Művelődési Minisztérium kétfelé osztódott, majd az, hogy a két fej egyikét „Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának” nevezték el.
    A beteges múltba menekülés, a természet erőltetett szembeállítása a 20. század vívmányaival, a technika-ellenesség, a kortárs művészet-ellenesség, a szekták terjedése, az alkohol és a drogfogyasztás növekedése, az intolerancia, az idegengyűlölet, általában a másságtól való irtózás mind annak a tünetei, hogy  Magyarországon óriási mértékű az emberek  jelennel (és önmagukkal) való elégedetlensége és szkepticizmusa. A tömeges félelem és nagyfokú frusztráció eredményeként  növekszik a gyűlölet, az agresszió. Történelmi példákból pedig jól tudható, hogy a hasonló szituációk hová vezetnek: elkerülhetetlenné válik a rituális áldozat. A politika egyre nehezebben képes kezelni a helyzetet és ha mást nem tehet, a feldühödött tömegek spontán választására „rásegít” amikor bűnbakot választanak.
    Úgy tűnik, hogy most – legalábbis az első menetben – a kortárs művészet is az áldozat szerepét kezdi betölteni. Egyre nagyobb nyomás kezd nehezedni a kultúra egyes szervezőire, kuratóriumi tagokra, szerkesztőkre, a kortárs művészeti kiállítóhelyek vezetőire. Folyóiratok kompromisszumokra kényszerítése,  kiállítások kierőltetése, bezáratása ma már (újra) szerepelnek a  repertoárban. Sőt, a kortárs művészet kiállítóhelyének lerombolására és sóval felhintésére is van már példa.

    A történet:
    A Bartók 32 Galéria a XI. kerületi önkormányzat által fenntartott galéria, amely 1991 és 1999 között a kortárs művészet terepén mintegy 100 m2-t jelentett. A Galériát 1993 októberétől 1998 szeptember 30-ig Tatai Erzsébet művészettörténész vezette, mint kinevezett igazgató. 1998-ban újra meghirdették az állást. Az ügymenet szerint a vezető személyéről az Önkormányzat Kulturális Bizottsága javaslata alapján a képviselőtestület dönt, és a szavazás eredményének megfelelően a polgármester nevezi ki az új igazgatót. (Már ez az ügymenet is érdekes: a galéria vezetőjének kinevezéséhez nem elegendő az önkormányzat saját szakmai testületének ajánlása, azt a képviselők kétharmadának is meg kell szavaznia!)
    A vezető posztra pályázó hat személy közül a  Kulturális  Bizottság csak a korábbi verzetőt, Tatai Erzsébetet javasolta megszavazásra, mégsem ő lett az igazgató (Október 1-től zárva?!!!  címmel  Várnagy Tibor már megírta a szavazás körüli cirkusz történetét. Balkon 1998/9, pp. 31-32. és 1998/10, p.2.) Az első sikertelenül végződő szavazás után a második is eredménytelen volt, ekkor az Önkormányzat Tatai Erzsébetet további egy évre felkérte a galéria vezetésére. Ezalatt az egy év alatt az új képviselőtestület (többsége) megkezdte a Bartók 32 Galéria módszeres felszámolását.
1998 december 8-i ülésén „A képviselő testület 22 igen szavazattal, 4 tartózkodással és 13 ellenszavazattal – minősített szótöbbséggel –  úgy döntött, hogy önálló, kulturális, közművelődési intézményt hoz létre Karinthy Szalon néven és  összevonja a Bartók ’32 Galériával úgy, hogy a Bartók 32 Galéria telephelyként működik” ( – idézet a Képviselőtestület 1998. December 8-i rendes, nyilvános ülésének jegyzőkönyv kivonatából. – Érdekes, hogy itt a 22 igen, a szavazók 56,4 %-a, minősített többségnek számított, míg a Galéria igazgatójának megszavazásánál 67 % (kétharmados többség) jelentette a minősített többséget!)
    Következő lépésként „A képviselő-testület február 11-i ülésén a 23/199/XI. ÖK/II. 11. sz. határozata alapján úgy döntött, hogy megszünteti a Bartók ’32 Galéria önálló intézményi státusát…elfogadta a Karinthy Szalon alapító okiratát, mely szerint a Bartók ’32 Galéria a Karinthy Szalon telephelyévé válik.  Ez utóbbi működését – az új intézmény vezetőjének kinevezésével  egyidőben kezdi meg - várhatóan 1999. június  1-től.”
    1999. május 20-án zárt ülésen megválasztották a Karinthy Szalon igazgatóját. Heten pályáztak, abból három pályázat volt formailag megfelelő (itt a történelem-művészettörténet szakos diploma nem volt elegendő, viszont a Marxista-leninista Esti Egyetem, a „foxi-maxi” gyorstalpalón kiállított diploma  megfelelt). Mindemellett a Kulturális Bizottság egyik pályázót sem javasolta elfogadásra. A testület mégis megválasztotta az egyik „untauglich” aspiránst.
    Eközben Tatai Erzsébet munkaterve alapján folytak a kiállítások a galériában. 1998 decemberében saját koncepció alapján Sic transit gloria mundi címmel rendezett csoportos kiállítást. Ezt 1999-ben egyéni kiállítások követték: Németh Ilona, Anna Amadio és Alain Huck, Fábián Noémi, Audrey Ng, Kozári Hilda, Benczúr Emese kiállításai. Mint utóbb kiderült, ezek a kiállítások illegálisak voltak, ugyanis a képviselőtestület (utóbb) nem hagyta jóvá a munkatervet.
A munkatervet, amelyet Tatai Erzsébet már 1999 januárjában beadott az önkormányzatnak, a testület csak az 1999. április 14-i (!) ülésén tárgyalta. Néhány nappal az ülés előtt Szőke László alpolgármester arra kérte Tatai Erzsébetet, hogy  májusban „xy” nevű képzőművésznek rendezzen kiállítást a Bartók 32 Galériában. A galéria vezetője nem próbált kiállítási koncepcióról, művészi minőségről beszélni, csupán az emberi tisztességre hivatkozott, amikor közölte, hogy ő már jóval korábban felkért művészeket a kiállításra, akik erre készülnek, és nem lenne rendes dolog egy hónappal a kiállításuk előtt azt lemondani. Az alpolgármester, akit úgy látszik a legkevésbé sem zavart, hogy éppen az Önkormányzat kéri már előre a következő évi pontos munkatervet, erre csak azt válaszolta:  “Maga ilyen merev?” (Csak reménykedni lehet, hogy az adott szó megtartása nem minden politikus számára azonos a merevséggel!)
    Ekkor beindult a politikában legújabban divatossá vált módszerek alkalmazása, a „szívatás”. A testületi ülésen a Bartók 32 Galéria munkatervének jóváhagyásához az egyik képviselő (aki „készült”, és megnézte Audrey Ng, kínai származású művész épp akkor nyíló kiállítását) a következőket fűzte: “Képzeljék el képviselő társak, miféle kiállítás van a Bartók ’32 Galériában: kitömött állatok (sic!) vannak a földön” Miután további gúnyos megjegyzéseivel sikerült megnevettetnie a testületet, szónoklatában idegengyűlöletének is hangot adott: “Mi közünk van nekünk egy japán, amerikai állampolgárhoz, mondják meg nekem a képviselőtársak, mi közünk van nekünk ehhez..." Ezután a Fidesz frakcióvezető kijelentette, hogy a Bartók 32 Galéria munkatervére a Fidesz frakció tartózkodással fog reagálni (így kijelentő módban!). A szavazás eredménye a következő volt: 17 igen, 24 tartózkodás, vagyis a képviselő-testület nem fogadta el a munkatervet. Indoklás nincs, képviseleti demokrácia van.
    Ezután a Kulturális Bizottság ismét tárgyalta a munkatervet. A bizottság nem tartotta szükségesnek, hogy erről ismét szavazzanak, hiszen ők egyszer már elfogadták a munkatervet, ekkor azonban az alpolgármester bejelentette, hogy  a galéria átvilágítását fogja kérni.
    Az átvilágítás során azonban semmi kifogásolnivalót nem találtak, az  erről szóló dokumentumban ez áll: „…a Bartók ’32 Galéria nem helyi igényeket kielégítő közművelődési intézmény, hanem fővárosi kitekintésű, speciális rétegigényt elégít ki. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy megőrizve elkötelezettségét a kortárs művészet és képviselői iránt, a főváros működtesse a továbbiakban.”
Június 15-én a Kulturális Bizottság nyilvános ülésén ismét tárgyalták volna a galéria (és egyes kerületi közösségi házak) munkatervét, de erre a galéria vezetőjét (akit egyébként meghívtak az ülésre) a portások „felsőbb utasításra” nem engedték be, mondván, hogy nincs több hely a teremben. (A nyilvános ülést ugyanis a kisteremben tartották!)
    A Karinthy Szalon igazgatója, aki mostantól a Bartók ’32 Galéria vezetőjének a főnöke, már a legelső perctől világossá tette, hogy a kiállító helynek tömegigényeket kell kielégíteni, már amennyiben egyáltalán megtartja azt a kerület, mert  vannak olyan híresztelések, hogy el akarják adni.
    Tatai Erzsébet nem várta meg megbízatásának végét, már júniusban felmondott. Benczúr Emese kiállítás zárása, június 27. egyben a Galéria és az igazgató búcsúztatása is volt.

    A kontextus:
    Az, hogy bezárnak egy galériát, önmagában nem feltétlenül érdekes. A Bartók 32 Galéria sorsa azonban mégis figyelemreméltó. Egy avantgárd mű vagy kiállítás betiltása, egy kortárs művészeti galéria bezárása akár pozitívumként is értékelhető, amennyiben az provokatív, újszerű szellemiségének következménye. Azt jelentheti, volt akkora  a töltése, hogy nem csupán  felborzolja a kedélyeket, de komoly cselekvésre is készteti ellenzőit. Vagyis a betiltás (ami mindig félelemből  ered) erejének a jele. A megdermedt konvenciókat megkérdőjelező, kikezdő mű, a dekonstrukció, ami az újnak teremti meg a helyét mindig komoly ellenállásba ütközik. Ez azonban csak ritkán marad tisztán  művészeti kérdés – gyakran „rátapad” a politika és más célok érdekében használja fel a helyzetet (Erről szólt a Hannibál tanárúr című film is). A politika beavatkozása pedig teljes mértékben deformálja az ügyet, hiszen  érvre nem érvvel válaszol, kiemeli azt az eredeti kontextusból és úgy próbálja azt „megoldani”. Ezzel a „maszatolással”  még attól az elégtételtől is megfosztják a „betiltottat”, hogy az a progresszív kultúra mártírjának érezhesse magát.
    A Bartók 32 Galériát az elmúlt években is érték támadások a magukat kirekesztettnek érző művészek részéről. Ám ezt a galéria komoly szakmai presztízse még ellensúlyozhatta. Most azonban szakmai-közéleti ügyből politikai ügy lett: bizonyos politikai erők az elégedetlenkedők (akik végül maguk is áldozattá válnak) képviseletét  saját hatalmi pozíciójuk kiterjesztésére, politikai ellenfeleik „megleckéztetésére” használták fel.
    Más hasonló esetekből azonban még ennél is  félelmetesebb „minta” kezd kirajzolódni: a bezárt iskolák, a megszüntetett, összevont kulturális intézmények az első áldozatok egy félelmetes rituáléban. És akkor még örülhetünk, hogy igazi vér nem folyik.
    A huszadik századi technika vívmányainak köszönhetően a történet scince-fiction-szerű fordulatot vett: a dematerializálódott galéria tovább él.

    Utóhang:
    A galéria web  oldalán (http://www.c3.hu/~bartok32/ ) a következő szöveg jelent meg:
“A Bartók 32 Galéria 1991 és 1999 között kortárs képzőművészeti kiállítóhelyként működött.
’Alapítója és fenntartója a Főváros XI. kerületi Önkormányzat, célja a mai élő művészet bemutatása, olyan alkotások kiállítása, amelyek most, napjainkban születnek, amik kimondottan e térre tervezettek és másutt nem kerültek bemutatásra. A kiállítási programban túlnyomórészt hazai művészek szerepelnek, de külföldi kiállítók is bemutatkozhatnak.’
    Ezek az oldalak a Bartók 32 Galéria 33 kiállítását dokumentálják részletesen. A weblapok az egyes kiállításokat mutatják be magyar és angol nyelven; a fényképek mellett a kiállító művészek rövid életrajza is szerepel. Az esszék nagy részét már publikált kiállítási kritikákból állítottuk össze.
1999. július 1-től a Bartók 32 Galéria virtuális galériaként működik tovább. A XI. kerületi Önkormányzat képviselő-testülete többségi döntésének megfelelően a Bartók 32 Galéria korábbi formájában megszűnt létezni. A kiállító teremben, amely most már a Karinthy Szalon részét képezi nem lesz több ’csak szűk réteget érintő’, kortárs kiállítás. Rendezvényeikkel a továbbiakban tömegigényeket kívánnak kielégíteni.
    A Bartók 32 Galéria koncepcióját szeretnénk továbbvinni; részben az Interneten, részben más kiállítási helyszíneken való megjelenéssel.”
    A LEGÚJABB (News) rovatban pedig ez olvasható:

OKTÓBER 1-TŐL ZÁRVA ?!!!
- NINCS IGAZGATÓJA A BARTÓK 32 GALÉRIÁNAK
 
 

    Miközben mi a 90-es évek magyar művészetéről és művészeti intézményredszeréről vitatkoztunk - s bármilyen „szétdumálós” is volt ez a vita , mégiscsak ez volt eddig ezen a területen az évtized legnagyobb vitája -, mindennek hátterében lezajlott egy történet, ami különös megvilágításba helyezi az elmúlt hetek, hónapok során a Liget Galériában, az Új Művészet hasábjain, a Kossuth Rádió Gondolatjel, majd az MTV 2 Mélyvíz című műsorában és a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, illetve a BALKON hasábjain elhangzottakat.

    E történet azzal vette kezdetét, hogy Tatai Erzsébetnek, aki 1993 novembere óta vezette a Bartók 32 Galériát, öt év - azaz több mint 60 rendezvény, és az ezeket elemző, méltató megannyi publikáció - után, most újra meg kellett pályáznia galériaigazgatói állását. Tegyük fel, hogy ezzel eddig semmi probléma sincs, mert demokráciánk - de legalábbis bürokráciánk - szempontjából csakugyan az a jó, és az a leghasznosabb, ha minden önkormányzati intézmény vezetőjének öt évenként újra és újra meg kell pályáznia állását. Még akkor is, ha egyébként a kérdéses intézmény az adott időszakban olyan kitűnően is működött, mint esetünkben a Bartók 32.
    Megjegyzem, ha valaki öt éven át jól vezet egy intézményt, akkor egy külső pályázó az esetek túlnyomó többségében - és a papírforma szerint - eleve esélytelen vele szemben. Mert az általános gyakorlat azt mutatja, hogy öt év tapasztalat az adott intézmény működtetése szempontjából értékesebb, mint az esetleges jó elméleti felkészültség és a kitűnő bizonyítvány. Úgyhogy ennek a pályázati rendszernek mindezzel szemben egy előnye van, hogy tudniillik a protekcionizmus, a korrupció és a hülyeség üde melegágya legyen, melyek segítségével a még jól működő intézményeket is tönkre lehet tenni. Ha viszont azt szeretnénk, hogy a különféle intézményvezetők ne betonozzák be magukat posztjaikon, és így például ambíciózus fiatalok is egyre többször egyre nagyobb lehetőségekhez juthassanak, azaz egy eleven, pezsgő és nagyon mobilis korszak köszöntsön be kulturális intézményeink életében, akkor ezt vonzóbbnál-vonzóbb intézmények és munkahelyek létesítésével lehetne a legegyszerűbben megoldani. Nem kell rögtön építkezésekre gondolni, elég, ha csak egy kicsit több pénzt áldozna ez az ország kulturára, s ezen belül - a mi területünkön - pl. képzőművészeti könyvkiadásra, szakfolyóiratok támogatására, oktatásra stb, s akkor máris lenne egy csomó ember, aki boldogan változtatna munkahelyet. Mindenesetre, ha egy vezetőnek nem azért kell elhagynia a posztját, mert ostoba, vagy korrupt volt a pályázatokat elbíráló testület, hanem azért, mert valahol máshol - és remélhetőleg nem külföldön - jobb lehetőséget kapott, akkor az illető minden bizonnyal úgy fogja átadni az asztalát utódjának, hogy még be is avatja mindabba, amibe kell. És akkor - de csakis akkor - fog megtörténni az, hogy nem viszi magával mindazokat a tapasztalatokat és kapcsolatokat, amelyek egy-egy intézmény számára de facto működőképes szellemi tőkét jelentenek, s így az adott intézmény még vezetőváltás, vagy bármely más szerepcsere esetén is zökkenőmentesen és színvonalzuhanás nélkül fog működni a mi legnagyobb örömünkre és megelégedésünkre.
    Ez a történet azonban nem erről szól, hanem azzal folytatódik, hogy a XI. kerületi Önkormányzat eleget téve bürokratikratikus kötelességének, kiírta a Bartók 32 igazgatói állásának újabb öt évre szóló pályázatát, és ez annak rendje-módja szerint meg is jelent a Művelődési Közlöny 1998 március 24-i számában. A pályázatok leadási határideje 1998 április 23-a volt, és be is érkezett a felhívásra öt, azaz 5 darab pályázat. Mármost Szegedi Ferenc polgármester úr a Kulturális és Média Bizottság javaslatára fölkért egy szakértői csoportot (Sümegi Györgyöt, az Művelődési és Közoktatási Minisztérium főosztályvezetőjét; Török Tamást, a Budapest Galéria osztályvezetőjét: és Wehner Tibort, a Képző és Iparművészeti Lektorátus munkatársát), hogy a beérkezett pályázatokat szakmailag értékelje. Az értékelés április 30-án elkészült, és a szakértői csoport tagjai az öt pályázó közül egyhangúlag és egyértelműen Tatai Erzsébet művészettörténész pályázatát javasolták elfogadásra. Így az Önkormányzat Kulturális és Média Bizottsága 1998. május 6-án kelt előterjesztésében azt terjesztette a XI. kerületi Önkormányzat Képviselő-testületének rendes ülése elé, hogy az Tatai Erzsébetet bízza meg a Bartók 32 Galéria vezetésével az 1998 október 1-től 2003 szeptember 30-ig terjedő időszakban.
    Ezzel szemben a május 12-i képviselőtestületi ülés e teljes szakmai támogatást  élvező javaslat ellenére mégsem nevezte ki Tatai Erzsébetet, sőt  senki mást sem a Bartók 32 Galéria élére. A legtöbben ugyanis Tataira szavaztak, de mivel ez a többség nem volt „minősített” Tatait nem tudták kinevezni. Ezt az első patt-helyzetet feloldandó, a Kulturális és Média Bizottság június 9-én ismét a képviselőtestület elé terjesztette ugyanezt a határozati javaslatot, de Tataira ismét csak a többség, s nem pedig a „minősített többség” szavazott, melynek következtében a testület ezúttal sem tudott vezetőt kinevezni a Bartók 32 Galéria élére.* Szóval azért jó ez a vezetőújrakinevezéses szisztéma, mert nemcsak baromi hatékony, hanem igen-igen gyors is.** Ezt követően tehát az Önkormányzat Művelődési és Sport Irodája kénytelen volt újra meghírdetni a pályázatot a Művelődési Közlönyben. Az újabb pályázat leadási határideje augusztus 24-e volt, de Tatai Erzsébet nem adta be újra pályázatát.

    Miért nem? Most ugyan mondhatnám, hogy Tatai nem maradt magára, mert például a Független Képzőművészeti Műhelyek Ligája június 12-én kelt levelében megírta a Kulturális Bizottságnak, hogy Tatai személye a szervezet számára garanciát jelent a további együttműködésre, ami annak számára, aki tud a sorok között olvasni, egészen nyersen azt jelenti, hogy amennyiben más - és e szakmai szervezet számára nem elfogadható személy - kerül a galéria élére, úgy a Liga esetleg mérlegelni fogja a Bartók 32 Liga-tagságának felfüggesztését vagy megszüntetését.
StAuby Tamás, a TNPU intendánsa augusztus 6-án pedig elektronikus körlevélben szólította fel a szakmai közvéleményt, hogy tiltakozzon az ellen, hogy a XI. kerületi képviselőtestület a szakvéleményt semmibe véve hozta meg döntését, és kérte Tatai Erzsébetet, hogy tartson ki a galéria mellett. Ezzel együtt Tatai Erzsébet ekkor már teljesen kilátástalannak ítélte a helyzetet, bár ebben nyilván az is közrejátszott - amire tudjuk, nem érdemes hivatkozni -, hogy őt itt ezzel az eljárással nem egyszerűen csak megszivatták, hanem még meg is alázták. Mert azért végülis öt év lelkesedéssel és áldozatvállalással végzett munka, és ráadásul eredményes munka után a civilizált országokban a leginkább kitüntetés és jutalom jár, nem pedig olyasfajta megszégyenítés, hogy még akkor újra és újra meg kelljen pályáznia azt az állást, ahol addig kitűnően végezte munkáját. Tudniillik a Bartók 32 Galéria mégiscsak a 90-es években, és igenis Tatai Erzsébetnek és elődjének, StAuby Tamásnak köszönhetően***  vált a főváros és az ország kortárs művészetének egyik legjelentősebb - ha nem épp a legjelentősebb - non-profit intézményévé.

    Eddig a történet, és most nézzük a részleteket! Az első probléma nyilván az, hogy milyen körülmények jogosíthatnak fel egy önkormányzati képviselőt arra, hogy megvétózzon egy olyan határozati javaslatot, amely szakmailag teljesen egybehangzó támogatottságot élvez? Nos, én nem vagyok jogász, de a józan ész és a jogérzékem szerint nyilván olyan esetekben, mikor a határozati javaslatban foglaltak tartalmával összefüggésben formai kétség merül fel, tehát teszem azt kiderül, hogy a polgármester úr által felkért szakértői csoport tagjai történetesen a pályázó rokonai voltak, vagy mert kiderül, hogy a pályázó nevére kiállított, és a pályázat mellékleteként benyújtott diploma hamisítvány. Ha azonban ilyen vagy ehhez hasonló formai kétségek nem merülnek fel, akkor mire fel veheti egy önkormányzati képviselő magának azt a bátorságot, hogy szavazatával fölülbírálja a saját szervezete által megbízott külső és független szakemberek munkáját? Másképp fogalmazva, létezik-e az, hogy nálunk a képviseleti demokráciára keretei közt dilettáns pártkáderek bármiféle kontroll és felelősség nélkül teljesen önkényesen döntsenek szakmai kérdésekben?

    Mert a második probléma ugyebár az, hogy ki vállalja a felelősséget azért, ha a szakmai javaslat fölülbírálása felelőtlen cselekedet volt, amit nem nehéz belátni, ha számba vesszük annak várható következményeit. Tatainak 1998 szeptember 30-án lejár a szerződése. Az augusztus 24-én meghírdetett pályázatról a képviselőtestületnek elvileg 30 napon belül, azaz szeptember végéig kell dönteni. Amennyiben az illető önkormányzati képviselők tisztában lettek volna ennek az intézménynek a működésével, úgy nyilván nem halaszthatták volna vezetőjének kinevezését az utolsó pillanatra. Ahhoz ugyanis, hogy a Bartók 32 Galériában október első heteitől kezdve kiállítások nyílhassanak, azaz a vezetőváltás az intézmény működése szempontjából zökkenőmentes legyen, legalább egy negyed év előkészítő munka szükséges, amit az intézmény alkalmazásában lévő adminisztrátor, teremőr vagy technikus nem tud az intézményvezető helyett elvégezni. Tekintve, hogy a galéria fenntartója, a XI. kerületi Önkormányzat által nyújtott támogatás nem fedezi az intézmény működtetésének teljes költségeit, Tatai Erzsébetnek a színvonalas programszervezés biztosítása érdekében folyamatosan pályáznia kellett különféle kulturális és művészeti alapítványokhoz. Ez év őszére pályázati úton 600.000 forintot szerzett a Nemzeti Kulturális Alaptól a galéria programjainak megvalósítása számára. Tekintve, hogy kinevezése nem történt meg, s mert az Önkormányzat senkit sem nevezett ki időben, kénytelen volt ezt az összeget visszautalni az alapítvány részére.
    Vagyis az történt, hogy egy irgalmatlanul lassú és bürokratikus procedurával - amelynek még mindig nincs vége - sikerült tönkretenni egy jól működő intézményt, s egyenlőre csupán remélhetjük, hogy nem végleg, hanem csak átmenetileg. A tisztelt önkormányzat mindenesetre ebben a pillanatban még semmiféle garanciát sem tud nyújtani a Bartók 32 Galéria közönsége, intézményi- és szakmai partnerei számára arra nézve, hogy a galéria működése meddig szünetel majd, ahogy arra nézve sem, hogy az intézmény szakmai munkája valaha is ugyanolyan színvonalú lesz, mint amilyen az elmúlt években volt. Szeretnénk megtudni tehát: ki vállalja ezért az erkölcsi és az anyagi felelősséget? Amennyiben ugyanis felelős politikusoknak tartják magukat mindazok az önkormányzati képviselők, akik nemleges szavazatukkal, vagy tartózkodásukkal megakadályozták a Bartók 32 Galéria igazgatójának időben történő kinevezését,**** és valóban felelősséget vállalnak ezért a döntésükért, úgy nem vitás, hogy
    1.  most már a nyilvánosság előtt kell megindokolniuk, hogy milyen szempontok alapján bírálták fölül a pályázatokat értékelő szakvéleményeket?
    2.  október 1-i határidővel illene kifizetniük a Bartók 32 Galériának mindazokat az összegeket, amelyektől az intézmény bizonyíthatóan az ő döntéseik következtében esett el.
Ellenkező esetben ugyanis joggal gondolhatja azt a közvélemény, hogy az illető önkormányzati képviselők nem kívánnak semmiféle felelelősséget vállalni döntéseikért.
 
 

jegyzetek:

*19 képviselő: igen; 7 képviselő: tartózkodik; 3 képviselő: nem; 6 képviselő nem szavazott (vagyis  41 képviselő közül 35-en voltak jelen, akik közül 29-en adtak le szavazatot)

**Nem viccelünk, a pályázat bekérési határideje (április 23.), és az első szavazás  (május 12.) között még csakugyan nem telt el 30 nap, holott közben a Kultúrális Bizottságnak még a szakértői véleményeket is be kellett szereznie. Más kérdés, hogy az újabb szavazásra már majdnem 30 nappal később került sor és, hogy még akkor sem született döntés.

***StAubyt ugyancsak furcsa körülmények között menesztette a XI.kerületi Önkormányzat. Először is csökkentették a Bartók 32 költségvetését, majd miután StAuby erre úgy reagált, hogy inkább lemond a saját fizetéséről, amennyiben ezt az összeget az intézmény működésére fordíthatja, az önkormányzat - StAuby szavait kiforgatva - "elfogadta lemondását".

****Nemmel szavazott: Dr. Bajnok István, Dr. Fenyvesy Zoltán, Fodor Vince
        Nem szavazott: Bánsági György alpolgármester, Csanádi Bálint, Dr. Perjés Gábor, Dr. Zaránd Péter, Gulyás Gábor, és Szegedi Ferenc polgármester
        Tartózkodott: Balás Piri László, Dr, Grigássy László, Gyorgyevics Miklós, Kis József, Kiss Mária, Péterfiné L. Ildikó, és Dr. Tóth László kulturális alpolgármester